A múltat be kell vallani
Jó lenne új fényben bemutatni Lengyelországot, s megszabadítani a rátapadt (elő)ítéletektől – bizonnyal ez is motiválta a lengyel külügyminisztériumot, amikor magyar újságírókat – köztük a Szombat szerkesztőjét –, hívta tanulmányútra: ismerjék meg, miként kezeli a XXI. századi Lengyelország a zsidóság ügyeit.
Szombat este fél tíz. A krakkói Tempel zsinagóga zsúfolásig telve. A két padsort elválasztó közlekedőfolyosón hosszú asztalok, rajtuk fonott gyertya és bor, a szombatbúcsúztató havdala kellékei – valamint kalács. A padsorokban és a karzaton várakozásteljesen figyelő közönség nagy része feltehetőleg érdeklődő turista, noha mindenki illedelmesen fejfedőt visel. Az asztal körül rajzó zsidók egyvelege igen szokatlan: horgolt kipás vallásos cionisták, fekete kalapot és kabátot viselő mainstream ortodoxok, hatalmas szőrkucsmát hordó haszidok (akik általában meggyőződéses anticionisták). Normális körülmények közt ezek nem vegyülnek egymással, mindenki a saját templomában imádkozik.
Hölgyeim és uraim, most a Havdala következik – közli angolul egy moderátor-féle, és felcsendülnek az imádság dallamai. A közönség nagyobb része figyel, kisebb része az előimádkozóval énekel. Vallási szertartás és előadás zajlik egyszerre
– Úgy érzem magam itt Krakkóban, mintha szülővárosomban, Jeruzsálemben lennék – szólal meg ismét a moderátor, akit talán a krakkói zsidónegyed sűrű atmoszférája, talán a zsúfolt zsinagóga ihlet meg. Angol szavait tolmács fordítja lengyelre, noha a többség erre bizonnyal nem szorul rá. A moderátor most egy kaftános kántort szólít a közönség (vagy a hívek) elé, aki a bennfentes számára jól ismert, ám a közönség számára megrázó érzelmi átéléssel recitálja az imádság dallamait. A kaftánost egy öltönyös férfikórus követi, őket egy szőrkucsmás haszid, mind túláradó lelkesedés közepette. A rokonszenv megnyilvánulásait érezvén a moderátor óvatosan néhány szót szól a békét áhító Izraelről, majd közli: „Hölgyeim és uraim, most a békéért fogunk imádkozni.” S az előimádkozók/előadók együtt zendítenek rá az Oszé salom dallamára, amit a jelenlévő zsidó kisebbség énekkel, a nem zsidó többség tapssal kísér. A haszidok táncra perdülnek. Taps, ováció. A vallási szertartással vegyes kántorkoncertnek vége, klezmerzenészek lépnek a színre, de a lelkes közönséget ez nem zavarja, a hangulat továbbra is magas szinten, a zenét ütemes taps kíséri.
Három darab eljátszása után a koncert hirtelen véget ér, a moderátor elbúcsúzik a közönségtől, amely egyelőre nem mozdul. Az asztalnál vagy a padsorokban helyet foglaló izraeliek előremennek, egy nő leül a zongorához, a többiek dalra zendítenek, táncra perdülnek (vallásos cionisták lévén, férfiak és nők illően két külön körben). A hangulat továbbra is emelkedett, időbe telik, míg a közönség rájön, hogy ez már nem az előadás része, az izraeliek maguknak játszanak. A nem zsidó közönség lassan elszivárog, az izraeli meg más országbeli zsidók táncolnak, dalolnak. Ám Jiszráel cháj – Izrael népe él, éneklik Krakkóban, ahol a nácik elpusztították a hajdani zsidó közösség 95 százalékát, a maradékot kisöpörték a lengyel kommunisták és az ügyet ezzel lezártnak tekintették.
