A mi Erdélyünk
Kellemetlen igazságok következnek. Amit Erdélyről tudunk, nem magunktól tudjuk, hanem bizonyos szűrőkön keresztül jut el hozzánk. Ránk hagyományozta a közösségi-családi emlékezet, vagy éppen – ha nem is tudatosan – de mi magunk formáljuk a képet. Ezek a megjelenések azonban nem tükrözik azt a történeti és geopolitikai valóságot, melyet Erdélynek nevezünk.
Az egyik ránk hagyományozott kép, melynek szűrőjét Vészkorszaknak hívják, elsősorban az elpusztított zsidó közösségek kimerevített állóképét vetíti ki, ez a deportálások, a pusztulás, az eltűnés megannyi vizuális és ténylegesen szomorú arcát tárja elénk. A végeredmény egy torzó, mivel ebben nem jelenik meg az erdélyi zsidóság Holokauszt előtti gazdag múltja, az ott élő emberek kulturális egymásra hatásából felépült gazdag kultúrája, elvész a zsidóság vehemens magyarsága is, de maga a gyönyörű vidék sem mutatkozik meg előttünk városaival és falvaival, magas hegyeivel és mély vizű tavaival. Ami marad, azt Horthy Miklósnak, ellenséges környezetnek és deportálásnak hívják.
A másik kép olyan politikai szűrőn keresztül érkezik, mely szorosan összefügg az elsővel. Ám ismét nem Erdély valóságos fenoménja jelenik meg, hanem egy félelmeket gerjesztő és agresszív imágó. Ezt a szűrőt a mai magyar radikális nacionalista diskurzus és egy erre reagáló, szintén szélsőséges ellen-diskurzus szabályai alakították ki. Az előző szerint Erdély Nagy-Magyarország központi területe, ott a magyarság valahogyan „lényegszerűbben” lakik, mint a main, sőt valahol a magyarság Wesenje lakozik Erdélyben. Ezt a gondolkodásmódot alapvetően a Trianon-szindróma erősítette meg. Az igazságtalan területi elcsatolásra reagált a korabeli magyar közvélemény egy része úgy, hogy Erdélyt a magyar nemzeti lényeg birtokosaként ábrázolta. Erre a nem túl egészséges, de széles körökben elterjedt beszédmódra pedig egy legalább ilyen szélsőséges baloldali-liberális gondolkodásmód reflektált, mely inkább a rendszerváltás után terjedt el, leginkább az értelmiség köreiben. Ez a gondolkodásmód az erdélyi magyarok bármilyen kollektív jogsérelmét felvető megfogalmazásban is szélsőséges magyar nacionalizmust lát (merthogy „a nacionalizmus” az önmagában „rossz” és „szélsőséges”). A határon túli magyarság kollektív problémái nem érdeklik, és általában is: minden, az egyén önazonosságán túlmutató kollektív identitásban szélsőjobboldali veszélyt lát.
A két szűrő segítségével kapott képek, tehát a vészkorszak dermesztő temetői állóképévé exponált és a szélsőjobb diskurzus által provokált baloldali-liberális imágó szorosan összefügg egymással, sőt, a második az első érzelmi következménye. A magyar zsidóság önképéből kitörlődtek azok az emlékek, melyek a Holokauszt előtt keletkeztek és a magyarságáról szóltak. Felejtéssel, valamint univerzalista toposzokkal egészült ki az a hiány, melyet éppen a Holokauszt okozott.
Ez az oka annak, hogy Erdély reputációja nem megfelelő a magyar-zsidó nyilvánosságban. Ezért fel kell szabadítani, szabaddá kell tenni a magunk számára, mivel nem pusztán a Holokauszt egyik szomorú színtere és nem is csak a mai magyar (és román) nemzeti radikálisok Mekkája, hanem a magyar kultúra egyik fellegvára volt, melynek a létrehozásában zsidók is bőven kivették a részüket. Az erdélyi magyar nagyvárosokat erősen befolyásolta a helyi zsidóság, urbánus kultúrájával maga is keltetője lett a térség virágzó civilizációjának. Az erdélyi zsidóság pedig nem csak a királyi, de a szocialista Romániában is magyar kultúrájú maradt, immár többszörös kisebbségben. Magyarok maradtak a hitközségek is, melyeket diszkriminált a bukaresti román zsidó központ. Magyarok azok, akik megmaradtak, s még azok is, akik Izraelbe vagy éppen Magyarországra vándoroltak ki.
Ám nem lenne szerencsés, ha Erdély immár valóságosabbá váló képét pusztán az egykoron ott élt magyar nyelvű zsidók magyarságára alapoznánk, hiszen a Vészkorszak tanulságai óvatosságra intenek bennünket: nem lehetünk ugyanolyan reflektálatlanul magyarok, mint a Holokauszt előtt. Arról azonban lehet szó, hogy a különféle etnikumok: magyarok, románok, örmények, zsidók, ruszinok (és a többi) egymásra hatását, kulturális egymásra-építkezését, egyes településeken még ma is megjelenő hagyományait, kölcsönhatásait hangsúlyozzuk, melyek mindegyike úgy volt megkülönböztethetetlenül erdélyi, hogy különálló ízeit sem vesztette el.
Erdélynek van helye a nap alatt. Nem is akármilyen.
