Szerényebben, ha lehet…

 
Szíve joga Pajor Tamásnak, a két évtizede újpünkösdista frontkeresztényként ismert egykori – saját megvallásában annak idején zsidó gyökerei dacára antiszemitizmussal kacérkodó – híres-hírhedt punkzenésznek, hogy lazán elintézze József Attila sorsát és munkásságát a Szombat szeptemberi számában.

 

József Attila

Szép számban lehet olyan alkotókat találni, akik ön- és környezetromboló életmódja nem követendő – és ez szoros összefüggésben áll azzal, amit alkottak. Én ettől elhatárolódom.”

Pajort ekként legföljebb szomorúan megmosolyogjuk. Ugyanakkor nem pusztán „irodalomkritikusi” bölcselkedése okán. Tudniillik e tételével óhatatlanul is érvényteleníteni próbál egy nagyon fontos és széles körű szakmai tapasztalatot. Arról van szó, hogy József Attila versei gyógyítóan hatnak a léleksérültségük miatt megingott, talajt vesztett emberekre, hiszen csiholják a remény újraszületését, a kiútkeresés addigra megfakult vagy akár elfojtott-megtagadott vágyát.

Az pedig már kétségtelenül közügy, hogy valaki (jelen megnyilvánulásban P. T.) azért, mert – természetesen elismerésre méltóan – kijött, kiszabadult valamilyen (ráadásul több) devianciájából, esetleg rögzült szociopata életviteléből (ő hivatkozik erre), ex cathedra állást foglaljon, normahirdetően megállapítson, kioktasson másokat, sőt az egész közönséget. Tehát olyanokat, akik életük egy szakaszában, illetve dimenziójában úgyszintén nem eszközeivé, hanem „vétlen” áldozataivá váltak– a meginterjúvolt speciális (teológiai) fogalomrendszerét használva – a Sátánnak.
Egyébként a vallási csőlátás (megjegyzem, az összes személyiség-lélektani értelemben vett csőlátás „vallásos”, e gondolat viszont itt messzire vezetne) a politikai szekértáborok választóvonalaira fittyet hányó jelenség. Példa. Az 1990-es évek elején világi mentálhigiénés tanácskozáson id. Balogh Zolán református lelkész imigyen büszkélkedett (kéretlenül): „– Az én terapeutám Jézus Krisztus!” (Anekdota kívánkozik ide, elkerülendő a blaszfémia bűnét. Karácsony Sándor, a huszadik század derekának pedagógiaprofesszora, neveléstudományokból vizsgáztat a debreceni egyetemen. A lelkes jelölt buzgón vág a feleletbe. A tétel tárgyszerű kifejtése helyett már spirituális tereken szárnyalna, ha Karácsony, a különben markánsan kálvinista – többek között presbiter – nem akasztaná meg, tollával fölfele mutatva: – „A teológia, kolléga úr, egy emelettel fentebb van!”)

Ami meg azt illeti, hogy Pajor szerint minden művészet ab ovo alkalmazott jellegű, funkciójú (és e vonatkozás felülírhatatlanul determinálja a mindenkori alkotót), nos efféle megállapításokat a tárgyban – ilyen élességgel –Sztálin és kultúrkomisszárja, Zsdanov tettek.

Egyetértek, a művészek – a „civil” halandókhoz képest – sajátos mércével mérendők. Viszont a referenciákat, minimálisan ugyan, ám nekik is el kell fogadniuk. Pláne, ha kimerészkednek a többi intézményesült hivatás területére.
Igaz, valószínűsíthető (meg cáfolható is), hogy a kiprédikált költő maga kuporodott a sínekre. És ezért ne lenne vállalható? „Határolódjunk el” tőle?

Holott istenkeresése őszinte, istenkölteményei irodalmunkban a műfaj legszebbjei. Mi volt a bűne? Hogy tálcán kínálta gyöngyeit? Hogy felnőttként is szeretetsóvárgó maradt? Örök gyerek? Felnőtt gyermek? Megszenvedte! Belepusztult. Mi is büntessük meg, mint kora? Mi is forduljunk el tőle? Engedjük el kezét, s ezzel együtt hagyjunk magára mindenkit, aki benne merítkezve próbál megnyugodni? Mert így cselekszünk, ha nem tekintjük erkölcsi értéknek. Minden „erkölcstelensége” és vallási szabályszegése ellenére.