A műszakiak ki-kikapcsolják a mikrofont, le-leoltják a villanyt, jelezvén, hogy szeretnének hazamenni, az izraeliek táncolnak, dalolnak, végre a sokadik villanyoltás után lassan rászánják magukat, hogy véget vessenek a zenének: eléneklik a himnuszt, a dalt az eljövendő Messiásról – aztán folytatják tovább.
Éjjel fél kettőre jár, tartok tőle, hogy néptelen utcákon kell hazamennem, s elindulok. Kint vidáman korzóznak a népek, köztük kipát viselő zsidók, az éttermek nyitva. Kazimierz (az egykori zsidónegyed) és az óváros között oda s vissza áramlanak a turisták, nekik mind a kettő remek szórakozást kínál. A zsidónegyed annyira együtt él Krakkóval, mint hétszáz éves történelme során valószínűleg soha.
Welcome to the Cracow Jewish Festival
– hirdetik a szórólapok, plakátok, utazási irodák. Az Elbától keletre ez a legnagyobb ilyen fesztivál, tíz napon át rengeteg sztárvendéggel, programmal, teltházas szállodákkal. Az ország egyik legnagyobb kulturális rendezvénye – közli sokatmondóan egy magas rangú lengyel hivatalnok.
– Ez nem zsidó fesztivál – szögezi le Grazyna Pawlak asszony, a varsói Zsidó Kulturális Központ igazgatója. – Azt ugyanis zsidók csinálják. Ez legfeljebb zsidó témájú etnikai fesztivál. Minderre azt mondani, hogy „Krakkóba visszatér a zsidó élet” – egyszerűen inkorrekt. Krakkóban ma összesen száz zsidó él. (A háború előtt hatvanezren voltak, a lakosság csaknem egyharmada – G. J)
A látszat valóban csal. A Kazimierz számtalan étterme, boltja közül sok zsidó nevekkel, héberbetűs feliratokkal ékeskedik. A hajdani kétszáz zsinagógából megmaradt hét masszív, középkori épületben különféle zsidó programok zajlanak (egyben még imádkoznak is). Az utcán kaftánosokat is látni. Megkapó az atmoszféra. De a Weinberg, Holcer és hasonló feliratú névtáblákat csak a hangulat kedvéért tették ki.
Zsidó élet zsidók nélkül – mondják minderre a bennfentesek, ami szintén nem teljesen igaz. Mert az 1990-ben – lengyelek által – elindított fesztivál célja valóban a hajdani zsidóság előtti tisztelgés volt. S ahogy bővült, s egyre több zsidó szervezet kapcsolódott be, egyre több turista érkezett, cool hely lett a zsidónegyed, fölmentek az ingatlanárak, míg végül a város és a lengyel állam is felfedezte az ebben rejlő lehetőségeket. A fesztivál nagyon komplex jelenség: benne vannak a zsidók hiányát fölfedező, jószándékú lengyelek, az Am Jiszrael chaj-t éneklő zsidók, az ugyancsak komplex érzelmektől hajtott német turisták, a minderre ráépülő turista biznisz, s Krakkó város meg a lengyel állam törekvése, hogy ennek segítségével új imázst építsenek föl. Van az egésznek valami operett jellege – az auschwitzi tábor árnyékában. Am Jiszrael Chaj – üzeni elődjének a XXI. század.
Birkózás a múlttal
Krakkó főterén fürge kis villanyautók sofőrjei egyórás körutazást ajánlanak. A három helyszín: az óváros, a zsidónegyed és Oskar Schindler gyára, amit Stephen Spielberg filmje tett világhírűvé. (A Kazimierz reneszánszában is volt szerepe a Schindler listájának: a film egyes részei épp itt játszódnak.)
