„Esterházy egyre egyértelműbben vált az uralkodó rendszer ellenfelévé”

Írta: Szombat - 2008-12-12 Rovat: Politika

Az állítás, hogy Esterházy a zsidóság deportálásra vonatkozó 15/42-es számú törvény elutasítását „megelőzően minden előző zsidóellenes törvényt megszavazott” nem fedi a valóságot. Hibás az állítás kiindulópontja is, miszerint a szlovák parlament lett volna a zsidóellenes törvényhozási folyamat kizárólagos színtere. A zsidóság üldözésének irányelveit és az ezek nyomán életbe lépő rendelkezéseket ugyanis a szlovák kormány a parlament megkérdezése nélkül dolgozta ki és léptette életbe. Igaz, hogy a szlovák parlament 1940-ben pro-forma felhatalmazást adott a kormánynak a zsidóvagyon arizálására (s nem tudni, hogy ezt a törvényt Esterházy megszavazta-e, hisz több alkalommal nem jelent meg az ülésen, a szavazók névsora pedig a parlamenti jegyzőkönyvben nincs feltüntetve) de a kormány ezen meghatalmazás nélkül is (a Hitlernek minden áron való megfelelni akarás buzgalmával) saját hatáskörébe tartozóan kezelte a zsidókérdést. A parlament egyébként csak a szlovákiai politikai élet mellék színtereként, alsóbbrendű szerepre kárhoztatva, működött rendszertelenül. Megszüntetése végig napirenden volt, parlamenti választásokat egy alkalommal sem rendeztek. Az első zsidóellenes dekrétumot a szlovák kormány már egy hónappal (!) az állam megalakulása után, 1939. április 18-án kiadta. Az év decemberében a szlovák belügyminisztérium rendelete pedig a zsidókat hivatalosan a szlovák nemzet ellenségeivé nyilvánította. A sorra megjelenő kormányrendeletek tervszerű intézkedésekkel szorították ki a zsidó lakosságot a társadalmi és gazdasági élet területeiről. A szlovákiai zsidóságot ettől kezdve érő, az alapvető emberi jogokat durván sértő üldözések többségét azonban jogszabályi előírás nélkül, többnyire a fenti kormány-rendelkezésekre hivatkozva (s a kormányszervek hallgatólagos tudomásul vételével) különböző félkatonai alakulatok (pl. Hlinka Gárda stb.) hajtották végre. Nem a parlament, hanem a kormány adta ki 1941. szeptember 9–én, az ún. “zsidó kódexet”, amely a szlovákiai zsidókérdés “végleges rendezésének” programját tartalmazta 280 §-ban részletezve. Ennek alapján lépett életbe a mintegy 90 ezer főt kitevő szlovákiai zsidóság vagyonának elkobzása, valamint a zsidó birtokokat kisajátító földreform törvény, stb.. is. Nem árt tudni, hogy a kódex egyik rendelkezése szigorú büntetést helyezve kilátásba, s ún. „fehér zsidónak” nyilvánította mindazokat a személyeket, akik a rendelkezések életbe lépését gátolva bármilyen segítséget nyújtanak a zsidó állampolgároknak, vagy a velük érintkezőknek. (Rujder Irén, Esterházy pozsonyi kortársa írta: „Esterházyt „fehér zsidónak” nevezték, mivel ő volt az egyetlen képviselő, aki a parlamentben ellenezte a zsidók deportálást. Emiatt ellenségnek tekintették Esterházyt, aki egy alkalommal alig tudta elkerülni a meglincselést. Esterházy gróf, magyar útlevelekkel látta el a zsidókat, s ezzel az életüket mentette meg, mert így megmenekültek a deportálás elől. Amikor ez a lehetőség megszűnt, több alkalommal saját gépkocsijával csempészett át a határon zsidókat Magyarországra. Ez önmagában olyan jogsértő cselekedet volt, hogy ezért is börtönbe kerülhetett volna.”) A zsidókérdés illyetén való kezelése a kormány nemzetiszocialista programjának részét képezte, amivel kapcsolatban Esterházy már 1939 áprilisában, tehát alig egy hónappal a Szlovák Állam megalakulása után kijelentette: ”A nemzetiszocialista programmal semmi közösségünk nincs és nem is lesz”. A saját és pártja politikájának egészére vonatkozó kijelentés a Pozsonyban megjelenő Új Hírek c. napilapban jelent meg – érthető üzenetként mindenki számára, s több alkalommal is megismétlésre került.

