Szélsőjobb revival

 Aki manapság csak egy kicsit is beleszagol az internetes világba, rögtön észreveheti egy rendkívül fejlett szubkultúra jelenlétét; a netes szélsőjobboldalról van szó. Az az érzésünk támad, hogy kontrollálatlanul ömlik valami mocsok, amiről pedig azt hittük, hogy a múlttal együtt sodródott el.
 

„A gyerek nem fajáruló. Egyszerűen nem hozzánk tartozik. A gerinctelenség csak abban van, hogy nem vallja be nyíltan…” (Antiszemita topikoló az egyik internetes fórumról)

Jelentős, a radikális jobboldal eszméit valló generáció nőtt föl, nagy részük tinédzser vagy huszonéves fiatal. Fórumaik, újságjaik vannak, gondolataikat pedig az interneten – korlátok nélkül – fejthetik ki. Zsidóznak, cigányoznak, „niggereznek”, ehhez járul még a történelmi Magyarország visszaállításának és a második világháború újrajátszásának az igénye, a formális keresztényiesség, az éles antikommunizmus és antiliberalizmus, az egységes keresztény nemzetállamban való gondolkodás és az éles ellenségképzés, mely folyamat végén leginkább a zsidóságot találják meg maguknak. Csoportjaik ott voltak a tévé ostrománál ugyanúgy, mint a 23-i zavargások szervezői és cselekvői között, s ha ők maguk nem is hajigáltak köveket a rendőrökre, legalább a képernyők előtt drukkoltak a Hír TV „forradalmárainak”, szörföltek a net radikális szájtjain és lelkes, „forradalmi” kommentárjaikkal írták tele a fórumokat.

A rendszerváltás előtt közvetlenül vagy azután született generációról van szó. Arról, amely nem volt részese ennek, viszont élesen, elvágólagosan gondolkodik bonyolult társadalmi és politikai problémákról. Lázad a „fennálló” ellen, legyen az akármi is. A magyarországi jobboldal vezérlőhajójától átvette azt a hamis történelemszemléletet, mely szerint a kommunizmus és a fasizmus egy és ugyanaz, hogy az érett kádárizmus sem volt jobb a nyilas diktatúránál, s hogy Kádár János egyenlő Adolf Hitlerrel, valamint hogy Magyarországon „a kommunisták” uralkodtak és uralkodnak, régen MSZMP-nek hívták, most pedig MSZP-nek, és vele áll – „genetikai” – szövetségben a „zsidókból álló” SZDSZ. Viselkedésüket erősen motiválja az, hogy lázadjanak szüleik Kádár-rendszer iránti lojalitása ellen. A magyar történelem folyamatos vereségeiből pedig nem azt szűrték le, hogy mit kellene a jövőben máshogyan csinálni, hogy ne kerüljön az ország hasonló helyzetbe, tehát ne legyen vesztes, hanem dacosan és belátás nélkül képviselik azt az egyébként nehezen vitatható igazságot, hogy a kurrens történetírást a győztesek írják. Vissza akarják venni a győztesektől győzelmeiket, hogyha már másoktól nem is, legalább maguktól kapják meg az elveszett győzelem érzését. A jobboldal eme ressantiment-érzéseit újságok, tanszékek, médiumok, intézetek hirdetik széles körben, s mindennap ebben a gondolkodásmódban fürdetik híveiket. Az indoktrináció beérett, áttört a gát, mára – a legdemokratikusabb helyen, az interneten – széles rétegek relativizálják a holokausztot, és dicsőítik a magyar hadsereg világháborús részvételét.

A régi magyar jobboldal romjain megszülető új jobboldal – 2002-től kezdve – fokozatosan ölelte magához a különféle szélsőjobboldali csoportosulásokat, kanalizálta a radikális nézeteket. Ám nem számolt azzal, hogy felnő egy olyan új generáció, amely éppen az általuk inspirált szellemben nem csak kommunistázni, de kommunistátlanítani is szeretne, utálja a parlamenti fecsegést, s egyfajta „második őrségváltást” akar végrehajtani azok ellen, akiket a kommunista establishment részének tart. Talán ez különbözteti meg a radikális jobboldalt az ún. moderált jobboldaltól. Persze a baloldal is hibás, a felemás rendszerváltás őszintétlensége, a társadalmi szembenézés elmulasztása, a spontán privatizációnak természeti törvényszerűségként való kezelése és az ügynökügyek elkenése is hozzájárult e lázadó generáció megjelenéséhez. Szerintük mindenki „kommunista”, aki nem hozzájuk tartozik. „Aki nincs velünk, az a múltban áruló volt” – állítják. Nem fogadják el a rendszerváltás árát, a volt pártvezetők szabad elvonulását és a spontán privatizációt, hanem ennek felülvizsgálatát, nemzetállami elosztást, a külföldi tőke megregulázását és a „kommunisták” végleges eltüntetését követelik. Akik globalizmusellenesek, de maguk is a globális világrendszer részei: rasszista szájtjaik szervereit Amerikába telepítették, s világnézetüket a nyugati világ nagy rasszistái is táplálják. S akiket nemcsak a legnagyobb ellenzéki párt kétértelmű, a történelmi Magyarország ábrándjait melengető álláspontja, hanem a doktriner liberális értelmiség is segít azzal, hogy az antitotalitáriánus harcot a helyi színektől, ezek veszélyességi fokaitól függetlenül folytatja. Ugyanez az értelmiség a korlátlan és érinthetetlen szólás- és vélemény-, valamint gyülekezési szabadság elvét hirdeti egy olyan véres történelmű és frusztrált országban, ahol százezreket öltek meg azon elvek jegyében, melyeket éppen az újonnan jött radikálisok hirdetnek. És ahol éppen az a morális értékekről szóló társadalmi konszenzus nem létezik, amelynek a jelenléte előfeltételezi az egyébként ideális célként valóban nemes korlátlan véleményszabadság zavartalan és akadálytalan működését.

Egy olyan országban, melynek régen nem volt nyertes háborúja, ezért haragszik a világra. Ám ennek az országnak, főleg politikai elitjének át kellene gondolnia azt, hogyan tudná nagyobb politikai-társadalmi részvételre késztetni és a demokratikus intézményrendszerbe integrálni ezt a dühös nemzedéket. És persze szembe kell néznie az elmulasztott lehetőségekkel, tisztába kell tennie a saját szennyesét.

Amíg nem késő.

Következő számunkban visszatérünk a témára