‘Párhuzamos életrajzok’

Két pálya, melyet – bár különböző értelemben – de meghatározott a 20. századi történelem. Noha Karády Viktor közel tíz évvel idősebb, mint Kovács András, mindkettőjük fiatalkori szocializációját a pártállam határozta meg. Karády a hetvenet, Kovács a hatvanat töltötte be. Karády az akkor hihetetlenül alacsony létszámon tartott – hiszen egy „ellenséges” kultúra bázisát jelentő – budapesti angol szakon kezdte meg tanulmányait, húszévesen – 1956-ban – hagyta el az országot, hogy Bécsben és Párizsban tanuljon szociológiát és demográfiát.

 

Karády Viktor és Kovács András születésnapjára

Tudományos pályakezdése az emigráció miatt némiképp kitolódott, viszont a hatvanas évek közepétől azonnal a világ élvonalába tartozó tudományos intézetben működhetett, Raymond Aron asszisztenseként, majd Bourdieu munkatársaként. Publikációi döntően a francia szociológia klasszikus vonalának történetét, a francia egyetem intézményesedését, a tanári professzió történetét, a francia szociológia intézményesülését dolgozták fel, meghökkentő bőségben. (Hadas Miklós megszámolta: a Bourdieu-intézet folyóiratában, magát Bourdieu-t nem számítva Karády Viktor a leggyakoribb szerző, de számos más nemzetközi folyóiratban, kötetben is publikál.) Első antiszemitizmusra vonatkozó írása (franciául, Kemény Istvánnal közösen) csak 1980-ban jelenik meg, s első magyar nyelvű írása a Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon című (Kende Péter szerkesztette, a párizsi Magyar Füzetek sorozatban megjelent kötet egyik tanulmánya) 1984-ben…

Kovács András a hatvanas évek „nagy szellemi reneszánsza” idején a pesti bölcsészkar filozófia és történelem szakát végzi, vendéghallgatóként belekóstolva a szovjet valóságba is. A hatvanas évek keleti és nyugati baloldali értelmiségi körökben jellemző témavilágának megfelelően német történetfilozófiáról ír szakdolgozatot, hogy Weber szociológiájának történetfilozófiáján és tudományelméletén keresztül érkezzen az empirikus szociológiához: a magyar munkásosztály struktúrája, a magyar parasztság értékorientációi, a magyar menedzserek életútja témákban folyó kutatásokhoz csatlakozik. 1977-től 1989-ig – minthogy az ellenzék kemény magjához tartozik – hazai foglalkoztatási tilalom sújtja, ez alatt kutatási ösztöndíjak, nemzetközi meghívások Európa legrangosabb tudományos intézményeihez (köztük a London School of Economics and Politicshoz, az École des Hautes Études en Sciences Sociales-hoz) kötik. Fontos jelzés, hogy ezek a meghívások előbb a politikai és ideológiai szövegek tartalomelemzése kvantitatív módszereinek kidolgozására, majd a szovjet filozófia tudományos hatásrendszerére terjednek ki, s csak ezután (a nyolcvanas évektől) a hazai és a közép-európai zsidóság illetve antiszemitizmus kutatására.

A két pályában párhuzamos, hogy teljesítményük (bár eltérő mértékű hazai előzmények után) a nemzetközi tudományos „versenypályán” mérettetik meg, s e „nem magyar” témák segítségével szerzett tekintély bázisán van módjuk arra, hogy pályájuk delétől napjainkig domináló témájuk, a hazai zsidóság és a hazai antiszemitizmus felé fordítsák figyelmüket. Az 1984-es, már említett Párizsi Magyar Füzetek kötettől, Karády és Kovács pályáját akár párhuzamosan is lehet szemlélni: mindketten egyre inkább a hazai zsidókérdéssel foglalkoznak, persze mindketten szélesebb kontextusban: Karády „szélesebb kontextusa” az európai zsidóság modernkori története és az etnikai-felekezeti egyenlőtlenségek egész hazai rendszere, Kovács András szélesebb kontextusa az antiszemitizmus és zsidókérdés elméleti problematikája, és az előítéletesség illetve csoportidentitás mérése. Kovács kötetei – egy nagy szerkesztett szöveggyűjteményt leszámítva – egy-egy kutatás eredményeit összefoglaló (legfeljebb két-három felvétel eredményeit egymással összehasonlító) klasszikus empirikus szociológiai monográfiák, Karády kötetei viszont sajátos történetszociológiai tanulmánykötetek, melyeket a legkülönbözőbb nyomtatott statisztikai források feldolgozása, illetve számtalan adatfelvétel jellemez. (Kivétel ez alól az európai zsidóság történetéről szóló, egyébként több nyelven megjelent, igazi könyvpiaci sikert jelentő összefoglaló munka.) Kovácsnál – kortárs mérhetőségéből adódóan is – a zsidóság szociológiájával egyenlő súlyú témaként szerepel az antiszemitizmus, s talán a kovácsi életmű legfontosabb általánosítható tanulságai is innen jönnek: ez az eredmény annak ábrázolása, hogyan transzformálódik a xenofóbia vagy a nacionalizmus tudatos elitcsoportok aprómunkáján keresztül politikailag, társadalmilag értelmezhető antiszemitizmussá. Karádynál a zsidóság történetszociológiájával közel egyenlő súlyúak a más (etnikai jellemzővel kifejezhető) allogén csoportok sajátosságaira vonatkozó leírások – s a Karády-paradigma is valahonnan innen közelíthető: hogyan válik az allogén csoportok modern szektorokban tapasztalható felülreprezentációja a félperifikus társadalmak fejlődésének lényegi sajátosságává.

