Antifasiszta koalíció: élt 1992-től 2008-ig

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Repedezik a hagyományos szociálliberális ideológiai tapasz: az antifasiszta szólam már nem egyben tartja a baloldali-liberális közeget, hanem megosztja azt.

 

A Magyar Szocialista Párt 1992 óta használja a fasisztázást, mint politikai durungot a jobboldal ellen. Az SZDSZ akkori politikusai is ebben a szóban találták meg a politikailag értelmezhető közös halmazt a szocialistákkal.

A Fidesz 1998-as hatalomrakerülése új löketet adott ennek a retorikának. Arra azért érdemes emlékezni, hogy Orbán Viktor elsöprő győzelme úgy fél évig, háromnegyed évig a véleményformálók egy részét is magával ragadta; ezzel párhuzamosan gyengült a fasisztázás ereje. Orbán hatalmi törekvései, a networkök lecserélésére irányuló szándéka, s a konzervatív politikai jegyek előtérbe állítása erősítette fel a fasiszta erőkkel való szövetség gondolatát. A „fasiszta” szó természetesen a náci ideológiával való rokonságra utalt, nem Mussolini olasz totalitárius rendszerére. A baloldali-liberális térfélen az 1919-től napjainkig töretlen antihumánus, antiszemita, demokráciaellenes jobboldal képét rajzolták meg, amely újra és újra viszonyításai pont a jobboldalt formáló politikusok és véleményvezérek számára. Minél erősebb lett a jobboldal antikommunista vénája, annál erősebbé vált a fasisztázás.

A jobboldalon van egy választóréteg, amely nyíltan vállalja az antiszemitizmussal való nyelvi, gondolatai közösséget, s ezt büszkén meg is jeleníti a nyilvánosság előtt. A jobboldal antikapitalista kritikája pedig néha hajaz az antiszemita felhangokra. A baloldal megkülönböztető sajátossága, hogy bármilyen zsidóellenes kijelentés tabu. A választóközönségről szóló elemzések szerint persze a baloldal, sőt, a liberálisok szavazói is ugyanolyan érték kötegekkel rendelkeznek. A cigányellenesség, az antiszemitizmus, a kisebbségek elleni indulatok eloszlása nem tiszteli a pártok határait, ahogyan az emberi jogok tisztelete sem áll meg a baloldalon.

Orbán Viktor beszédeiben és cselekedeteiben elzárkózott a kirekesztő nézetek jobboldali képviselőitől való elhatárolódástól. És soha nem verte nagydobra azokat a gesztusokat, amelyeket a háttérben tett. Gratulált Kertész Imre Nobel-díjához, rendszeresen találkozott a zsidó szervezetek képviselőivel, különös gondot helyezett az Izrael állammal való kapcsolatok szívélyes ápolására.  A Fidesz politikusai ugyanakkor nagyon kelletlenek, ha ezzel az egész problémahalmazzal a nyilvánosság előtt kell foglalkozniuk. A médiában uralkodik egy meghatározó tónus, amely a Fidesz vezetőinek kelletlenségét rejtett antiszemitizmusra vezeti vissza. Vagy pedig olyan politikai opportunizmusra, amely megengedhetetlen.
És van egy, a Fidesz politikájától független aspektusa a magyar politikai élet szellemi világának. A szellemi szférát uraló véleményformálók idegenkednek a kisebbség ellenes indulatok kezelésétől. Az extremitásokról szívesen beszámolnak, az elemi felháborodást szívesen bemutatják, ha annak kisebbségellenes íze van, – de a probléma kitárgyalásától, bármilyen párbeszéd beindításától tartózkodnak. Ebben a média közegben nem lehetett hír a Holokauszt nap bevezetése, mert egy furcsa paradoxonként sokan azt gondolják: éppen a zsidók védelmében nem szabad ennek jelentőségéről beszélni. Orbán javaslata az iskoláztatás és segélyezés összekapcsolásáról ugyanígy a „tiltott témák” közé került, mert egy nagyon kínos társadalmi összetevője van: a cigányok magas arányú érintettsége a segély összegek felvételében, az iskoláztatás alacsonyabb arányában. De ugyanerre a sorsra jutott Kövér László gondolatmenete, amelyben azt mondta: a cigány népesség magasabb szaporodási rátája megváltoztatja majd a roma és nem roma népesség arányát.  Ezek mind-mind olyan témák, amelyeket egy sajátságos magyar politikai korrektség jegyében el kell temetni a nyilvánosság mélyére, mintha se a probléma, se a gondolatmenet nem létezne, s csak néhány hóbortos politikus játszana velük, ráadásul felelőtlenül, mert valójában emlegetésükkel csak olajat öntenek a tűzre.

A Fidesz tehát egy olyan közegben próbált sajátos, egyébként virtigli jobboldali tematikát kialakítani, problémákat felvetni, amelyek évtizedes szellemi és nyelvi tabukat érintettek. A problémák megvitatása elmaradt, viszont elindították a tematikai kísérletek mély, strukturált sárbatiprását, a dehonesztálás soha véget nem érő menetét. Ebben a közegben a nyilvánosság egy jelentős részében Orbán és társai per defitionem az intézményes kirekesztéssel kacérkodó politikai erők formálójává váltak. Az ellenállás nélküli ellenségképzés logikája erősnek bizonyult: amit mondtak róluk, az inkább megmaradt, mint az, amit tettek, vagy az a kontextus, amelyről beszélni próbáltak.

