Marek Edelman: Szerelem a gettóban*

Tenenbaumné, a Berson és Bauman kórház ápolónője Berenson ügyvéd barátnője volt. Mindennap ő tálalta fel neki az ebédet. Ebéd után az ügyvéd elszundított, s akkor eljött a nő illedelmes tizenhét éves kislánya, simára fésült, lenyalt hajjal, kikeményített fehér blúzocskában. Segített az anyjának takarítani.

 

A Nagy Akció befejeződött, és 44 ezer ember életszámot kapott. Tenenbaumné is. Amikor az életszámmal rendelkezők felsorakoztak az „élet” oldalán, valakinek föltűnt, hogy Tenenbaumné nincs köztük, fekszik az ágyán, mellette az asztalon üres luminálos üvegek, meg egy levél az életszámával. Búcsúlevelében azt írta, hogy az életszámát a lányára hagyja, és öngyilkosságot követett el
Deda, így hívták Tenenbaumné lányát, megkapta az életszámot. Nem mesélem el részletesen, milyen nézeteltérések támadtak az orvosok közt Tenenbaumné megmentését illetően. Egyesek szerint meg kellett őt menteni, mások szerint nem, mert ő akarta így. És végül így is történt.

Az életszám Dedáé lett. Ez a gyámoltalan kislány magára maradt. És egyszercsak beleszeretett egy fiúba. Láthatóan kis pénze is volt, mert a fiú lakást szerzett kettőjüknek a gettón kívül. A lány kivirágzott a szerelemben. Három hónapon át nagy boldogságban élt a fiúval az árja-oldalon lévő lakásban. A szerelmen kívül semmi más nem látszott rajta. Kivétel nélkül mindenki, aki abban az időben látta, azt mondta, ragyogott a boldogságtól. Marysiának, aki járt hozzá, arról beszélt, hogy ezek élete legboldogabb hónapjai. A fiútól kapott melegség hatására el is felejtette a gettót. Három hónapig tartott a boldogság. Azután – talán elfogyott a pénzük – a tulajdonosok kiadták őt és a fiúját.

A januári akció és április közötti időben nagy lakásokkal teli óriási bérház ötödik emeletén át tértünk vissza a pékség-hadműveletből (minden pék köteles volt átadni nekünk 40 hatalmas cipót, s ez rendszerint hajnalban, a sütés befejezését követően történt). A lakások összes ajtaja, hasonlóan a lépcsőház-ajtókhoz, nyitva állt, hogy könnyebben átjuthassunk (bemész a lakás bejárati ajtaján, végigmész a lakáson és ki a konyhai lépcsőházba, onnan a következő lakásba). A folyosókon és előszobákban ágyak sora.

Megpillantottam Złotogórskit. Nagy darab fiú volt, és nem tudom, miért lebarnult arccal maradt meg az emlékezetemben (hisz még nem volt nyár, így nem barnulhatott le). Karjában ott feküdt a tizenhét éves szőke kislányka. Hozzábújva aludt, arcáról mennyei mosoly és béke sugárzott. Pár nap múlva, együtt, valamilyen mellékes rajtaütés közepébe csöppentek, és Treblinkába vitték őket.