E magatartásával Esterházy egyre egyértelműbben vált az uralkodó rendszer ellenfelévé, Fábry Zoltán szavával: ,,a fasizmus egyetlen ellenlábasává.” Nem igaz tehát, hogy részese lett volna a szlovák hatalmi és döntéshozó rendszernek. Parlamenti mandátumát kizárólag a szlovákiai magyar kisebbség érdekeinek képviselete és védelme miatt fogadta el, s arra is használta.

Nem felel meg a valóságnak az az állítás sem, hogy parlamenti felszólalásaiban Esterházy nem utasította el a kormányprogramból fakadó intézkedéseket. Az első zsidókat elkülönítő kényszermunkatáborokat 1941 végén állították fel, s ez ellen egyedül Esterházy merte felemelni szavát a szlovák parlamentben: „Nem vagyok híve a koncentrációs táborok intézményének, mert felfogásom szerint, ha valaki olyat tett, ami törvénybe ütközik, tartóztassák le, üljön vizsgálati fogságban, állítsák bíróság elé, s ha bűnös nyerje el méltó büntetését. De beszállítani valakit egy koncentrációs táborba, ott tartani hetekig, sőt hónapokig kihallgatás nélkül /…/ nézetem szerint ez nem helyes.” (1940. V. 15). Helyszűke miatt nem idézhetjük tiltakozását a személyi kultusz bevezetése, a propagandaminisztérium felállítása, s a magántulajdont érő jogtalan kisajátítások ellen, mert igenis mindezek elhangzottak Esterházy parlamenti beszédeiben. Esterházy nem járult hozzá a magyar nemzetiségű zsidók pártjából való kizárásához sem. Az erre vonatkozó, párt-tagrevízióra való utasítás végrehajtását megtagadta (Fábry Zoltán kommunista író erre a háború után többször hivatkozott, legmarkánsabban a Vádlott megszólal c. kiáltványában.), s ily módon képviselni tudta a szlovákiai zsidóság érdekeit is a parlamentben. Egy alkalommal, amikor egy Eperjesen, nyílt utcán történő, tettlegességgel és letartóztatással párosuló hatósági fellépés ellen tiltakozott, interpellációjára a következő választ kapta a kormány képviselőjétől: „Az ebben az akcióban letartóztatott személyek között nyolc zsidó van és csak az egyikük keresztény. Javasoljuk tehát Esterházy képviselő úrnak, hogy ne ezeket az embereket képviselje, mert ezek senki másnak, de leginkább neki magának tudnak ártani a legtöbbet.”(1940. VI. 4.) Esterházyra nem hatottak a fenyegetések. A Magyar Párt tagjai között található, néhány főből álló pozsonyi nyilas-szimpatizáns csoportot sohasem engedte a pártvezetés közelébe, sőt olyan, nyíltan antifasiszta meggyőződésű munkatársakkal vette magát körül, akik korábban világnézeti különbözőség miatt ellenfelei voltak (Somos, Peéry, Győri, Szalatnay, Fábry) stb.

A szlovákiai zsidóság vagyonának kisajátításával kapcsolatban Szalatnai Rezső baloldali író ezt írja: „A háború alatt a szlovákiai magyarok – akik a zsidókat önmagukat kockáztatva, kezdettől fogva támogatták, védték és mentegették – elsősorban erkölcsi alapon utasították el az árjásítást” (azaz a zsidó vagyon átvételét). Kivételt képezett az az eset, amikor az „árjásítás” a zsidó tulajdonossal kötött előzőleges megállapodás alapján történt. Ez az álláspont Esterházy tanácsára alakult ki a Magyar Párt szervezeteiben. Ezt a megoldást több zsidó tulajdonos is szívesen alkalmazta volna vagyonának megmentése céljából a törvény ezt azonban nem tette lehetővé. Amikor tehát Esterházy ezt a témát a parlamentben felemlegette, ennek elsősorban az volt az oka, hogy az eredeti zsidó tulajdonosokkal való megegyezés alapján a zsidó vagyonok országszerte tapasztalható elherdálásának folyamatában próbálta menteni a menthetőt. Mindezt saját példájával egyébként személyesen is bizonyította. Schlesinger Félix és felesége, nyitraújlaki lakosok a háború után a nyitrai rendőrségen felvett jegyzőkönyvi vallomásukban elmondták, hogy „a rasszista üldözés következtében mint zsidó nemzetiségű állampolgárok 1942 őszén átadtuk saját élő és holt inventárunkat Esterházy János gondozása alá, azzal, hogy ha a háború után visszatérünk Újlakra, akkor ezt a vagyont visszakapjuk.” (Az irat a Szlovák Központi Levéltárban)