A Holokauszt olyannyira beépült a modern köztudatba (és a turista infrastruktúrába), hogy az idelátogatók többségének programjában is szerepel Auschwitz (vagy legalább a város szélén található Plaszów) meglátogatása. Előbbit az UNESCO 1997-ben a világörökség részének nyilvánította
Mindez korábban nem volt ilyen magától értetődő. A Holokauszt sok lengyel számára még 1989 után is afféle zavaró esemény volt, a zsidók konkurenciát jelentettek számukra a „mártír nemzet” címért folytatott versenyben. Hiszen a Molotov-Ribentropp paktum, a lengyel tisztek katyni legyilkolása, a varsói felkelők szovjet elárulása s a város ezt követő rommá lövetése mind súlyos seb a lengyelek lelkén. S minderről 1989-ig otthon beszélni sem volt szabad! S mikor végre kiönthették a fájdalmukat, váratlanul beleütköztek a zsidók mártíriumába: azt látták, hogy a világ egyre csak erről beszél. Sok lengyel frusztrált dühében a zsidók ellen fordult. A 90-es években tele volt a világsajtó az auschwitzi tábor körüli huzavonával: kinek jár több emlékhely, szimbólum, stb. Ez a politika a 2006-ban hatalomra jutott radikális jobboldali kormány idején tetőzött: az orosz- és németellenes retorikával, lengyel sérelmi politikával operáló új miniszterelnök a hasonló szellemiségű és nyíltan antiszemita Radio Maryja támogatását élvezte. Két koalíciós partnere ugyancsak keményen szélsőjobboldali volt. Jaroslaw Kaczynski kormányának másfél éve alatt Lengyelország igencsak elszigetelődött az EU-ban. Újraéledtek a régi klisék az antiszemita lengyelekről
Az idén hatalomra jutott jobbközép kormány alighanem átlátta, hogy ezen az úton nem érdemes továbbmenni. Sérelmeik elismerésére csak akkor számíthatnak, ha ők is elismerik a másokét.
– Nem kétséges, hogy a zsidóság szenvedései semmihez sem mérhetők – szögezi le Maciej Kozłowski, külügyminisztériumi főosztályvezető, a lengyel-zsidó kapcsolatok miniszteri biztosa. (Itt ilyen is van.) De a zsidóknak is meg kell érteniük a mi érzékenységünket. A közös múlt megítélésében sok a vitánk, gyakran nem értünk egyet – szögezi le tárgyszerűen.
A közös múlt legsúlyosabb kérdései: a lengyel antiszemitizmus, a Holokauszt idején tanúsított lengyel magatartás, a háború előtti és utáni pogromok, a zsidók szerepe a háború utáni kommunista pártban. A kolostorokban bújtatott zsidó gyerekek ezrei, az embermentők tízezrei, s a bujkáló zsidókat zsaroló és feljelentő lengyelek (feltehetőleg) százezrei. Utóbbiak számát pontosan nem tudni: a Nemzeti Emlékezet Intézet munkatársai már pontosan kimutatták, hogy a kommunista korszak évtizedeiben mikor, hány besúgó működött (számuk épp 1988-ban volt a legmagasabb, mintegy százezer), de a német megszállókkal kollaboráló lengyelek ügye annyira kínos, hogy szisztematikus áttekintésére még senki nem vállalkozott. Tabunak mindamellett nem mondható: a „Tisztelt gistapo úr” (sic) című kötet az 1940-41-ben írt feljelentő levelekből közöl válogatást.*
A lengyelek, akik közönyösen vagy kárörömmel nézték végig a zsidók pusztulását, avagy: a lengyelek, akik magukra hagyatva, hősiesen harcoltak a nácik és kommunisták ellen – ezt a két képet kéne összebékíteni, hogy a közös múlt terén egyetértés szülessen. (A kétféle magatartás egyébként egyidejűleg is lehetséges volt.)
A hivatalosság igyekszik mindkét félnek megadni, ami jár: a Varsói felkelés közelmúltban megnyílt, monumentális múzeuma (korszerű, interaktív volta a Terror Házára emlékeztet) a lengyel hősiesség mementója, a lengyel zsidóság (hasonlóan modernnek megálmodott) emlékmúzeumát pedig a közeljövőben kezdik el építeni a gettófelkelés emlékművével szemközt.