Egy doktornő, kis híján negyven, a férje is orvos, repülőtiszt. A férfi meghalt a háború alatt. Az asszony nem tudta, mi történt vele. Ma már tudható, hogy Katyńban pusztult el. A nő a háború második napján bement a munkahelyére a kórházba, és többé el se jött onnan. Nagyon magányos volt. Rosszul érezte magát. Románc fűződött közte és egy tizenöt évvel fiatalabb fiú között. A fiú váratlanul megbetegedett, maga mellé vette az ágyába és valamilyen csoda folytán megmentette. Egy ágyban aludt vele több napon át. Ezután azt mondta, hogy e magányában most először talált valakit, végre együtt lehetett valakivel, és mostantól arra törekszik, hogy mindig legyen valakije. A varsói felkelés alatt ismét magára maradt. Volt egy kis üvegcséje, benne négy gramm (kolosszális adag!) morfium. Kiitta a négy gramm morfiumot, s mikor már enyhén dülöngélt, odajött valaki, és erőnek erejével leöntött a torkán egy pohár szappanos vizet. Hányt, majd az éjszaka közepén magához tért, fölébredt. Ez idő tájt alakult ki nagy szerelme egy fiúval, aki húsz évvel fiatalabb volt nála. Boldogan élte át ezt az időszakot, a felkelés végétől novemberig, amikor Żoliborzból vidám, mosolygós, mindenki iránt segítőkész nőként jött elő. A háború véget ért, ő Łódźba költözött. Egyik nap belép hozzá valaki, nyitva találja az ajtót. Az a benyomása, hogy a lakás üres. Miközben a doktornő, mint kiderül, ott fekszik a konyhában a takaró alatt, amit a fejére húzott. Tán alszik, tán szunyókál. Egyszerre felül és azt mondja: – Nem maradok többé itt egyedül. – És ezt egy olyan bátor ember jelenti ki, mint ő. – Én félek, el kell menekülnöm innen. Nem tudni, mi módon, Ausztráliába került. Ott is egyedül volt. Az orvostudomány igazi specialistája a maga területén. A Csendes-óceánon arra tartott egy hajó zsidó gyerekekkel, akiket egyetlen ország sem akart befogadni. A hajó kikötött, ott vesztegelt tizenkét mérföldre a parttól. A lakosok csónakkal odaeveztek az óceánjáróhoz, mindenki kihozott a partra egy-két gyereket. Az én doktornőm is kijutott a partra. Két fiút és egy kislányt vitt magához. Az egyik fiú építész lett, Sanghajban épített, a másik – az óceánjáró-tervezés professzora, a lány pedig kiválóan képzett laboráns. Mikor egyik fia felnőtt, belészeretett, és hosszú boldog éveket töltött vele. Később azt írta egyik levelében, hogy bár tudja már, mi történt a férjével, akit nagyon szeretett, őt a szerelem tartotta életben. Fiának a szeretete és melegsége, aki később a szeretője lett. Több mint 90 évet élt.

Egy lány anyja megbetegedett. Magára maradt ikerhúgával. Éjjel féltek, egyedül otthon a beteg anyjukkal. Elkezdte látogatni őt egy riksás fiú. Mikor anyjuk nagyon rosszul lett, a fiú ott maradt éjszakára is, s a lány, hogy ne történjen semmi félelmetes, hozzábújt. Együtt aludt vele batiszt hálóingében. Odabújt hozzá, és mellette nyugodtan álomba szenderült. Talán szeretkeztek is. De nem biztos, még az sem, hogy egyáltalán tudták, hogyan kell csinálni, ám hála a fiú jelenlétének, a lány nagy nyugalomra tett szert. Az anyja elkezdett gyógyulni, ő pedig munkába állt. Egyik nap razzia volt a Karmelickán. Amikor megtudta, rohant haza, de az anyját már nem találta otthon. A néhány ezres tömeget az Umschlagplatzra hajtották. A fiú is ott termett, a riksájával. Utolérték a menetet, és keresztül-kasul a többezres tömegen, keresni kezdték a lány anyját. Közvetlenül az Umschlagplatz előtt megpillantották. A lány kiszállt a riksából, a fiú ott állt a járda szélén. A lány azt mondta neki: – Sajnos el kell válnunk, az anyám nem mehet egyedül erre az útra. És beszállt az anyjával a vagonba. Hogy a húgával mi lett, nem ismeretes.

