“Ellopott idő” – Ámos Imre művészete

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Ámos 1941. januárjában kelt naplóbejegyzésében a munkaszolgálatot „ellopott időnek” nevezi. Ez a kifejezés munkásságára kettős értelemben is jellemző, egyrészről ahogyan páratlan erővel és érzékenységgel ragadta meg a lélek hangulatainak illanó varázsát, hogy a változót az örökkévalóságnak örökítse meg, mintha minden munkája a múló idővel dacolna.

Másrészről megragadó erővel ábrázolta mindazt a tenger szenvedést és igazságtalanságot, melyet ő maga is, és azok az elrabolt, elpusztított lelkek hordoztak, akik a holokausztnak estek áldozatul. Ő maga is ilyen „ellopott lélek” volt, aki egyszerre áldozata és krónikása is tragikus korának.

 amos_imre_onarckep a ravatalon.jpg

Önarckép ravatalon 

Ámos 1907-ben született a Szabolcs megyei Nagykállón. 1927-től 1929-ig a pesti Műegyetemen, majd 1929-35-ig a Képzőművészeti Főiskolán tanult, mestere Rudnay Gyula. Már elsőéves egyetemistaként kiállít a Szinyei Tavaszi kiállításon. Művészi hitvallásáról, kortársakhoz fűződő viszonyáról, mindennapos anyagi gondjairól, szorongásairól, üldöztetéséről, alkotásai mellett. Naplója alapján kaphatunk képet, melyet 2003-ban Egri Mária művészettörténész jelentetett meg, a Múlt és Jövő gondozásában.

 
A napló az 1935 és 1944 közötti, az, Ámos haláláig terjedő időszakot öleli fel. Segítségével képet kaphatunk a magyar modernizmus képviselőihez fűződő viszonyáról, és a korabeli hazai művészeti élet pezsgő miliőjéről is. A magyar avantgárd mozgalom születésének nyitánya, a Kernstok, Czóbel és Márffy, Berény, Tihanyi, Pór Bertalan, Orbán Dezső alapította Nyolcak mozgalmának nyílt szembefordulása az impresszionizmussal. A Nyolcak szellemi örökségét, az 1924-ben alakult KÚT viszi tovább, melynek emblematikus képviselői Rippl, Vaszary, Aba Novák és Szőnyi. Ebben a művészi és szellemi közegben indul Ámos pályája. Még ebben az évben 1935-ben megkapja a Lipótvárosi Casinó Ruszt emlékdíját és ’36-ban is kiállít az Ernst múzeumban. 1938-ban a Nemzeti Szalon tagja lett. Önéletrajzában büszkén említi, hogy a kiállításon a Szépművészeti Múzeum és a Fővárosi Képtár is vásárol tőle.

 
A napló tanúsága szerint az 1936 előtti korszakában különösen Berény hatott rá, de egyes lapjain Rippl-Rónai hatása is megfigyelhető. 1937-ben a KÚT tagjai sorába választja, ennek ellenére gyakran találhatunk olyan feljegyzéseket, melyek tanúsítják művészete kortársak között ritkán talál megértésre. Csalódottan jegyzi fel, hogy az általa nagyra becsült Berény és a posztnagybányai tradíciót képviselő Bernáth Aurél például „túl franciásnak” tartja művészetét. Ebből kitűnik, hogy a Párizsban már régen „kanonizált” absztrakció és a kubizmus eredményei itthon nem aratnak osztatlan sikert.  A feljegyzésekből az is kiderül, hogy Ámos a Nyolcak által képviselt cézanne-i, illetve fauve ihletésű tradícióival sem tud maradéktalanul azonosulni. Perlottot, Kmettyt, Czóbelt pedig „lefestő művészeknek” tartja, és sem a posztnagybányaiak természetábrázolása, sem az expresszív naturalizmus nem elégíti ki, viszont csodálattal szól „a két nagyszerű víziós művészről”, Csontváryról és Gulácsyról. Gyakran panaszkodik mindennapos anyagi gondjairól. A feljegyzések igen nagy hányada az elvágyódásról, és az Anna Margithoz fűződő mély szeretetről és ragaszkodásról tanúskodik, s  néhány feljegyzés azt sugallja, hogy egyedül feleségében talált megértésre, feltétel nélküli társra, barátra.

amos_imre_Ego zsinagoga.jpg

Égő zsinagóga 

1936-tól kezdődően nyaranta, Szentendrén dolgozik, az Európai Iskola művészeivel. Lelkesíti a Vajda és Korniss által kidolgozott új látásmód jegyében fogant szentendrei program. Az Európai Iskola, a posztnagybányai „akadémizmussal” szemben a tájat csupán kiindulópontként használja; a táj, a város csupán alkalom az elvont gondolatok közvetítéséhez. Vajdához fűződő barátsága befolyásolja Ámos művészetről alkotott elképzeléseit.
 