Az új Lengyelország
A józan, pragmatikus és felkészült Kozłowski világosan látja, hogy a zsidóság ügye megkerülhetetlen Lengyelország számára. Ez mindenek előtt a 250-300 ezer fősre becsült lengyel-zsidó diaszpórát jelenti, amellyel rengeteg ügyük van: jóvátétel, állampolgársági kérelmek, zsidó emlékhelyek ápolása, holokauszt-megemlékezések, stb. Sok ezer izraelinek van lengyel útlevele. És nemrég kapták vissza lengyel állampolgárságukat az 1968-ban elüldözöttek – mintegy 12-15 ezer ember.
E diaszpórával ápolt jó viszony elképzelhetetlen az Izraellel való jó viszony nélkül – folytatja Kozłowski úr. – Ma kapcsolataink a lehető legjobbak. Tulajdonképpen Izrael nem is külföld a mi számunkra, hiszen az első Kneszet 80 százaléka lengyelül beszélt – lendül bele egyre jobban. – Izrael egy kicsit olyan nekünk, mint Angliának az Egyesült Államok: a mi részünk külföldön. Ma az EU fórumain Lengyelország képviseli a leginkább Izrael-párti álláspontot. Kitűnő a biztonsági együttműködés a két ország között: nem oly rég az Afganisztánban állomásozó lengyel katonaság kapott hatékony izraeli segítséget.
– Többször megesett, hogy Lengyelország az EU országai közül egyedül támogatta Izraelt – magyarázza Ewa Junczyk Ziomecka, Lech Kaczynski köztársasági elnök közvetlen munkatársa. A hagyományos lengyel dac („egyedül harcolunk, a világ magára hagyott bennünket”) mellett ebben nyilván szerepe van annak is, hogy a kapcsolatokat nagyon mélyről kellett felhozni. Ennek megfelelően Lech Kaczynski köztársasági elnök a zsidókkal való viszony ápolását kiemelt feladatának tekinti – mondja Ziomecka asszony.
A (tetsz)halott kapcsolatokból elsőként általában a gazdaság kel életre. A biznisz pragmatizmusa nem ismer nemzeti sérelmeket. A két ország közti kereskedelmi forgalom idén már egymilliárd dollár körül várható, ami duplája a tavalyinak. Mivel azonban számos izraeli más ország zászlaja alatt futtatja cégét, a valós adatok a 2-3 milliárd dollárt is elérhetik. Évente 100 ezer izraeli látogat Lengyelországba, ebből 20-30 ezer fiatal iskolai tanulmányút keretében, melynek megkerülhetetlen állomása Auschwitz. (A skandináv államokból évente 70 ezer fiatal érkezik hasonló céllal) Nemigen lehet megjósolni, mikor jön el az idő, amikor az idelátogató izraeliek első számú úticélja már nem valamilyen Holokauszttal kapcsolatos emlékhely lesz. Végül is itt minden zsidó emlék a Holokauszttal kapcsolatos…
– Az izraeliek Lengyelországról csak azt tanulják az iskolában, hogy ez a halál földje. Ez így nincs rendben – mondja minderre tapasztalt idegenvezetőnk.
– Jerzy Halberstadt a Lengyel Zsidók Emlékmúzeumának látványterveit mutatja. Az 55 millió eurós, hipermodern projekt képeit már kiállították egy sátorban a majdani helyszínen. A száz (!) pályázó közül egy finn építész terveit választotta ki a nemzetközi zsűri. A forgatókönyvön szintén nemzetközi team dolgozik. A költségeket nagyobb részt a lengyel állam, kisebb részt amerikai zsidó donorok állják. (A gyűjtés még ma is folyik.) A múzeum körül meglehetősen nagy a médiafelhajtás. Példaképünk a berlini Zsidó Múzeum, amely Európa egyik legnépszerűbb múzeuma – így Halberstadt úr, aki nagyralátóan évi félmillió majdani látogatóval számol.