Gyurcsány Ferenc ebbe a tematikába illeszkedett bele könnyedén, amikor riválisa, Orbán Viktor demokratikus elkötelezettségét folyamatosan kétségbe vonta. Egészen idén nyárig ez működött is. A hitelességi problémákkal küszködő miniszterelnök azonban egy ponton eljátszotta számos szövetségesének a bizalmát, amikor újra elővette az antiszemita kártyát. Idén nyáron, a melegtüntetést szétverő vandálok problémájára adott miniszterelnöki válasz szétrepesztett az antifasiszta koalíciót. A melegtüntetés szétverését a baloldali és a liberálisok egyaránt elítélték; de abban már nem értettek egyet, hogy Gyurcsány Ferenc ezt apropóként használja fel egy olyan tüntetés két hónappal későbbi megszervezésére, amely inkább a miniszterelnök melletti szimpátia, s nem a véleményszabadságot földbe döngölő emberek ellen szól.

A Tarka Magyar tüntetése a Gyurcsány Ferenctől leváló baloldali, liberális értelmiség tüntetése volt. Egy olyan demonstráció, amely első körben az emberi jogi védelem ügyét ki akarta venni az aktuális pártpolitikai csatákból. És oldalvágásként azt üzente: ezt az ügyet Gyurcsány Ferenc ne használja fel saját helyzete javítására. Ez egyben persze azt is jelezte, hogy a baloldali, liberális értelmiségiek, s támogatók egy részére már nem hat a Gyurcsány varázs: az emberi jogi ügyek karakán miniszterelnöki támogatása még nem tereli el a figyelmet a miniszterelnök hitelességével kapcsolatos problémákról.

Az e héten történtek azonban egy új dimenziót adtak a szokásos adok-kapoknak. Gyurcsány, aláírva a Tarka Magyar petíciót, Orbán aláírását, s a Jobbiktól való elhatárolódását követelte. Roppant kínos volt, amikor a Tarka Magyar szervezői bejelentették, hogy Orbán elsőként írta alá a petíciót. Orbán Viktor ugyanis először lépett át demonstratíven egy eddig nála tabunak számító határt. A Fidesz vezetője kínosan ügyelt arra, hogy semmi olyanhoz ne csatlakozzon látványosan, amely balról vagy a liberálisoktól jön. Ez volt az első eset, amikor ezzel nem törődött. Sőt, még a baloldali –liberális tematikai járomba is behajtotta a fejét, amikor nem vitatkozott azon, hogy az erőszak támogatását a baloldal, a liberálisok az ő politikájával, s a Fidesz némaságával hozzák állandóan össze; a kirekesztés elleni elhatárolódás a baloldal és a liberálisok kedvelt követelése a Fidesszel szemben. Orbán erről a döntéséről ismét nem beszélt a nyilvánosság előtt, tehát ha rajta múlik, ez a jó pont is ugyanúgy elszáll, mint az összes többi. A nyulat Gyurcsány Ferenc ugratta ki a bokorból, amikor a szokásos „határolódjon el” offenzívát beindította – de ezúttal megszívta a harciasságát. A vitathatatlan tény, Orbán aláírása a petíción, egészen nevetségessé és okafogyottá tette Gyurcsány szavait.

Orbán petíciós aláírása, közelmúltbeli kijelentése a randalírozókról ( el kell zavarni őket) elég erős tettek és kijelentések ahhoz, hogy csak a politikai skizofrénia alapján lehessen ignorálni azokat.

A tény pedig az, hogy a Tarka Magyart szervező civilek egy összpárti parlamenti konszenzust alakítottak ki az erőszak elleni fellépés érdekében. És az is tény, hogy ennek a legnagyobb ellenzéki párt, a jobboldal legerősebb ereje is deklarált részese. És még csak nem is a Jófej Pokorni, hanem a Rosszfej Orbán aláírásával megerősítve.

Az antifasiszta koalíció ezzel korábbi formájában véget ért. Már nem lehet a kirekesztés elleni erőszak politikai támogatásának elutasításában a Fideszre mutatni. Ez ugyanis nagyon paradox lenne: ha ez a gesztus sem számít, s ez is csak a Fidesz kétlelkűségének a bizonyítéka, akkor már semmilyen szónak és aláírásnak nincs semmilyen jelentősége. De ha ez így van, akkor az elhatárolódásnak sincs értelme, hiszen nincs olyan jel, amely bizonyíthatja az elhatárolódás tényét. Ha Orbán aláírása sem ér semmit, akkor mi az, amivel mégis bizonyíthat? S ha az ő aláírása nem számít, mit számít Gyurcsány Ferencé?

Az antifasiszta koalíció a liberális-baloldali erők között közös platformot, saját referenciát hozott létre, amely sokáig megkérdőjelezhetetlen platformot teremtett a demokratikusság mércéjét illetően. Az aktuálpolitikai alárendelődés, a Gyurcsány melletti szimpátia mozzanatának erőteljessége, az Orbántól származó gesztusok – tények és tettek – kétségbevonása viszont a realitástól elrugaszkodottnak láttatja azokat, akik a Tarka Magyar petíció aláírása után ott folytatják az Orbán –ellenes retorikát, ahogyan ez 92-93 óta szokás.

Forrás: http://koczianpeter.blog.hu
Megjelent a szerző engedélyével
 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]