Zsidók Sanghajban

A zsinagóga környéke is érdekes helye Sanghajnak. Az utca egyik oldalán a kerületi kórház és a börtön hatalmas épülettömbje, a mellette lévő sikátorban még a hagyományos, régi egyemeletes házak. Ahol az emberek leginkább az utcán élnek. Rákot pucolnak vacsorához, dominóznak vagy éppen a gyereket teszik tisztába. A következő párhuzamos útnál pedig a kikötő új épületei készülnek végeláthatatlan sorban – ez lesz itt a világ legnagyobb hajókikötője. 

„Büszkék vagyunk, hogy akkor segíthettünk zsidó embertársainkon, amikor szinte az egész világ ellenük fordult.”

Sanghaj a maga majd’ két Magyarországnyi lakójával talán a világ egyik leggyorsabban fejlődő városa. Toronyházak erdejében luxusüzletek sora váltogatja egymást az igaz „kínai” piacokkal. A legdrágább luxusórákat kínáló fényes üzletek mögött pokrócról az aszfalton zoknit árul valaki. Sanghaj nemcsak óriási, mindenhol hömpölygő tömeggel, hanem magabiztos polgárok is lakják. A több mint tizenegy százalékos gazdasági növekedési ütem láthatóan mosolygóssá, öntudatossá tesz. A régi kis házak helyén sorra épülnek a modern felhőkarcolók, a széles sétányok, a csinos parkok.

Sanghaj régóta nyitott város. Angol, francia, orosz, japán és persze zsidó kolónia is élt, él itt. Sőt, a második világháború borzalmai elől menekülő zsidók közül is jó néhányat befogadtak.

A zsidó közösség zsinagógát is épített magának természetesen. Az Ohel Moishe zsinagógát éppen mostanában hozatta rendbe a városi önkormányzat. Csillog-villog minden benne, s rövidesen a város zsidóságának életét, a zsidó hagyományokat bemutató kiállítást nyitnak a harmincas években létrehozott, klinkertéglás épületben.

A zsinagóga környéke is érdekes helye Sanghajnak. Az utca egyik oldalán a kerületi kórház és a börtön hatalmas épülettömbje, a mellette lévő sikátorban még a hagyományos, régi egyemeletes házak. Ahol az emberek leginkább az utcán élnek. Rákot pucolnak vacsorához, dominóznak vagy éppen a gyereket teszik tisztába. A következő párhuzamos útnál pedig a kikötő új épületei készülnek végeláthatatlan sorban – ez lesz itt a világ legnagyobb hajókikötője. Ezen a környéken született és nevelkedett a most 84 éves Rena Krasno. A huszas évek második felében, a harmincas években, még ha tisztes szegénységben is, de elfogadhatóan telt az élete – meséli most Krasno asszony, aki kivándorolt oroszországi zsidók gyermekeként látta meg a napvilágot Sanghajban.

Eddig kilenc könyvben írta meg kínai élményeit. Az eddigi utolsó kötet – Strangers Always: A Jewish Family in Wartime Sanghaj, Pacific View Pr, 2000 – éppen most jelent meg kínaiul. Ebből az alkalomból látogatott el kaliforniai otthonából immár másodszor egykori szülőhelyére. Mi könyve dedikálásakor találkoztunk vele Sanghaj egyik fényűző bevásárlóutcája, a Huaihai út elegáns könyvesboltjában.
– Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a letűnt korszakot megismertessem a maiakkal. Könyveim legtöbbje erről a világról szól, de ez az első alkalom, hogy kínaiul is megjelenik valamelyik – magyarázza a szerző lelkesen nekem, mint jól láthatóan egyetlen európai érdeklődőnek. Könyvében bőségesen idéz korabeli naplójából, és sok anyagot gyűjtött a zsidó közösség életről is.

A kínaiakkal relatív békességben éltünk – folytatja –, bár a japán megszállás idején, ha nem is európai értelembe vett gettóba zárták a zsidókat, de egy helyre, a zsinagóga környékére költöztették őket. A kínaiak is nagyon szegényen éltek és mi is. Nem volt mit irigyelnünk egymástól. Inkább segítettünk, ha tudtunk. Éltek itt más európaiak is, németek, franciák, vagy éppen Oroszországból elmenekült fehérek. A különbség köztünk csak annyi volt, hogy nekünk semmink sem maradt. Se pénzünk, se útlevelünk, se hazánk.