Szenteste történt. Két női összekötőnk a Miodowában lakott, abban a házban, ahol ma az Állami Színművészeti Főiskola található. Sötétedéskor értek haza, és elkezdték kirakodni, amit bevásároltak. Különféle élelmiszereket pakoltak ki, amikor valaki kopogott az ajtón. Idősebb úr volt, hosszú szakállal. Egy zsidó, akinek fél órával azelőtt sikerült megszöknie a kapitányságról, ahol előállították. Nehéz lenne megmondani, ismerték-e egymást előtte. Esetleg tudtak egymásról, és emiatt jött hozzájuk. Ottmaradt. Állítólag további barátnők jöttek karácsonyozni, s így négyen vagy öten együtt maradtak éjszakára. A padlón aludtak. Az egyik összekötőnk egész éjjel szeretkezett a férfival, a többiek szeme láttára. Jó kérdés, nem biszexuális típus volt-e, korábban ugyanis egy idősebb doktornő volt a barátnője, akit az árja-oldalon tartott rajtaütés folytán Auschwitzba vittek. Az öreg zsidó, hosszú deresedő szakállával ottmaradt náluk. Beleszeretett az összekötőnkbe, s így éltek együtt a varsói felkelésig. Szerelmük oly nagy volt, valószínűleg mindkét részről, hogy elhanyagoltak minden elővigyázatossági intézkedést, és kézenfogva járkáltak a városban. Annyira boldognak tűntek, hogy így járkálhattak az utcán, nyugodtan, kéz a kézben, minden félelemérzet nélkül. A varsói felkelés választotta el őket egymástól, a férfi azt mondta: – Nincs már senkim, egyedül vagyok, már senki sem nyújtja már felém a kezét. A felkelés első négy hetét egy óvárosi lépcsőn ülve vészelte át. A nő egy másik kerületben dolgozott ápolónőként az egyik kórházban. A Belvárosban találkoztak, ahol együtt töltöttek egy hetet. Mindketten újjáéledtek, ismét nem éreztek félelmet. A férfit, miután túlélte a felkelést, letartóztatta az ub, (2) és nyoma veszett. A nő egyedül maradt Varsóban, szült két gyereket, és – mint mondotta – mindazt az érzést, amit a férfi iránt táplált, a gyerekeibe fektette. Soha nem ment férjhez. Pedig szép volt.

Egy nő a kórház technikai részlegén dolgozott a gettóban. Szép volt, de buta. Sikerült kijutnia az árja-oldalra. Az összekötőnk lett. Kék szeme volt, ám azt mondták rá, tehénszemű. A varsói felkelés alatt Żoliborzban tartózkodott. Egyik nap egy gránát közvetlenül mellette robbant, és súlyosan megsebesített egy katonát. Ápolni kezdte, és természetesen egyből beleszeretett. Hat héten keresztül a fejsérülését gyógyítgatta, nagy szakértőnek tartotta magát, mivel előzőleg kórházban dolgozott. Żoliborz megadta magát, de a katonának továbbra sem volt ereje járni. Vele maradt azután is, hogy a civil lakosság elhagyta a kerületet. November táján rájuk talált egy vöröskeresztes járőr. A férfit elvitték, s ő ment a hordágy után. Vele maradt. Együtt éltek a férfi élete végéig. A buta összekötőnk azt mondja, érdemes volt végigszenvedni a gettót és a varsói felkelést, mert ennek köszönhetően tudja, mi a szerelem, és mennyit adhatunk magunkból a másiknak. A férfi halála után minden szeretetét a fiára zúdította. Amivel szörnyen megterhelte szegény fiút.

Sötétedett. A kijárási tilalomig fél óra volt hátra. A férfi megbízást kapott, hogy menjen át a kisgettóba. Fiatal volt, egészséges, fürge. Elviharzott. Elintézte. Visszafelé már sötét volt. Kapualjról kapualjra szökve hazaért. A sötét lépcsőházban egy árny állt. Hozzáért, és érezte a vastagon font két copfot. Átölelték egymást, és együtt mentek föl az első emeletre. A háború végéig már nem is váltak szét. Együtt élték át a megszállás legrosszabb és legjobb pillanatait. A háború után a nő Amerikába költözött egyedül. A férfi maradt. Megtanulták egymást, megtanultak egységként létezni. Húsz év után újból találkoztak. Bár ez alatt az idő alatt mindketten külön életet éltek, továbbra is megőrizték magukban ezt az egységet. Amikor a nő haldokolt, az ápolónője telefonált a férfinak, hogy megkérdezze, abbahagyhatja-e a gyógyszerezést.

A Mylna utca a Przejazdtól indult, és cikkcakkban haladva a Karmelickához simuló, körülkerített kis térben ért véget. Túloldalt a kanyarokkal tűzdelt Nowolipie torkollott a térbe, s immár kiegyenesedve folytatta útját a Karmelickán túl. Ma a Przejazd utca sincs már meg. A Lesznónál kezdődött. A Długát kelet felől elhagyva terecskét képezett a girbe-gurba Mylnával és a kanyargós Nowolipiével, hogy a Nowolipki után a Nalewki utcába forduljon.