J. Lahav idézi Esterházy egy másik parlamenti beszédét is, melyben kifejtette: „a magyar tömegek, a magyar parasztság, a magyar kisiparosok, a magyar kereskedők épp úgy szenvedtek a zsidóktól és a zsidó túlkapásoktól, mint a szlovákok. Mi, a nemzeti és keresztény alapon álló magyarok épp olyan messze vagyunk a zsidó eszmeiségtől, mint a szlovákok”.

Az idézett rész és szövegkörnyezete megértéséhez világosan kell látni, hogy a szlovák politikai vezetőréteg tervei között ott szerepelt a magyar népcsoporttól való megszabadulás vágyképe is. Ezt igazolják azok az időnkénti, szlovák politikai vezetők (pl. Mach belügyminiszter) által felröppentett hírek, amelyek a magyarsággal kapcsolatban már akkor felvetették a lakosságcsere illetve a kitelepítés szándékát. Ebben a Tiso féle szlovák garnitúrának nagy gyakorlata volt, hiszen a zsidók eltávolítása mellett az országot órák alatt megtisztították a tízezres létszámú cseh nemzetiségű lakosságtól és a cigányok jelentős részétől is. A zsidóellenesség egyik verbális megnyilvánulása a magyarság ,,egy nevezőre hozása” volt a zsidó származású lakossággal. A parlamentben, s a sajtóban számtalanszor elhangzott: ,,A zsidók és a magyarok együtt nyomták el a szlovák lakosságot, a zsidók magyarosították el a legtöbb szlovákot”…stb. A fent idézett Esterházy kijelentés (a magyarság és zsidóság elkülönítéséről) a népszámlálásról folyó parlamenti vitában hangzott el, melynek szövegjavaslata a magyarokat és a zsidókat egy kategóriába foglaltan kívánta kezelni. Ez távlatilag azt jelentette volna, hogy a magyarságot is a szlovák nép ellenségévé nyilvánítják, ennek minden következményével együtt. Esterházy János ez ellen szólalt fel és kérte a két népcsoport elkülönítését. A szlovákiai magyarság érdekeit képviselő és védő Esterházynak a folyamatosan meglévő támadási felületet csökkenteni kívánó verbális zsidóellenes megnyilvánulásait (melyekből Lahav úr sem tud felsorolni a cikkében említett háromnál többet), tehát az adott kor körülményeibe ágyazottan kell szemlélni és a maguk helyére tenni. (J. Lahav idézhette volna Benes és más ún. csehszlovák demokrata politikusok, hasonló verbális zsidóellenes mgnyilvánulásait is, de neki láthatóan csak Esterházyval van baja.) Nem Esterházyt, hanem a kort és az őt körülvevő viszonyokat kell ellentmondásosnak neveznünk. Ebben az ellentmondásos korban a szlovákiai magyarság ,,Esterházy Jánosnak az egész korabeli szlovákiai közéletben egyedülállóan bátor kiállása révén, a legmagasabb szinten határolta el magát a holocausttól, ami – a közép-európai régió összes népközösségét tekintve – kivételes jelenség” (Szarka László, Esterházy János Emlékkönyv, Századvég, 2001,189.p.).

Ki kell mondani, hogy a történelem meghamisításával próbálkoznak azok, akik egyenlőségjelet akarnak tenni Esterházynak a zsidóüldözések évei alatt tanúsított következetesen humanista magatartása – amelynek logikus következménye volt ama egyedülálló ellenszavazat is – és némely, a reá bízott közösség sorsát féltő, talán taktikai megfontolásból tett – kijelentése között.