A későbbi felnőtt életében Izraelben élő, majd az UNESCO-nál négy nyelven szinkrontolmácsként dolgozó Krasno asszony szívesen meséli el azt a történetet, amikor a japán megszállás idején egy váratlan légitámadás együtt kényszerített be az óvóhelyre egy japánt, egy kínait és egy nyugati embert – akkor természetes módon segítették egymást, „mert csak így lehetet túlélni.”

Mindenesetre könyvét lelkesen fogadták Sanghajban, a dedikáláson. Ha nem is álltak akkora sorok, mint az éppen aznap kínaiul megjelent Harry Potternél, de meglehetősen sokan eljöttek. Többek között a könyv kiadásában közreműködő Hongkou kerületi tanács külügyi referense is, aki szívesen adott interjút a Szombatnak. (1904 és 1939 között három zsinagóga épült Sanghajban, ahogy a zsidók is három hullámban érkeztek; a századforduló, majd az orosz bolsevik forradalom után és a hitleráj elől.

A japánok 1937-ben foglalták el Sanghajt, és az akkoriban elmaradott “nyomortanyának” számító Hongkou kerületet jelölték ki a hontalan státuszú menekültek lakóhelyéül. Egészen 1941-ig engedélyezték a menekültek szabad beáramlását és letelepedését. Ma persze már ez a kerület a jobbak közé számít.)

Először azt kérdeztük tehát a külügyi referenstől, tudnak-e egyáltalán valamit az átlagemberek itt a zsidókról. Chen Jian szerint, persze ha itt az utcán sorban szólongatnánk le a járókelőket elég kevés értékelhető választ kapnánk. De abban a negyedben, ahol a zsinagóga áll, még sok a közös emlék. Jónéhányan akadnak az idősek közül, akik együtt éltek a zsidó közösség tagjaival, és – állítja a külügyi funkcionárius – ma is jó szívvel idézik vissza őket. Ennek igazolásául hozza fel, hogy milyen szépen rendbe hozták a zsinagógát.

Persze, mert izraeli, amerikai turistákat szeretnének idecsalni – vetem közbe azt, amit pár perccel ezelőtt hallottam Krasno asszony egyik kísérőjétől. Chen Jian nem sértődik meg. Az itteni hivatalosságok kicsit visszafogott, kiismerhetetlen mosolyával közli, hogy a város mindenféle turistára számít, reméli, hogy egyre többen látogatnak ide a világ minden pontjáról, mert nagyonis érdemes. Ez utóbbiban teljesen igazad adok neki, mert ilyen lenyűgözően sokszínű és izgalmas várost még nem láttam, hát azt kérdem tőle, akkor miért is fontos nekik ez az egész. A zsinagóga felújítása, most ezen könyv kiadásának a támogatása és a többi.

– Egyrészt a zsidó közösség története fontos része Sanghaj város történetének – magyarázza. – Másrészt nagyon büszkék vagyunk arra, hogy akkor segíthettünk zsidó embertársainkon, amikor szinte az egész világ ellenük fordult. Amikor mindenhol üldözték és gyilkolták őket. Kínában, itt Sanghajban viszonylagos védettséget élvezhettek. Nekünk kínaiaknak lényeges szempont megmutatni a világnak, milyenek is vagyunk mi valójában. Rena Krasno könyve segítséget ad ahhoz, hogy elmondjuk a mi történetünket.

Az egykori zsidó közösségből nem sok maradt itt, a „régi szép időkben” is talán ha négyezren lehettek – vetem fel neki. Mégis, létezik itt olyasmi, mint sokfelé a világon, ahol szintén nem élnek már zsidók? Antiszemitizmus?

A kérdést kétszer is el kell ismételnünk a kitűnő angolsággal beszélő tolmáccsal, mert Chen Jian nem érti először. Aztán tapasztalt funkcionárius módjára kivágja magát, mintegy a „vörös farkat” hozzátűzve beszélgetésünk végéhez: – Tudja, nemrégiben fejeződött be nálunk a pártkongresszus, ahol a főtitkárunk, Hu Jin-tao meghirdette a harmonikus társadalom építésének programját. Ez sok mindent jelent, többek közt azt is, hogy tisztelnünk kell a más embereket, a más népeket is. Csak így élhetünk békében és fejlődésben. Azzal odalép Krasno asszonyhoz és látható örömmel ölelik meg egymást.