„Szép volt, lányok!”

Írta: Szirtes Bori - Rovat: Politika

Több mint fél év szervezőmunkája után láthatta a közönség a Gólem nemzetközi színházi fesztivált, amelyen csupa vállaltan zsidó társulat vett részt. Remélhetőleg hagyományteremtő célzattal. Pontosan ezért érte a lelkes várakozással teli nézőseregletet övön aluli ütésként a Merlinben első napon fellépő Bukaresti Zsidó Színház produkciója, akik Sólem Alechem: Menachem Mendel, az üzletember című darabját vitték színpadra.
 

 

Impressziók az első zsidó színházi fesztiválról

 golem_cimoldal.JPG

Amit – nyilván hosszú hónapok alapos felkészülése, megfeszített próbái gyümölcseként – láthattunk, az a színházműfaji eklektika egyik legszerencsétlenebb kombinációja volt. Maga az alapmű semmi különös, még szórakozató is, az önironikus zsidó humor pehelysúlyú verzióját megcsillogtató, vállrándítós happy enddel végződő pechtörténet, igazi jiddishe wirtschaft, amelyben a csavargó hajlammal és „sajnálatosan sok” vállalkozói kedvvel megvert, s ebből adódóan motívumszerűen lúzer Menachem megannyi üzletemberi és magánemberi kurfli után végre hazatér az ő „kedves, vallásos, okos” feleségéhez, Seine-Seidlhez, aki kitartóan várja őt vissza az Odessza melletti kies falucskában, Kaszrilivkben. Nos igen, a sztori igencsak kívánkozik valamely apróbb brooklyni musical-színház deszkáira – a bukarestiek darabja pontosan olyan volt, mint egy ilyen lehetséges előadás paródiája. Ettől akár még jó is lehetett volna (az első jelenetnél, azt hiszem, mindnyájan reménykedtünk, hogy tényleg paródiáról lesz szó), de sajnos nem így történt. A színpadon kínosan plakátszerű, kellemetlenül klisészerű élethelyzetek váltogatták egymást, a hol szellemes, hol semmilyen, hol kifejezetten irritáló prózai részeket szintetizátorkísérettel súlyosbított harmadosztályú musical-betétek választották el egymástól: meglepő revüelemekkel fűszerezett stilizált zsidó néptánc zavaróan eltúlzott gesztusokkal, műlibával, műcicesszel, műtórával, a hülyének is azt a bizonyos Anatevkát felidéző műfaluval a háttérben. E tekintetben a kegyelemdöfés valószínűleg az utolsó negyedben felcsendülő, a Hegedűs a háztetőnből, illetve a Kabaréból kiemelt, átfogalmazott részlet volt. Fájt. Kár érte. Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy az egyébként nagy múltú, közel százharminc éves történetre visszatekintő színtársulat színészei közül többen is jobbra érdemesek, és nyilván sok energiát vittek a produkcióba. Talán túl sokat is… Amit viszont feltétlenül meg kell köszönni nekik, az az ízes, manapság oly ritkán hallható jiddis nyelv művelése – azt igazán szépen csinálták…

Mindezek tükrében élvezetesebbnek tűnt az izraeli egyetemista leányzókból verbuválódott csapat produkciója, amely minden lehetséges módon különbözött az előző estén fellépő gárda produktumától: friss volt, eredeti és intelligens. A Be beautiful (Légy gyönyörű) egy, az utóbbi idő sokszor, sokféleképp körüljárt problémakörét ecseteli: a társadalom, a férfiak, illetve a minden bizonnyal szadista divatdiktátorok által elvárt tragikomikus, pozőr női ideálkép és a valós, hús-vér nők közötti különbséget. A darab annak a (csak tán nem amerikai?) eredetű, a mai napig magát szívósan tartó trendnek az alapmotívumait vázolja fel, amely immár évtizedek óta hozza keserű gyümölcseit: megannyi természetellenes életmódba kényszerített, súlyos önértékelési zavarral küszködő kislányt, asszonyt és öregasszonyt, akik – szó szerint – teljes létüket szentelik oda egy eleve vesztésre ítélt, értelmetlen és beteg harcnak, amely a valaki mások által kitalált, úgynevezett szépség megőrzéséért folyik. Ennek alapján azonban még nem lenne több a darab, mint egy a több száz, unalomig ismert feminista szenvedés – szenvelgés? – történet közül.