– De ne gondolják, hogy a lengyel-zsidó kapcsolatok olyan felhőtlenek, ahogy ez a projekt sugallja. A múzeumra épp azért van szükség, mert sok a tisztázni való.
A folyamat az egyik legsűrűbben taglalt téma a közéletben. Az erről szóló kötetek száma már százakra rúg. Lengyelországban 3.5 millió zsidó élt a háború előtt. A Holocaust után 200 ezren maradtak – túlnyomórészt olyanok, akik a nácik elől még idejében a Szovjetunió keletibb részeibe tudtak menekülni. A maradék maradékát aztán a 68-as anticionista kampány keretében söpörték ki az országból. Ma hány zsidó lehet Lengyelországban? A hivatalos statisztika szerint 3500. Még tízezer lehet, aki ugyan számon tartja származását, de nem tartozik sehova.
A „Holokauszt gyermekeit” a vészkorszak éveiben katolikus árvaházakban, álnéven rejtegettek. A háború után nevelőszülők fogadták őket örökbe, s származásuk titkát (ha egyáltalán) gyakran csak évtizedekkel később, koros felnőttként tudták meg szüleiktől, akik nem akarták azt sírba vinni. Történetükről sokat írt a lengyel és a világsajtó. A legismertebb közülük egy katolikus pap, akiről dokumentumfilm is készült.
Intézmények…
Míg Krakkóban az utcákon, tereken, zsinagógákban akadálytalanul zajlik a virtuális zsidó élet, addig Varsóban egy néhány épületből álló együttes foglalja magába azokat az intézményeket, ahová valódi zsidók járnak. Közösségi ház, történeti intézet, zsinagóga. Utóbbi élén Michael Schudrich, az ország főrabbija áll. Az Amerikában született ortodox rabbi, aki 1990 után érkezett Varsóba és tanult meg lengyelül, gyors beszédű és gyors észjárású. Mire habozó angolsággal föltett kérdéseink végére érünk, ő már meg is válaszolja azokat. Nem csoda: alighanem száz és száz újságíróval beszélt már, akik többnyire ugyanazokat a közhelyeket kérdezik.
– Mekkora az antiszemitizmus Lengyelországban?
– Nagyobb, mint a lengyelek hiszik, kisebb, mint a zsidók gondolják. – A humoros felütés után így folytatja: – Nem rosszabb a helyzet, mint egy átlagos nyugat-európai országban és jobb, mint Franciaországban
Rendkívül plasztikusan foglalja össze a lengyelek zsidóság-képének változásait az elmúlt 50 évben. A II. Vatikáni zsinat negatívból semleges figurákká formálta a zsidókat, II. János Pál pedig pozitív személyként mutatta be őket. Márpedig II. János Pál hatását Lengyelországban nem lehet eléggé túlbecsülni. A második fontos tényező a lengyelek Amerika-barátsága: ez nem fér össze az antiszemitizmussal. A harmadik: a 89 után felnőtt fiatal nemzedék elfordul a régi (így antiszemita) hagyományoktól, s újra felfedezi az ország zsidó múltját.
Az ország főrabbija nem nagyon lehetett más, mint ortodox, ha a közösség nemzetközi elismertséget akart szerezni. Ugyanakkor ez magával hozta a szokásos feszültségeket a halachához ragaszkodó rabbi és az erősen szekuláris hívek között. Így megalakult a Beit Warszawa, a reform-szellemiségű közösség, ahol a két rabbi egyike nő, s a sabati dallamokat gitárral kísérik. Természetesen a Chabad is jelen van már. Schudrich rabbi mindezt normális fejleménynek tekinti és együttműködik kollégáival, amiben lehet.
– Gyarapodó közösség egy gyarapodó demokráciában – így summázza Grazyna Pawlak asszony a mai lengyelországi zsidóság helyzetét, aki úgy tudja, a közösség tagjainak száma nyolcszáz körül van.– Nem annyira létszámban, mint tudásban gyarapodunk – magyarázza. Az általa vezetett kulturális központban százan tanulnak héberül, ami (a jiddissel együtt) elismert kisebbségi nyelv.