A júliusi Nagy Akció alatt véletlenül épp a Mylna utcában járva a Karmelicka előtti utolsó alagsori ablakban megpillantottam Hendusia Himelfarb arcát. Iskolai osztálytársam volt, egy nagy közéleti személyiség, szakszervezeti vezető lánya. A háború idején a miedzeszyni Medem szanatóriumban dolgozott, Varsó környékén. A varsói gettóból oda küldték a tüdőbajjal veszélyeztetett gyerekeket, és ott a barátságos és családiasan meleg környezetben úgynevezett gyógykezelésben részesültek. Világos arca és világos, vastag copfja volt. A fején többnyire koronába fűzött copfjai most lazán lógtak. – Hendusia, gyere – szólítottam meg. – Van kiút számodra, az olyanok számára, mint te. Holnap kijutsz az árja-oldalra. Kettőnk közt húzódott a járda és a körbekerített terecske. – Százötven gyerek van velem, nem hagyhatom magukra őket. Nem szállhatnak be a vagonokba egyedül, nem vághatnak egyedül neki ennek az útnak – kiáltotta felém a széles járdán át az alagsori ablakból. A házban azelőtt evangélikus kórház működött. Most ide helyezték át Miedzeszynből a Medem szanatóriumot, de Hendusia tudta, merre vezet tovább az útjuk. Ugyanúgy tudta Roza Ejchner, az idős vilnai tanítónő, aki szintén velük maradt. Az összes többi tanító és nevelő szétszéledt, mialatt a szanatóriumot átköltöztették Miedzeszynből. Köztük Artur Zygielbojm (3) felesége és kisfia, akik a Miedzeszyn és Wiązowna közti bozótosban rejtőztek el. De valaki nyilván feljelentette, és ott a bozótosban meg is ölték őket. Végül mindössze Hendusia és Roza tartott a gyerekekkel Varsóba, majd onnan tovább utolsó útjukra. Hendusia kijöhetett volna, túlélte volna, megmenekült volna. De nem akarta, hogy a gyerekek féljenek, hogy sírjanak. Ott maradt, mert tudta, mi történik velük. Kötelességérzetből, vagy az irántuk érzett mérhetetlen szeretetből? Akkor ez a kettő ugyanaz volt.

Magas, bájos főnővér, aranyvörös szőke hajával feje búbján. Egy volt műtőben lakik, ahol az egész falat üveg borítja. Köntösben áll az ablaknál, és felhívja magához az udvaron áthaladó fiút. Ajtót nyit, széttárja köntösét és megmutatja gyönyörű tejfehér testét. A fiú, bár megriadt, belép. Befecskendez a fiúnak egy adag morfiumot, és meztelenül a heverőre fekszik, a megzavarodott fiú azonban elfut. Aztán elérkezik a nagy kitelepítési akció. Beleszeret egy orvos, ötödik kategóriás folkszdajcs, akit a németek kineveznek a kórház biztosává. A Nagy Akció során, amikor kitelepítik a Sienna utcai gyermekkórházat, az Umschlagplatzra hurcolják a gyerekekkel együtt. A biztos rátalál a tömegben és kivezeti. A kijárási tilalom beállta után már a folkszdajcs lakásán vannak. Egész éjszaka őrülten szeretkeznek, majd a férfi kiviszi őt a gettóból, tüdőbajos férjével együtt, és lakást bérel nekik Świdrában. Naponta felkeresi őket, élelemmel. Mindig, amikor a férfi megérkezik, kettesben kivonulnak fél órára az erdőbe. A biztos egy nap üresen találja a lakást. A szomszédoktól megtudja, hogy az imént vitték el őket, és ott fekszenek szétlőve a vasúti sín mellett. Odamegy, letérdel, és hosszan imádkozik. Amikor közeledik a német őrjárat, odébb áll. Így végződött ez az őrült szerelem.

_____________________________

(*) Marek Edelman (1922) szívsebész, közéleti személyiség, hosszú ideje a varsói gettófelkelés egyetlen ma élő vezetője. Az itt olvasható szöveg anyagát Paula Sawicka jegyezte le Edelman elbeszélése alapján 2008 elején. A fordítás alapja a Zeszyty Literackie lengyel irodalmi folyóirat 2008 nyári számában jelent meg.

(2) Urząd Bezpieczeństwa (Biztonsági Szolgálat), a magyarországi ávo megfelelője.

(3) Eredeti nevén Szmul Mordechaj Zygielbojm (1895–1943) szocialista aktivista. A második világháború kitörése után kampányt folytatott a zsidók körében az önkéntes gettóba vonulás megakadályozására. Felesége és fia haláláról értesülve a világ közönye elleni tiltakozásul öngyilkosságot követett el.