„Ilyen időket éltünk…”
“Apám emberségéről viszont épp ebben a kiélezett helyzetben derült ki, hogy mennyit ér. Ő a saját anyjával szemben is megvédte az én anyámat. A jelenetnek, melyben eldőlt, hogy ki kihez tartozik, négy évesen tanúja voltam, és minden másnál mélyebb nyomot hagyott bennem.”
Nyerges András (Fotó: nol.hu)
– A Voltomiglan mostani sikeréig leginkább újságíróként ismerték, mint aki egy addig nem létező műfajt is kitalált újságcikkei számára: csaknem 15 éve folyamatosan megjelenő sorozata előbb a „szúrópróba”, majd pár éve a „színrebontás” címet viseli és olykor a „bal-”, ám sokkal gyakrabban a „jobboldal” múltjában fedez fel olyan kompromittáló motívumokat, melyekkel ma is találkozhatunk. A két világháború közti sajtó, no meg a kiadott levelezéskötetek, memoárok szinte tálcán kínálják a meghökkentő párhuzamokat. Gondolom, ennek senki sem örül. Érték támadások emiatt?
– Bármilyen meglepő, nemigen. A cikkeimben ugyanis – nem panaszképpen mondom – rengeteg kutatómunka van, írásaim savát-borsát nem a kommentár, hanem az idézetek tömege adja. Aki velem vitázna, vagy meg akarna bélyegezni, annak minimum azt a félkönyvtárnyi anyagot kéne átböngésznie és kijegyzetelnie, amit én egy-egy cikkhez átnézek, különben milyen alapon mondaná, hogy amit citálok, az nem létezik, vagy másként és másról szól? Ezt a fáradságot a jobboldal nem veszi magának, egyébként is – gyakran hányom a szemére – nincs tisztában saját hagyományával, nem tudja, kik voltak a szellemi elődei, ha tehát az ő mondataikat, reflexióikat ismétli, azt öntudatlanul teszi. (Így persze a dolog annál rosszabb, annál árulkodóbb). Ráadásul én a baloldal múltbéli baromságairól se hallgatok, ezért elég nehéz rajtam fogást találni. Nemrégiben Szentmihályi Szabó Péter a Demokratában megpróbálta: valami olyasmit írt, hogy az „életemet tettem fel” a mai jobboldali és az egykori nyilas eszmék közti hasonlóságok felfedezésére. Gondolom, azt remélte, sikerül ezzel megsértenie, én azonban elégedetten nyugtáztam az ÉS-ben, hogy végre valaki a jobboldalról elismeri: igenis, vannak ilyen hasonlóságok, s olyan bőségben, hogy akár egy életen át volna mit közszemlére tenni belőlük.
– Színrebontásai több százra rúgnak…
– Bocsánat, hogy közbevágok: eddig, vagyis 2007 októberéig ötszázhuszonnégy jelent meg belőlük. Teszem hozzá: tizenöt év alatt.
– Leggyakrabban a húszas évek elejének fajvédő, illetve a harmincas-negyvenes évek náci-völkisch mozgalmainak ideológiájával foglalkozik. Néha egy-egy politikai botrány a téma, mint az akkori szélsőjobboldal 1923. március 15-i utcai randalírozása, hogy ne mondjam, „békés tüntetése”, máskor egy-egy író karrierizmusból fakadó megbicsaklásai, mint azé a Szabó Pálé, aki egyaránt kedvence volt az 1945 előtti jobboldali, majd az 1945 utáni „baloldali” kormányoknak. Érdekes és szomorú dokumentumokat ásott elő az emigrációban Meyerhold denunciálásáig züllött Balázs Béláról is, és még sorolhatnám. Hogyan talál rá témáira? Hogyan keletkeznek ezek az írások?
– Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, a távoli és közelebbi múltunkról vagy semmit, vagy féligazságokat, vagy tendenciózus hazugságokat tudtunk. Roppant kíváncsi természetem van, és amint lehetséges volt betekinteni az ún. „zárolt” anyagokba, döbbenten láttam, hogy semmi sem úgy van, mint hittük. Miközben az egyik ügyben „szimatot kaptam”, egy másik, addig nem sejtett torzításra, manipulációra is rábukkantam. Így csöppenek immár 15 éve folyamatosan egyik nyomozásból a másikba. Úgy gondolom, nem az az érdekes, amit a leleteimhez hozzáfűzök, hanem maguk a leletek, de az ingert, az indíttatást legtöbbször a jelenből kapom: történik valami, ami engem régvolt történésekre emlékeztet, s néha még a szóhasználat, a beszédfordulatok is röhejesen azonosak, én pedig egyszerűen nem bírom ki, hogy ilyenkor – számítva az olvasó asszociációs készségére – egymás mellé ne rakjak példának okáért egy 1944-es, meg egy 2007-es szöveget. Szerintem ez magáért beszél.
– A Voltomiglan 2007-es, immár második kiadása gyorsan elfogyott a boltokban. Minek tulajdonítja ezt a sikert?
– Olyan családban születtem, amely méretarányosan kicsinyítve szinte leképezte az egész társadalomban létező feszültségeket. A regényem pedig (főként) 1944-ben játszódik, amikor a konfliktusok már pusztán rokoni civódásokat jelentettek. Apai nagyanyám zsidógyűlöletéhez csak egy tragikusan embertelen rendelet, a szerencsére csak egy napig érvényes „árjapárja” törvény hiányzott mint szikra, és kis híján anyám elpusztításához vezetett. Apám emberségéről viszont épp ebben a kiélezett helyzetben derült ki, hogy mennyit ér. Ő a saját anyjával szemben is megvédte az én anyámat. A jelenetnek, melyben eldőlt, hogy ki kihez tartozik, négy évesen tanúja voltam, és minden másnál mélyebb nyomot hagyott bennem. Később, felnőttként és íróként, kihasználva, hogy családunk mindkét ágán megőrződtek a dokumentumok, keresztlevelek, anyakönyvi kivonatok, megpróbáltam kibogozni, mi és miért történt annak idején, és túl ezen, hogyan tudtak később egy családban, egy lakásban együtt élni azok, a felmenőim, akik közt a fenti dolog megtörténhetett? Úgy látszik, most jött el igazán az ideje annak, hogy ne csak nagy általánosságban, de családi históriákra is lebontva megbeszéljük a múltat, s talán ezért is pendített meg sokakban valamit a regényem: levelek, telefonok, e-mailek sorát kapom most, és majd mindegyik arról tudósít, hogy olyasmi, mint amiről a Voltomiglan szól, az illető családjában is megesett.
– Idéznék egy francia mondást: „Mindent megérteni annyit jelent, hogy mindent megbocsátani.” Ön, úgy is, mint az események krónikása s egyben átélője, hogy van ezzel?
– Nekem az volt az egyik legfőbb gondom, hogy az egykori gyerek elfogultsága ne legyen az író elfogultsága. Gyerekkoromban gyűlöltem az apai nagyanyámat, de a regény írása közben megértettem, meg kellett értenem az ő motivációját is – ez már csak egy ilyen mesterség. Amikor nagyanyám már magatehetetlen beteg volt, anyám ápolta, s én sokáig nem tudtam felfogni, hogyan volt erre képes. De talán épp ez adott elégtételt anyámnak: az az ember, aki őt habozás nélkül feláldozta volna, végül teljesen őrá szorult, tőle függött. De arra is rá kellett jönnöm, hogy nagyanyám egész élete, küszködése az egyedül fölnevelt fiáért való aggódásról szólt, őt ez vezérelte, ezért nem törődött azzal, hogy ami – szerinte – a fia életét védi, az valaki másnak, a menyének a pusztulásához vezethet. Ilyen időket éltünk és ha erről beszélünk, nincs helye szépítésnek, de azért én a megbocsátásnál jobban hiszek a mindenkire kiterjedő empátiában.