Nem felel meg a valóságnak, hogy „A deportálásokat lehetővé tevő törvényjavaslat meg nem szavazását ért magyarországi kritikára Esterházy az akkori pozsonyi magyar követnek” írt volna levelet, melyben saját antiszemitizmusára hivatkozik. E levelet még a szavazás előtt megírta, s elküldte a magyar miniszterelnöknek, illetve tartalmáról előzetesen tájékoztatta a szlovák parlament elnökét is. Jó tudni, hogy a Lahav által idézett kitételek ebben szerepeltek. De idézhetünk mást is ebből a levélből: „A zsidók kitelepítésénél a szlovákok a zsidókat nem mint felekezetet, hanem mint fajt telepítik ki, és ez egy okkal több, hogy ellene szavazzak a javaslatnak”- írta Esterházy, kifejezve és nyomatékosítva, hogy több olyan oka is van, mely e lépésre készteti őt magát, s ami még fontosabb, az egész szlovákiai magyarságot. Mert indoklását az ő nevükben is így folytatta: ,,A magyarság Szlovákiában nemzeti kisebbséget alkot, és ezért teljességgel lehetetlen, hogy elfogadjon és magáévá tegyen olyan törvényjavaslatot, mely a többségnek jogot ad arra, hogy egy kisebbséget kitelepítsen. Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhassa.” Tehát nemcsak a saját nevében, hanem az általa képviselt népcsoport egésze egyetértésével, s annak nevében utasítja el a törvény megszavazását. Az adott korban eme egyedülálló hőstettének jelentőségét nem csökkenti az ezzel egy időben igenis taktikai okból leírt kijelentése, hogy legfiatalabb kora óta zsidóellenes beállítottságú volt. Mint korábban említettük hivatalos nyilatkozatban a sajtó hasábjain (többször is) elhatárolta magát és pártját a nemzeti szocialista eszméktől és azok politikai irányvonalától. Az ettől eltérő (s önmagában nyilván nem helyeselhető) szellemben, de vélhetően az általa kitűzött cél elérését segíteni hivatott kijelentései ezt a tényt nem kérdőjelezhetik meg. (Ádám Magda: Ki volt Esterházy János? Budapest, Jövendő, 2007, 10.p.)

Különös rosszindulatra vall az antiszemitizmus vádját felhozni Esterházy ellen, amikor, köztudott, hogy nyitraújlaki birtokának bérlője egy zsidó család volt, s kisebbségi politikusként több zsidó származású politikustársával együtt védte a magyar kisebbség érdekeit Csehszlovákiában. Ezt a személyiségét és munkásságát utólag befeketítő állítást nemcsak ama bizonyos parlamenti „nem” szavazata cáfolja, hanem az ezt követő, az üldözöttek érdekében tett, sok esetben önfeláldozó ténykedése is. Mi késztette vajon arra, hogy hamis útlevelek, keresztlevelek kikézbesítésével segítse a zsidók menekülését, hogy birtokán rejtegesse őket, hogy anyagilag támogassa a munka és jövedelem nélkül maradt kisemmizett zsidó családokat, hogy a határon átszöktetve őket Budapestre érkeztük után is gondoskodjon róluk? Mindezek megtörténtét tanúvallomások és jegyzőkönyvek adatai rögzítik. Mint ahogy azt is, hogy e tevékenysége miatt a szlovák parlament, melyben teljesen elszigetelődött, megfosztotta mentelmi jogától. A szlovák hatalom ellenségnek tekintve bíróság elé állították, s fél éves börtönbüntetésre ítélték. Szintén ellenségnek tekintették őt a nyilasok, akik Budapesten le is tartóztatták. Ellensége volt Berlinnek is, ahol ismerték náciellenes nézeteit, a zsidó érdekekért történő kiállásait, s ezért előbb megfigyelését, majd letartóztatását rendelték el. 1944 utolsó hónapjaiban a Gestapo körözte, s életét mentve rejtőzködnie kellett. Nem gondolhatjuk, hogy Jehuda Lahav mindebben Esterházy antiszemitizmusának bizonyítását látja. Maga is bevallja, hogy személyes véleményét leginkább az befolyásolja, hogy: Esterházy csúnyákat mondott Csehszlovákiára, melynek még létjogosultságát is megkérdőjelezte. Mindezen közben nem zavarja őt, az a tény, hogy Esterházy igazát a történelem azóta sokszorosan bebizonyította. Utólag immár egyértelmű, hogy e virtuális államalakulat fenntartása és működtetése a két világháború között csupán a kisebbségeket sújtó, a második világháború után viszont a társadalom egészét megnyomorító diktatúra segítségével volt lehetséges. Esterházy mindezt a maga bőrén tapasztalhatta meg mindkét időszakban. Joga volt hát véleményt mondani mindarról, amit átélt még akkor is, ha minderre J. Lahav, nosztalgiával vegyes személyes vonzalma miatt ma már másként emlékezik.

