Baruch Kahana: Történet a kozmikus szeretetről

A szellem fejlődésében, az én-tudat kialakulása felé a szeretet az egyetlen járható út. Baruch Kahana, izraeli klinikai pszichológus, megállapította, hogy a haszidizmus szellemi irányzata ugyanazt a viszonyt éli meg minden zsidóval szemben, mint egy szerető édesanya a gyermekével kapcsolatban. Ez lehetővé teszi, hogy aki áldásában részesül, értékes embernek minősüljön, olyannak, aki megérdemli a boldogságot. Ezzel együtt, a haszidizmus, s mindaz, ami utána következett, csak abejárandó út feléig jutott el. 

 

Mi lehet az a különleges minőség, mely a szeretetet a lelki erők leghatalmasabbikává teszi? Évezredek óta a jelenlétből fakadó boldogság, és az a szenvedés, melynek oka a szeretet hiánya, a legtöbb műalkotás központi gondolata. Ettől függetlenül a szerelmi líra napjainkban is ugyanúgy hat meg mindenkit, mint egy teljesen új művészeti irányzat. Milyen hatalmas titoknak köszönhető mindez?

A szeretet, mint az önállóság forrása

A pszichológusok biztosak benne, hogy ismerik ezt a titkot. A szellem anyaméhe, forrása a szeretet. Heintz Kochut, a pszichoanalízis utolsó nagy egyénisége, az én-tudat kialakulását követte nyomon, melynek eredménye az általunk leggyakrabban használt fogalom, az „én”. Kochut az én-tudatot, a maga bonyolult nyelvezetén, mint a szerető öntudat, a vágyakozó öntudat, és az önállóságot kifejező öntudat megbonthatatlan egységét határozta meg. (Kochut, Oppenheimer- Toláát Szfárim, 2000-72. old.) Kochut újítása az, hogy mindezt nem egy megszerzett tulajdonságunknak tekinti. Véleménye szerint a csecsemő még képtelen kifejezni önmagát, ám ha ködösen is, egy időben és térben megnyilatkozó jelenség, egy célozottan élményeket gyűjtő tevékenység központi tényezője nyilvánul meg. Hogyan is tanulja meg tehát a csecsemő azt, hogy ő önálló ember, aki az életre hivatott, és megérdemli a szabadságot, a boldogságot? Kochut szerint úgy, hogy magába fogadja az édesanyja szeretetét. Az édesanya, amint ragyogó szemekkel, boldogan, csodálattal szemlélgeti gyerekének minden mozdulatát, megtanítja arra, hogy ő jó, és megérdemli az életet. Érdemes megfigyelnünk ezt a bizonyos anyai pillantást, melyben szükségszerűen két dolgot fedezhetünk fel. Az édesanya nézegeti a gyermekét, a mosolyát, a kísérleteit, hogy végre uralja a mozdulatait, a sírását, de ne feledjük, hogy ugyanakkor van egy másik típusú tekintete is: mintha a gyereke nem teljesen tőle függő magatehetetlen kis teremtmény lenne, hanem páratlan csoda, akinek az esetében nincs helye semmiféle összehasonlításnak. Olyan ez, mintha a valóság függönyét széthúznánk, és ragyogó fény hatolna be az ablakon. A szeretetnek ez a kétféle megnyilvánulása jellemző a szeretet minden megnyilatkozására, így az ebben rejlő ellentmondást a szeretet természete alapvető vonásaként foghatjuk fel.

Így virágzik tehát az emberi lélek a szeretet táptalaján és szükséges hangsúlyoznunk, hogy nem csak kisgyermekekről van szó. Köztudott, hogy a gyermek, aki voltunk, soha sem tűnik el belőlünk, és ez így igaz a határtalan gyermeki szeretetigényre is. Innen származik valamennyiünk igénye arra, hogy valaki lelkesen nézze: mi mindenre vagyunk képesek. Nem csak arra irányul ez a pillantás, hogy mit valósítottunk meg – tekintve, hogy az elég kevés és szegényes, összehasonlítva elvárásainkkal, ehetségünkkel –, hanem, hogy lássa bennünk azt is, akik lehetnénk, hogy soha nem szűnő szeretettel szeressen bennünket. Kochut, a minket szemlélőt, akire oly nagy szükségünk van, külső éntudatunknak tekinti (self object). A szeretet tehát életünk lényege.

Donald Winnicot, a másik nagy pszichoanalitikus nagyon meggyőzően beszélt a szeretet veszélyeinek kérdésköréről. Ő is csodálatosnak tartja, ahogyan az emberi öntudat kialakulása a gyermek és az édesanya együttlétének az eredménye. Ő volt az, aki rámutatott: az anya legegyszerűbb tevékenysége is meghatározó jelentőségű a gyermek fejlődése szempontjából, például ahogyan a gyermeket a kezében tartja, és ami még fontosabb: ahogyan reagál az anya a kisgyerek mozdulataira, játékaira. S mi történik akkor, ha az anya reagálása nem megfelelő? Mondjuk, az édesanya meg van győződve róla, hogy szereti a gyerekét, aki csak unatkozik a szobájában, és közben az anyja meghatározza magában azt, milyen is egy „jó gyerek”. Pedig a gyerek társaságában ő az, aki unatkozik, de türelmetlenül várja, hogy gyermeke végre jó gyereknek tűnjön . Ez meglehetősen veszélyes helyzet, hiszen a szeretet valóban a lelki fejlődés egyetlen mozgatórugója, és, mint ilyen, az én-tudat kialakítója. Az a gyermek, aki rájön, hogy az édesanyja nem reagál az ő önállósági kísérleteire és csupán az általa előírt reakciókkal elégedett, ezekre vár, ezektől boldog, csakis azért, hogy anyja szeretetét el ne veszítse, elkezdi letükrözni az édesanyja álmait, megtanulja megtagadni önállóságát, és azzá válni, amit elvárnak tőle. Ezt a lelkiállapotot nevezi Winnicot „hamis én-tudatnak” (false self). Két stílus létezik hát: az egyik szerint a szülőt örömmel tölti el kisgyereke fejlődése és gyönyörködik benne; a másik stílus szerint pedig a szülő különböző fantáziák megvalósítását szeretné elérni a gyereke fejlődése során. Minden emberben létezik igazi és hamis én-tudat, és a nevelésünk eredményeként, abban kell reménykednünk, hogy az igazi kerül túlsúlyba.

