Irán atomprogramja – tények és kilátások

Irán és főleg az iráni atomprogram (és a rakétakísérletek) körül nem szűnik a nemzetközi vita, bár időnként hajlamosabbak vagyunk kevéssé figyelni rá, mert a hazai közvéleményt a bársonyosodó reformok és hasonlók kötik le. Ettől függetlenül az iráni atomprogram a jelen és a közeljövő egyik legfontosabb globális biztonságpolitikai kérdése, ezért nem árt némi áttekintés.
 

Tallián Miiklós

Először: tény, hogy Irán atomfegyver előállítására alkalmas létesítményeket épít és kísérel meg üzembe helyezni. Ezzel vitatkozni meglehetősen nagy butaság. Persze, politikai okokból lehet kisebbnek feltüntetni ezeknek a berendezéseknek, telephelyeknek a szerepét, elő lehet adni a jóindulatú, naiv szemlélőt, aki elhiszi, hogy mindez legitim, békés célokat szolgál. De nem különösebben érdemes.

Egy urándúsító, egy nehézvizes, plutónium termelésére alkalmas reaktor a szükséges nehézvíz-üzemmel együtt, védett telephelyeken elásva a föld alá – minden kétséget kizáróan alkalmas atomfegyver előállítására, és az elrendezés sem békés célokat sugall.

Másodszor: tagadhatatlan tény, hogy Irán atomfegyver célba juttatására alkalmas hordozóeszközöket (rakétákat) fejleszt, ezekkel kísérleteket hajt végre. Sokak szerint ha nem is békés szándékkal, de mindenesetre jogos válaszként az őt érő fenyegetésekre.

Ehhez csak annyit érdemes hozzátenni, hogy Irán jelenlegi gazdasági és politikai helyzetéért komoly felelősséget visel a forradalmi iszlamista rendszer, akikkel egyébként a világ agresszív fellépésük ellenére egyáltalán nem bánt olyan kegyetlenül, ahogyan azt szeretik beállítani. Nukleáris területen például az iszlamisták voltak azok, akik felfüggesztették az összes kutatást, a részben iráni tulajdonú Eurodif dúsító finanszírozását, és visszakérték a befektetett pénzt, amit vissza is kaptak.

Harmadszor: a békés célú atomenergia-felhasználáshoz szükséges számos egyéb létesítmény, amiknek fejlesztésén Irán finoman fogalmazva sem dolgozik rettenetesen nagy erőbedobással. Az egész létesítménypark rettenetesen ésszerűtlen és gazdaságtalan összetételű – legalábbis ha nem tételezünk fel fegyverkezési szándékot. A telephelyek egyébként a Google Earth segítségével megtekinthetők, ehhez csak az MIT globális biztonsági kutatócsoportja által készített fájlt kell megnyitni a programmal.

Negyedszer: Irán mindezek ellenére nagyjából minden nemzetközi jogi kötelezettségét teljesíti, legalábbis formálisan, a törvény betűje szerint – a törvény szellemét inkább hagyjuk, az impotens nemzetközi jogrend kritikája messzire vezetne. A lényeg, hogy Irán, ha nyögvenyelősen is, de minden olyan egyezményt betart, amit aláírt, ratifikált, és amit magára nézve kötelezőnek ismer el.

Ez elsőre furcsán hangzik, de így van. A magyarázat: az atomfegyverek elterjedésének megállításáért hívták életre az Atomsorompó egyezményt, amely viszont engedélyezi a nukleáris technológia békés célú felhasználását – és bármennyire nem ésszerű feltételezés, hogy Irán békés tevékenységet végez, a jog betűje szerint fenntartható, míg nem ők maguk deklarálják az ellenkezőjét.

Lebukhatnának persze az ellenőrzések során is, ha mondjuk a békés célúnál magasabb dúsítású uránt vagy valami hasonlót találnának, de ez nem fog megtörténni. Ahhoz ugyanis, hogy az ellenőrök előzetes bejelentés nélkül bejuthassanak az országban bárhova (vagyis praktikusan megfogalmazva ne csak előre egyeztetett helyen és időben dolgozhassanak), és felfedhessék a tényleg eltitkolt tevékenységeket, Iránnak az Atomsorompó egyezmény ún. kiegészítő jegyzőkönyvének betartását is fel kellene vállalnia. Ezt pedig az ország sosem ratifikálta, és 2006 elején bejelentette, hogy a továbbiakban nem is ismeri el magára nézve kötelezőnek.

Vagyis: adott egy minden ésszerű megfontolás szerint atomfegyver-programon és hordozóeszközökön dolgozó ország, amely a jelenlegi csekély kooperáción túl egyelőre nem hajlandó semmiféle engedményre, viszont időnként bejelenti, hogy Izraelt nem különösebben szeretné a térképen látni, valamint az úgynevezett nyugati világ forduljon fel cipőben. Mit lehet tenni ellene?

Van néhány (nem sok) lehetőség, de ehhez a fejlett világnak határozott döntést kellene hoznia arról, hogy saját, jól felfogott érdekében nem óhajt egy nukleáris csapásmérő képességgel rendelkező Iránt a hátsó udvarban. Erre mintha nem volna meg a szándék.

A dorgáláson, könyörgésen, valamint a megértő stílusú tárgyaláson már túl vagyunk, az első komolyabb eszköz a szankciók alkalmazása. Ahogy az közismert, Irán hiába szénhidrogén-exportőr, finomított olajtermékből importra szorul, ezeket lehet tehát korlátozni. Hasonló megoldás a megvesztegetés, ez Észak-Korea esetén bevált.

A végső eszköz pedig a katonai csapásmérés. Irán ellen azonban senki nem vállal el egy totális háborút, csak a létesítmények elleni célzott csapásokra kerülhet sor. Ez sem túl valószínű, és nem nyújtana hosszú távú megoldást – a szükséges szaktudás birtokában ugyanis a létesítmények újjáépíthetők.

De, mint mondtam, minderről felesleges egész addig beszélni, amíg a fejlett világ (és Oroszország, valamint Kína) nem áll ki a mostaninál sokkal határozottabban az iráni nukleáris program leállításáért, erre pedig sajnos még várhatunk. Az idő pedig fogy, és hacsak Amerika vagy Izrael nem vállalja fel az önálló cselekvés kockázatát, Irán megépíti a bombát. A kérdés csak az, hogy mihez kezd vele.