Homályból az élességbe
Egy homályos képpel indul, és egy éles képpel ér véget a Türelem című kisjátékfilm. Mindkettőn erdőt látni. Az első képből kiválik egy nőalak, pedánsan nyakig gombolt, világos blúzban, és belép egy épületbe. Semmi mást nem látunk, csak őt. Sejtéseink sem igen lehetnek, hol dolgozik és mi a munkája.
|
|
Marjai Virág a Türelem című filmben
|
Irodai zajok, beszélgetésfoszlányok érnek csak el hozzánk. Erdély Mátyás kamerája nem engedi el tekintetünket Marjai Virág arcáról, félhomályban is jól kivehető, karikás szemeiről. Tesz-vesz az irodában, jegyzetel, iratokat rendez, mintha egy levelet emelne fel. Csak a duruzsoló hangokból sejtjük, hogy kollégái hozzá hasonlóan olajozottan, különösebb izgalom nélkül végzik mindennapi munkájukat. Egy férfi a fülébe súg valamit, majd továbblép. A háttér homályban marad, végig csak a nőt látjuk. Foglyok vagyunk, nem menekülhetünk: arcáról nem mozdul a kamera a tizennégy perces film utolsó előtti pillanataiig, egyetlen snitt az egész. Fásult irodistanő vonásai, aki nap-nap után ebben a sötét irodában dolgozik, egy erdő közepén.
Alig hallható kutyaugatás hangja és egy bross látványa töri meg a monotóniát, ám a lopva megszemlélt és ingnyakához próbált kitűző látványára sem lopózik sok érzés a nő szenvtelen arcára. Félénken pillant fel, s eldugja titkolt ékszerét, melyet tán hódolójától kapott.
A monotóniától akár lankadhatna is a figyelmünk, ám a feszültség, hogy csupán az arcát látjuk a nőnek, és nem tudjuk, mi zajlik körülötte, csak fokozódik. Szinte megkönnyebbülünk, amikor feláll és a nyitott ablakhoz lép. Szinte.
A következő képsorokban mintha csak az Auschwitz album híres felvételei elevenednének meg, majd mintha az érkezés után, talán egy erdőbeli tisztáson tétován nézelődő csoportkép utáni képet fényképezné az operatőr. A jelmez nem egyértelműsíti, kiket látunk, mintha azt a kérdést is nekiszegezné a nézőnek: ugyan miben különböznek?
A színen átvonuló, s a női szempár által követett egyenruhás férfi látványa leleplezi, hol vagyunk, mi történik, honnan és hogyan juthatott a nőhöz a bross. A kamera továbbra sem engedi el tekintetünket, egyetlen snittbe vagyunk zárva a főhősnővel, nem szabadulhatunk se tőle, se közönyétől, ahogy bezárja az ablakot. Megy vissza írógépéhez, kollégáihoz, adminisztratív feladataihoz. Nem látunk, nem hallunk semmit: a hangok kívül rekednek, de pontosan tudjuk, milyen hangok nem hallatszanak be – itt ér véget a film. A bezárt ablakon át nincs katarzis. Nem sülhet ki, nem oldódhat a feszültség. Az ablakon át a burjánzó, közönyös természetet látni. A nyomokat benövi a fű, az erdei televény.
|
|
Nemes Jeles László a Velencei Filmfesztiválon/ Fotó: Várkonyi János |
A közelmúltban Kenyeres Bálint Before Dawn-jánál láthattunk hasonlót, ahol egyetlen körsvenkből állt az egész mozi; csak a vég oldotta fel a sűrűsödő izgalmat. Eszünkbe juthatnak persze Jancsó hosszú képsorai is, de a feszültség itt, az arcra szűkülő kamerától, a beszűkült tekintettől, az egyetlen snittbe sűrített történettől, és csupán a film végén kiderülő cselekménytől még drámaibb. Eggyé válunk az arccal, bevonódunk tompult közönyébe, és tehetetlen tanúk maradunk – itt nincs semmiféle feloldás. „He who was living is now dead / We who were living are now dying / With a little patience” – szól az Eliot idézet az Átokföldjéből, melyből a film angol címe is származik. „Halált virágzik most a türelem” – juthat eszünkbe a Radnóti-sor.
A nő karikás szemei is innen, a vég felől nyernek értelmet. Ha nappalai közönyös munkával telnek is, éjszaka, meglehet, képtelen aludni. Tán azt se tudja, miért. Talán tudja, mégsem cselekszik. Ecce homo – sugallja a film. S az élet megy tovább. A nő eltűnik a szemünk elől, de már nem a homályba. E film által mi mindig élesen fogjuk látni.
Nemes Jeles László számos díjat elnyert művét október 23-tól egy héten át vetíti a Művész mozi, koraesti nagyjátékfilmjei előtt. Aki tudja, nézze meg. A forgalmazó döntése következtében, vígjátékok előtt is adják. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá, akik nevetni mennek a moziba.