Vajda művészetét, a ’30-as évek közepétől, egyre inkább az a kubizmus szellemében fogant eszme határozza meg, mely radikálisan leszámol a hagyományos értelemben vett perspektívával, és az absztrakció szellemében értelmezi a valóságot. Vajdánál a kontúr és a vonal autonóm mozgása, „önmozgása” válik vezérelvvé. Ámos művészete mélyén azonban alapvetően más világnézet lakozik, mint Vajda konstruktív-szürrealista kompozícióinak hátterében. A látható valóság színei, kontúrjai, formái nem a valóság tükörképei, de nem is csupán a perspektíva szabályai alól felszabadult művészi kifejezés eszközei, hanem a lélek és transzcendencia tükörképévé lényegülnek át. Ámos ecsetjét a vízió vezeti, vásznain a tudatalatti mélyen lappangó árnyképei kelnek életre. Vajdát a valóság újfajta látásmódja és ennek az új látásmódnak megragadása érdekli, Ámos műveiben az emberi lélek legtitkosabb szorongásai elevenednek meg. A táj, az ember, a tárgy nem pusztán motívum számára, nem pusztán alkalom, hogy dacoljon a hagyományos perspektíva felfogással és a naturalizmussal. Alakok, tárgyak, házak mind az emberi sorsról, lélekről, létről való elmélkedés szimbólumai, a lélek visszatükröződései. Az 1933-ban készült Tisztaság vize, a korai korszak emblematikus műve. A képen paraszti udvaron ácsorgó leány tárul szemünk elé, a lány arcát kendő takarja. Ez az eltakarás ellentmond a „művészi kép” hagyományosan feltáró, megmutató rendeltetésének, a lány zárkózottsága, elrejtőzése, az emberi lélek feltárulkozásra és rejtőzködésre való vágyának ellentmondását szimbolizálja.

 
Ámos saját kifejezésmódját „asszociatív expresszionizmusnak” nevezi, ars poeticáját a következőképpen fogalmazza meg 1937 júliusában kelt naplóbejegyzésében: „…teljesen szubjektív emlékképekből táplálkozó víziós képekre helyezzük a fősúlyt (főképp én). Én szeretném ezt tovább vinni olyan irányba, hogy a kép szuggesztíven fejezzen ki örök emberi érzéseket, amit a legősibb és legkésőbbi kor gyermekei is éreznek majd. Szóval a lelkiélettel összefüggő, mindenkiben felébredő, rajta keresztül individuális  és mégis  általános emberi érzéseket. A lefestett natúrából vett motívumok csak arra szolgálnak, hogy velük asszociálódva jelenjék meg a víziószerű kivetítés, szerintem olyan képeknek kell jönni, amelyek nemcsak egy lírai hangulatot, csöndes mélázást keltenek a szemlélőben, hanem a motívumokkal való asszociációk és a víziószerűen felrakott képelemek révén a szemlélőt szuggesztíve megfogva, benne – talán ugyanazokkal a motívumokkal összefüggő – lelki feszültséget megindító, gondolkozásra késztető munkát idézzen elő. Nem tudom elég világosan megmondani ill. kifejezni, amit érzek s talán megcsinálni sem tudom, de ezt szeretném. Mert amikor az absztrakciós kísérletek után visszatérek a festők a látott motívumok alkalmazáshoz (…), akkor nem elég lefesteni a tárgyakat, figurákat vagy tájakat csak mint motívumokat, hanem szerintem ezeknek a holtan is élő tárgyaknak lelkét ill. környezetükre való hatását kell a festő szubjektív víziós látásán keresztül kivetíteni.”

Ámos művészetében meghatározó 1937-es párizsi tartózkodása. Később, ezekre az évekre visszaemlékezve, sok élményről és művészi inspirációról számol be, a naplóba ekkoriban mégis kevés feljegyzés kerül. A Chagallal való találkozásra azonban részletesen kitér, megjegyzi, hogy Chagall szívélyesen fogadta őt és feleségét, mindkettejük munkáiról dicsérettel szól és hosszabb párizsi tartózkodásra ösztönzi őket, erre azonban sajnos a hiányzó anyagi források miatt nem nyílik lehetőség. Bár Chagall hatása forma és témaválasztás szempontjából jelentős, összevetésük során mégis két, alapvetően eltérő lelki alkat és művészi koncepció körvonalazódik. Chagall hatását mutatja például, az 1943-ban készült Lebegés vagy a Fekvő alak angyallal című rajz, de a mindkettejüknél visszatérő téma, a keresztrefeszítés is példa erre az Izbégi feszület és a Szolnoki vázlatfüzet több lapja. A keresztény ikonográfiai tartalom átértelmeződik, a kereszthalál az individuális és emberi szenvedés egyetemes szimbólumává válik. Chagallnál a lélek szárnyal, fizikai és térbeli korlátaitól megszabadult alakjai egy eszményi álomvilág képét rajzolják meg. Ámos látomásai ezzel szemben a lélek mélyén sötéten sejlő szorongásokat tárják elénk, álomvilága nem a gondtalanság, szerelem, boldogság ígéretét, hanem a szörnyűséges víziókkal való szembenézést kínálják. A ’30-as évek végén a zsidótörvények, az egyre nyíltabb és agresszívabb antiszemitizmus és a szorongató pénzhiány egyre jobban ellehetetlenítik Ámosékat. E fojtogató hangulatban születik meg, 1938-ban, az Égő zsinagóga. Egy szörnyülködő asszonyt ábrázol, akinek fejéből férfialak – talán maga a festő – nyúlik ki, aki parányi korsójával oltani próbálja a tüzet és egy kiskakast, csőrében sófárral, talán a kállói rabbi dala nyomán.