Ez azonban nem adhat felhatalmazást arra, hogy kísérletet tegyen Esterházy kisebbségvédő politizálása és Jaross Andor második világháború alatt betöltött magyarországi dicstelen politikai szerepének összemosására. Úgy tesz, mintha nem tudna a korabeli sajtó, s a szakirodalom által többszörösen is dokumentált tényről, hogy Esterházy még jóval Jaross minisztersége előtt egyértelműen szakított egykori politikustársával, s kemény szavakkal bírálta annak gyökeres fordulattal felérő politikai irányváltását (csatlakozását az Imrédy párthoz). Ennek, s az ezt követő fejleményeknek semmi közük sincs kettőjük korábbi politikai együttműködéséhez.
Ugyanez a helyzet a szudétanémetekkel való együttműködés ügyében is, akiket J. Lahav cikkében en bloc kripto-nácikként bélyegez meg cikkében. Vajon milyen jogon teszi ezt? Ezek szerint a Benes kormányába a húszas, harmincas évek elején belépő szudétanémet pártok is kripto-náciként politizáltak? A szudétanémetek között erős volt a szociáldemokrata párt, de volt befolyása a kommunistáknak is, és kezdetben Henlein sem volt náci, jó kapcsolatokat ápolt a brit konzervatívokkal. Esterházy képviselőként Prágában találkozott, s nyilván véleményt cserélt e pártok képviselőivel. Tényleges politikai együttműködésre köztük azonban sosem került sor, elsősorban Esterházy tartózkodó magatartása miatt.

J. Lahavnak azonban mindezt állítani és leírni egy pillanatra sem okoz lelkiismereti gondot. Megtette ezt korábban is, például épp az általa emlegetett, Esterházy János születése 100. évfordulós ünnepségeinek időszakában, amikor a mostanihoz hasonló, összefüggésekből kiragadott idézet és cikktöredékből álló írásait publikálta. Mindezek után nagyon visszatetsző a farizeusi kérdésfelvetés, hogy vajon miért utasította eddig vissza a Yad Vashem Esterházy kitüntetésének megadását… Úgy véljük, hogy ebben az általa terjesztett alaptalan vádaknak is jelentős szerepe volt.
Véleményünk szerint e vádak, mondhatjuk rágalmak perdöntő cáfolatával maguk a szlovákiai zsidó kortársak szolgálnak. Akkor álltak ki Esterházy igaza mellett, amikor ez hálátlan és nehéz ügy volt, vagyis a második világháború utáni perbefogása és halálos ítéletének kimondása idején. Amikor 1949-ben a szovjet gulagokból visszaszállították, Csehszlovákiában kivégezzék, a megmentésére irányuló mozgalomban vezető szerepe volt a zsidó származású Prisender Emilnek, aki személyesen kísérte ez ügyben Prágába Esterházy testvérét, Mariskát, és anyagilag is támogatta az alaptalan vádak alól történő felmentési próbálkozásokat. Esterházy Mária naplójában idézi Prisendert: „Ő mint zsidó örök hálára van kötelezve János iránt azért, mert ő volt az egyetlen, aki a szlovák állam idején félelem nélkül állt ki a zsidók mellett. Ezért mindent megtesz érdekében…” A vészkorszakot túlélő szlovákiai zsidók ugyanis Prisenderrel együtt, egységesen álltak ki Esterházy mellett a negyvenes évek végén. Szó emeltek, amíg tehették. Sokakat közülük ugyanis a Benes elnök által ismét létrehívott „Csehszlovák demokrácia”, jogaiktól és vagyonuktól ismét megfosztva, ezúttal immár minden külső kényszer nélkül, magyarként rakott vagonba és telepített át Magyarországra… Sajnos érveikkel nem tudták megmenteni Esterházyt a kommunista börtönökben reá háruló, mérhetetlenül sok szenvedéstől, s az ugyanitt bekövetkező mártírhaláltól.

Tisztelet a Szombat Szerkesztőségének, hogy ezzel együtt is érdemesnek tartotta közölni az Esterházyt méltató korábbi Németh Zsolt cikket és válaszunkat is. Mindezzel nemcsak Esterházy emléke tiszteletének, hanem a jóakaratú emberek (legyenek azok zsidók vagy nem zsidók) egymásra találása lehetőségének is teret adott hasábjain. Köszönet érte.

Budapest, 2008. október 1.