 borgula_andras.JPG

Borgula András 

Csakhogy itt a nők is megkapják a magukét: a gépezetbe ész nélkül beilleszkedők, azok, akik minden erejükkel igyekeznek begyömöszölni magukat és lányaikat a kívánatos háziasszony igencsak sajátos alakú formaöntvényébe, engedelmesen, gondolattalanul mókuskerekezve a kenceficézés, főzikézés, diétázás idióta gépezetében. A legmegdöbbentőbb azonban, amikor teljesen váratlanul, a műhappy felszín páncélja alól kivillan a lüktető, érző valóság, a fájdalom, a magány, a megalázottság, az igazi vágy – mi egyébre, mint a szeretetre… Roppant összetett témakör, hiszen a jelenkori női lét, ősidők óta, generációról generációra átadott torz örökségét ábrázolja, nőket és férfiakat egyformán figyelmeztetve, tanítva és nem utolsó sorban szórakoztatva, nem is akárhogyan. A siker titka a fanyar (ön)irónia, a választott forma (amely a klasszikus musical, a kabaré, az alternatív, közönséggel közvetlenül kommunikáló színház eredeti kombinációja), a dicséretes eszköztelenség (az összes kellék gyakorlatilag csak pár asztal), és mindenekelőtt a három tehetséges, mindennemű ripacsságtól mentes intelligens színésznő, akik – nem mellesleg – énekesként is első osztályúak.

Maga a Gólem Színház (mely többek között a Dávid pennája, a Cseppek és a Nőuralom című előadásaival jelentkezett a korábbiakban a pesti szcénán) nem színházi darabbal képviseltette magát a fesztiválon. A Jazz & Jews ugyanis egyértelműen zenés felolvasóest volt, ami ugyan nem hangzik nagyon izgalmasan, de bizton állíthatjuk: az volt. Természetesen nem terminátori értelemben, hanem az ínyenc, szofisztikált entellektüellek módján. A hangsúly talán inkább a dzsesszen volt, amelyet négy sztoikus tekintetű virtuóz tálalt a nagyérdeműnek, egymást lezseren váltogatva, hol szólóban, hol duóban, sőt – mintegy keretbe foglalván az estét – négyen egyszerre, fölényes magabiztossággal uralva a hangszert.

A repertoárba beválasztott klasszikusok, feldolgozások, Seress Rezső zenetörténeti ikonjának, a Szomorú vasárnapnak a jazzesített átgondolása, Gershwin, Kander, Rogers és Hermann örökbecsűi, az intim fény, no és a Merlin földszinti helységének kuckóssága összességében egyértelműen jazzbár hangulatot eredményezett – de ki mondta, hogy az rossz? Mindezt pedig nem törték meg a zeneszámok közben – azokhoz dramaturgiailag rafináltan kapcsolódva – megszólaló szöveges részletek sem, a szépirodalom olyan atyamestereinek a tollából, mint Szép Ernő, Amos Oz vagy Efraim Kishon, sőt úgy érezhettük, lelkünk-szellemünk több irányból is megsimogattatik, balzsamoztatik. Jól esett, kellett, nagyon is…

Lezárult tehát az első, kifejezetten zsidó színházaknak szervezett fesztivál, amelyre most így, frissiben, vegyes érzelmekkel tekinthetünk vissza. Jó dolog azonban, hogy mérlegre téve mindent, hideget, meleget, jót, rosszat, állíthatjuk, hogy sokkal inkább pozitív irányba billen el a mérleg nyelve. Mert bár a román társulat által hozott, tekintélyes létszámú színészt és technikai stábot megmozgató darab valódi kultúrsokk volt a szó pejoratív értelmében, és a vasárnapra beharangozott, valódi ínyenségnek ígérkező, a zsidó és arab kultúra ritka találkozásaképp létrejött kortárs drámát nem láthattuk, mivel az Osztrák Zsidó Színház belső konfliktusokra hivatkozva, az utolsó pillanatban lemondta a részvételt, többi program bőséggel kárpótolta a közönséget.

Leginkább azonban maga az ötlet értékelendő: az örömből, kedvvel, szaktudással végzett színjátszás ünnepe színházi embereknek és a színházat szerető közönségnek – zsidóknak és nem zsidóknak egyformán. Minden egyéb csak gyerekbetegség.

 

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]