Happy New Year!

„Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem királyok kutyája”. Bár néhány évtized eltelt a kiváló nóta születése óta, mely a kutyát, pontosabban kopasz egyedeit állítja követendő példaként, mégis nyugodt lélekkel állítható, hogy frissessége a régi, mélyebb jelentése örök.

 

 

Darvas István rabbi (Fotó: Tóth Csilla)

A teljesség okán ki kell egészítenem egy jóval régebbi kijelentéssel, mely szerint: „Jó a hallgatás a bölcseknek, mennyivel inkább az ostobáknak” (Pszáchim 99b)”. Két gondolat, egymástól látszólag óriási távolságra, pedig dehogy, Ros Hásáná előtt pláne nem.

Tavaly a sertés megítélésének javítása érdekében emeltem szót újévi köszöntőmben, idén egy másik állat, a kutya lesz a főszereplő. Könnyebben járható út, hiszen a köztudatban a disznónál lényegesen népszerűbb, nem kizárólag kósersági okból, hanem érzelmi alapon vonjuk meg szánktól, számos zsidó otthonban megtalálható, hűségük, a gazdák iránti ragaszkodásuk egyedülálló, és hosszasan lehetne sorolni érdemeit. A Tóra, valamint a rabbinikus irodalom más viszonyt alakított ki az ebekkel, amin nem csodálkozhatunk, hiszen általánosságban kijelenthető, hogy az állatok és a zsidó vallásgyakorlat viszonya egyoldalú, a négylábúakról szóló írások többnyire fogyasztásra alkalmas voltukat vizsgálják, mikor és mivel kombinálva szabad enni belőlük, illetve mikor alkalmatlanok tálalásra. Ritkábban olyan írásokkal is találkozhatunk, melyek az állatokkal való helyes bánásmódról tanítanak, de ezek figyelembe vételével is kijelenthető, hogy a zsidó vallásjog kereszttüzébe kerülő állatok sorsa általában nem irigylésre méltó.

Ros Hásáná idején elsősorban az ünnepi vacsora kapcsán beszélünk róluk, bár bizonyos áthallások elkerülhetetlenek. Javasolt valamilyen fejet enni az esti étkezés alkalmával, minősített esetben bárány, hozzám hasonló elpuhultaknak hal javasolt, azzal a meggondolással, hogy a következő évben mint ros, vagyis fejként tündököljünk, nem pedig a zánáv, farok kiszolgáltatott sorsa jusson osztályrészül. Erre nyugodtan rábólinthatunk, viszont kutya semmiképp sem kerül a megfelelően rendezett asztalra. Ennek a törvénynek nem teljesen önzetlen pártolója volt többek között Vakarcs nevű szálkásszőrű tacskóm, aki tizenhét esztendőn keresztül részesített kiváló társaságában. Ünnepeinket jól ismerte, a macesz jelenléte boldoggá tette, a Hággádá szavait is nagyobb figyelemmel követte, mint egy-két közösségi Széder törzsközönsége, de tekintettel arra, hogy a sófár hangját kifejezetten utálta –elmenekült, amikor a fújást gyakoroltam –, nem állítható Vakarcsról, hogy teljesen a Sulchán Áruch alapján állt. Fiatalabb éveiben kitörő örömében hullámzó mozgással adta tudtomra, mennyire örül jöttömnek, néha úgy tűnt, hogy a farok csóválja a jószágot, de nem ennek apropóján szeretnék szólni az ember – egyesek által – legjobbnak mondott barátjáról.

Jó évre irattass be!

A rabbinikus irodalom nem kifejezetten kutyabarát, népszerűsége sertésközeli, és a tulajdonosok sincsenek az égig magasztalva, példának okáért azt a szigorúnál eggyel keményebb megjegyzést is le kell gyűrnünk, miszerint „az, aki kutyát tart, semmiben sem különbözik az olyan embertől, aki disznót tenyészt”. A Tórában, a kommentár szerint, tulajdonképpen a férfiprostituáltat nevezik kutyának, máshol egyszerű szitokszóként szerepel. Noha a Talmud elmondja azt is, hogy rendelkeznek hatodik érzékkel, melynek köszönhetően tudják, hogy merre ólálkodik a Halál Angyala, mégis más helyen kell keresnünk a nevükhöz fűződő legnagyobb bravúrt. Az egyiptomi kivonulással kapcsolatban áll: „De Izrael fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izrael között”. A midrás ezzel kapcsolatban elmeséli, hogy az elsőszülöttek ellen küldött pusztító angyal érkezése előtt I-sten ráparancsolt a kutyákra, hogy a legnehezebb pillanatokban maradjanak csendben, ők szót fogadtak, nem ugattak és ezzel rendkívül sokat tettek a zsidó nép szabadulásáért. Ez a fajta engedelmesség ritka erénynek számít a világban, mint ahogy annak felismerése is, hogy időnként nem árt „lemenni kutyába”.

A hagyományos forrás világossá teszi: előfordulhat olyan helyzet, amikor ebek módján, azzal segíthető leginkább a zsidóság sorsa, ha valaki nem szólal meg, és nem mondja el feltétlenül azt, ami a szívét nyomja. Az írás elején idézett talmudi állítás, illetve a kutyákról szóló elbeszélés egyaránt a csendet dicséri, a legfontosabb különbség az, hogy az ebek csak I-steni utasításra hagytak fel az ugatással, míg mi erre parancsot nem kapunk, hanem belátásunkra van bízva, hogy mit, mikor és milyen hangon közlünk, vagy nem közlünk embertársainkkal. Egy édesebb és tartalmasabb évhez elegendő lehet, ha néha feldereng a szolgaságból kivonulókat kísérő lélekmelengető csend. Sáná tová, jó évet mindenkinek!