A zsinagóga megmentése reménytelen vállalkozásnak tűnik, a képen eluralkodó sötét iszonyat, brutális pusztítás vészterhes lehelete érződik. Ám a baljós jövő miatt érzett szorongás mellett a reménységet is megjeleníti a háborút megelőző években, például a Hajnalvárás kakasának képében, melynek hátterében Szentendrét, előtérében az alvó festőt láthatjuk. A kakas, aki a sötétségből a világosságba vezető pirkadat hírnöke mint remény-szimbólum visszatérő motívum Ámosnál. Ahogy a keresztrefeszítés esetében, itt is a keresztény ikonográfia jelentéstartalmának kiszélesítéséről, ezáltal újraértelmezéséről van szó. A kakas, mint Krisztus feltámadásának szimbóluma Ámosnak, a  saját és a zsidóság feltámadásának reményét hordozza; „Olyan lealázó ahogyan visszaszorítanak bennünket csaknem minden foglalkozási ágból, valami szörnyű sötétség fekszik az embereken mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal (…) Minden baj levezetését az antiszemitizmusban látják és bár tudják a vezetők, hogy ezzel nem oldják meg az égető problémákat, homokba dugott fejjel végigcsinálják az embereket a legszörnyűbb nélkülözésbe kergető törvényeket. Hiába a tisztánlátóbbaknak figyelmeztető szavai, rövid pünkösdi királyságot jelentő eredményekért kitaszítanak egy embercsoportot a szabadság egyenlőség testvériség nehezen kiharcolt bástyáiból (…) Nem véletlen az hogy ezt a kis népet minden időkben el akarták pusztítani azok akik nem bírták a versenyt velük szemben (…). Egy olyan szellemiség hordozói vagyunk, amely előtt a fiatalabb népeknek meg kell hajolniuk akár akarják, akár nem. És hiába üldözik a zsidóságot elpusztítani nem fogják vele, mert már fejlődik a Jordán mellett ősei földjén egy olyan nemzedék, mely otthon érzi magát és nem kell hallani folyton a csúfolódók kiabálását és amelyik alapja lett újra annak a népnek – melyből Krisztus és a nagy próféták születtek.” (1938. december)

 

amos_imre_Hajnalvaras.jpg

Hajnalvárás 

Az 1940-44-ig terjedő időszak a munkaszolgálat évei. A munkaszolgálat alatt készült vázlatkönyvek, köztük az utolsó, a Múlt és Jövő gondozásában megjelent Szolnoki vázlatkönyv, mely verseit is tartalmazza, a múlt ködéből felsejlő emlékek, a szeretett asszony, és az örök összetartozás képei, (mint például a Búcsú), az ember- és sorstárasak iránt érzett végtelen empátia és mérhetetlen szenvedés megrázó dokumentumai. Ámos a szolnoki munkaszolgálatról már nem tér vissza, korai halálát több versében és az Önarckép ravatalon című is megjövendölte. A zsidó sors Ámos számára személyes identitását, de egyúttal művészi identitását is jelenti. Szenvedései váltak ugyanis művészetének igazi nagy motívumává, személyes sorsának tragikumában érte el művészi kiteljesedését. Ez a végsőkig fokozott szenvedés tette igazán képessé a lélek titkainak megpillantására és páratlan hűséggel és őszinteséggel való ábrázolására.

 
Ámos művészetének mindvégig fontos eleme a csend. Az elmélkedés, az elmélyülés, a zárkózottság, a tehetetlenség, a szomorúság csendje. Ez a csendesség abból táplálkozik, hogy Ámos képein a kimondhatatlant, szavakba foglalhatatlan világot jeleníti meg. Ez a jelentőségteljes csend az asszociációk érvényesülésének tere is egyben. A kései korszakban is megmarad a csend jelentősége, ugyanakkor a háború előtti korszak fátyolos, szimbolikus hangvételével szemben, a végletekig fokozott szenvedés kiáltása elemi erővel tör ki belőle, és vezérlő válik erővé. Ámos a hangulatok költője. A vázlatkönyvek rajzai is hangulatképeket ragadnak meg; paraszti udvart, az ünnepet, az imát, katonákat, a háborút, az otthon életképeit. Ezek a személyes momentumok, illanó hangulatok azonban múlhatatlan, egyetemes, emberi sorsról mesélnek, a lélek ezerszínű szövetének mintázatát rajzolják meg. 

 

„Ma újra elszállt egy remény
finoman lengte szomorú testem

körül minden este gyógyító írként kezelte lelkem
Most vége van bús nappalom
Éjjelem mihez
Távoli fény, mely felém dereng csak alig látszik
Egy gyönge szellő felel
Elfújja a piciny lángot
S akkor fekete sötétség borul körém”

/1942. VII./

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]