…és kísértetek
Ám a hamvából új életre támadó zsidó közösség és a befogadó új Lengyelország pozitív képét mindjárt árnyalja is. Ma már a katolikus egyház is szervez zsidó témájú programokat, amihez többnyire megkeresik a zsidó közösséget (ha van). Tykoczyn városában a helyi katolikusok szervezik a purimspilt. A helyi múzeum igazgatója irányítja őket, akinek intézménye épp az egykori zsinagóga épületében van. Az igazgató széderestét is szervezett – amelyre zsidókat nem hívott meg. „Filoszemitizmus zsidók nélkül” – állítja föl a diagnózist Pawlak asszony. Évente egyébként 120 zsidó fesztivál van az országban – mondja egy lengyel külügyes – a krakkói csak egy, bár a legnagyobb ezek közül. E fesztiválok túlnyomó többségét nyilván nem zsidók szervezik.
Junczyk Ziomecka asszony, elnöki tanácsadó megvilágítja, miért intézik nem zsidók (is) a zsidó ügyeket: az országban ma összesen nyolc zsidó közösség van, jobb híján hozzájuk tartozik az egész ország nyolc körzetre osztva. Így például Częstochowa hatalmas zsidó temetője gazdátlan, a hozzá legközelebb eső katowicei közösség is messze van, nem tud mit tenni érte. A helyi polgármester gondozza, úgy ahogy. Az egyik lublini zsinagóga épületét a varsói közösségnek kéne gondoznia, de nincs rá kapacitása, ezért a város múzeummá alakítja
Monika Krawczyk asszony, a Zsidó Örökségvédelmi Alapítvány vezetője kissé másképp látja mindezt. A német megszállók a gyilkolás mellett nem feledkeztek meg a zsidó temetők szisztematikus pusztításáról sem: ezer és ezer temető sírköveit hasznosították. 1945-re kétszáz zsinagóga és ezerkétszáz temető maradt az országban. A maradék zsidóság elüldözése után előbbieket az állam vette birtokba, utóbbiak gazdátlanul szabad prédává váltak. A Szejm csak 1997-ben alkotott törvényt a jóvátételről, ekkor adhatták be a zsidó közösségek, illetve országos képviseletük kárpótlási igényeiket. Az elmúlt tíz évben a hajdani közösség 5500 épületét igényelték vissza. A hatóságok eddig a kérvények 22 százalékát bírálta el és ennek felét ítélték jogosnak.
A zsinagógák állapota siralmas, gyakran nem más, mint romhalmaz. Az önkormányzat/állam nem törődik velük, ám ha a zsidó közösség visszakap egyet, azonnal kötelezik a felújításra. Eddig húsz zsinagógát és ötven temetőt kaptak vissza. Tizenkét zsinagógát különféle közösségi célra hasznosítanak. Folyik a vita, hogy még hány romos épületet kérjenek vissza és milyen célból. A kis közösség nem tudja őket mire használni. Ha viszont nem kérik vissza, félő, hogy végképp azt enyészeté lesznek. Krawczyk asszony szerint a jelenlegi tempó mellett még négyszáz évig tartana a zsinagógák felújítása. (Pozitív kivétel a történelmi Zamosc zsinagógája. A gondosan felújított reneszánsz városban a zsinagóga is megszépült.)
A temetőknél még rosszabb a helyzet: egyharmadukban nem maradt sírkő! Ez sem egyedül a németek bűne: a szocialista lengyel állam nem egy temető „kitermelésére” adott engedélyt, de a helyiek nyilván engedély nélkül is fosztogattak.
Junczyk Ziomecka asszony egy terjedőben lévő új szokásra hívja fel a figyelmünket: az elhagyott zsidó temetőt a helyiek gondozásukba veszik, és újra megnyitják. Bíztat bennünket: – Menjenek el egy újra megnyitott zsidó temetőbe! Meglátják, ott van élet!
__________________