Hazai tudományos elismerésük is párhuzamosan halad. Karády a Ránki György tanszékvezetése óta fontos bloomingtoni kiadványával, a rendszerváltás egyik kulcsfolyóiratának számító Mozgó Világ-beli zsidóságtörténeti nagyinterjúval lép be a hazai nyilvánosságba, Kovács András pedig tanulmányokkal lesz ismert (és mint a rendszerváltó elit egyik fő szürke eminenciása). A két életmű hazai elismerése is a rendszerváltás utáni másfél évtized eredménye: ugyan mindketten a Soros-komplexumhoz tartozó Közép-európai Egyetemhez kötődnek elsősorban, de ma már nem hiányoznak a hazai elismerések sem: Karády az akadémia külső tagja, Kovács András az MTA doktora, mindketten részt vesznek – Kovács András főállásszerűen is – MTA-intézmények, magyar állami egyetemek munkájában.

Egyikőjük sem szobatudós, az bizonyos. Nemcsak a Karády által szervezett számos nemzetközi konferencia, vagy a Kovács által szervezett zsidó témájú (nagyközönségnek szóló) CEU-s előadás-sorozat bizonyítja ezt, hanem publicisztikai aktivitás is. Utóbbi körből két meghatározó élményemet idézem fel: az egyik Karády nyilatkozata volt a „Nappali Hold” után. A fél magyar értelmiség azzal foglalkozott, hogy cáfolja Csoóri Sándor állítását, hogy a budapesti zsidó értelmiség asszimilálta volna a magyar értelmiséget. Karády „a feje tetejéről a talpára állította” a problémát. Arról beszélt, hogy ez tényleg így van: a zsidóság jelentette ugyanis a régi rendszer modern, piacelvű, európai szeletét; a modernitás, a piacelv, az európaiság az, amihez a nem zsidó értelmiség szerencsére egyre inkább asszimilálódik… A másik Kovács pár évvel ezelőtti cikke Európa és a zsidóság viszonyáról a legelterjedtebb magyar napilapban. Ez utóbbi olyan viszonyok között jelent meg, amikor a magyar értelmiségben – sok oknál fogva megerősödni látszott egy – mondjuk így – szkepszis a Fehér Ház politikájával és jelenkori történelmi szerepével szemben. Kovács arra a bonyolult kölcsönhatásrendszerre mutatott rá rendkívüli erővel, amely az újjáéledő antiszemitizmus, Izrael-ellenesség és Amerika-ellenesség között Európa-szerte fennáll…

Mindketten komplex értelemben vett társadalomtudósok, és nem „egyszerűen” szociológusok. Kovács – ahogy egyszer egy rá annyira jellemző kocsmai beszélgetésen jellemezte az empirikus szociológia némely produktumát – nem ellő egy sorozatot az ég felé, azután megnézi, hogy leesett-e egypár madár, hanem olyan kérdéseket fogalmaz meg, melyek alkalmasak arra, hogy az alapos szociálpszichológiai vagy másféle elméleti alapon megfogalmazott hipotéziseket teszteljék. Karády – ahogy a napokban mondotta az oly sokunknak alkalmi „bázist” nyújtó párizsi lakásában –, nem nagy összefüggő társadalomelméletet gyárt, hanem számtalan teljesen különböző jellegű statisztikai jelzés összegyűjtésével jelenségek, problémák tömegét írja le, s csak később fog ezek alapján valamiféle elméletet megfogalmazni

Mindkettőjüknek igen sok a megírnivalója: több évtizedre való – hogy nekünk is mindig legyen olvasni- és továbbgondolnivalónk.