A hamis én-tudat, melynek kezdete egy elvárt kisgyerekkép eljátszása, megnehezíti az igazi én érvényrejutását. Ennek eredménye lehet a felcseperedő és a szülők szeretetét elutasító gyerek, aki önállóságát ezen az úton véli biztosítani. Nem ritkán egész addigi világukat és a családjukat megtagadó felnőtt embereket láthatunk, amint eredeti indulásuktól nagyon messze keresik önmagukat. Személyes beszélgetésekben aztán bevallják, hogy az elhagyott és feláldozott szeretet, ellentétben a viselkedésükkel, még mindig nagyon drága számukra, mert ha a választás a hamis én-tudat és a látszólagos szabadság közt kell történnie, ők gyakran inkább ezt az úgynevezett szabadságot választják.

A szeretet a haszidizmusban

A haszidizmus gondolatvilágában a szeretet központi helyet foglal el. Maga a „haszidizmus” kifejezés, a „heszed” főnévből származik, mely kabbalisztikus értelmében a Teremtőnek az általa teremtett világ iránti szeretetét jelenti. A haszidizmus alapvető törekvése az „ítéletet” elszenvedő világ sorsának egyensúlyba hozása egy széleskörű fogalomcsere útján, melynek során a judaizmus vezéreszméje a Teremtő szeretete, és közvetlen kapcsolata a Benne hívő és Őt imádó kiválasztott népével. A judaizmus a létezést, mint kozmikus szeretettörténetet fogja fel. Ahogyan az édesapa az édesanyát szereti, ahogyan a Teremtő, az Örökkévaló lelke szereti a gyerekeit, minket. „Ahavat Jiszrael”, Izrael népének szeretete e felfogás nyomán vált általánossá, amit egy Báál Sem-Tovnak tulajdonított gondolat is kifejez: „Izrael szeretete Isten szeretete (Ahavat Jszrael ahavat ha-Makom), ti Istenetek fiai vagytok, aki szereti az apákat és fiaikat”.
Ezen felül, a haszidizmus szerint egy embert nem aszerint kell megítélnünk, ahogyan megjelenik előttünk, hanem meg kell jegyeznünk, hogy az emberben isteni lélek rejtőzik, és az egész világ sem fogható hozzá. A haszidizmus szerint tehát minden egyes ember lelke „szentély, mely megszenteli a hazatérést, de az idegenben is, ha néma, szent dolog a neki való szolgálat”. Teljesen mindegy tehát, hogy ki is vagy, mert a lényeg abban rejtőzik, hogy mi rejtőzik benned, és ki lehetnél. Ha pillanatnyilag el is némult benned az isteni lényeg, úgy kell viszonyulnunk hozzád, mintha lelked szentélye fényesen ragyogna. A Chabad haszidok alapvető munkájában egyértelműen fogalmazták meg: amikor a gyűlölet valamely embertársunk tettei miatt indokolt, kötelességünk szeretni is őt, mert „helyes a gyűlölet a rossz oldala miatt, de szeretnünk kell a jót, ami benne rejtőzik, ami isteni szikra, mely a lelket életben tartja.” Sőt! A jó, lényünk alapvető minősége és a rosszért, amit a gonosz ember tesz, megérdemli a szánalmunkat, mert „ő száműzve vagyon a rosszban… és, amint tudott a dolog, a szánalom semlegesíti a gyűlöletet és felébreszti a szeretetet.”

Ez hát a haszidizmus alapvető állásfoglalása. Elutasíthatjuk a kirekesztést, amit az „Ahavat Jiszrael” fogalma (Izrael szeretete) első látásra jelez, s meg kérdezhetjük: miként érvényesül a dolog azokkal szemben, akik nem tagjai a „klubnak” Elutasíthatjuk azt a felfogást is, mely szerint fellebbenthető a valóság fátyla és megtekinthető a lélek éltető lényege. Ezzel együtt el kell ismernünk, hogy a haszidizmus történelmi sikerét nem utolsósorban a szeretet-elméletének köszönheti. Nem mélyedhetünk el a haszidizmus lényegének tanulmányozásában annak a vizsgálata nélkül, hogy mely úton egyensúlyozta ki lelki szinten a haszid okoskodás a rendszerben felbukkanó egyenetlenségeket. A haszidnak minden zsidóval szembeni viszonya megfelel egy szerető édesanya kisdede iránti érzéseinek. Ez teszi lehetővé, hogy az áldásában részesülő értékes embernek minősüljön, aki megérdemli a boldogságot az életben. Ez az élmény, mely egész életünkben szükséges számunkra, a haszidizmusban filozófiai alapokat nyer. Ez az én-tudatba csapódik le, s a haszidoknál a közösségi életben való részvételt feltételezi, mely közösség élén a rebbe áll. Ennek eredményeként minden haszid olyan teremtménynek érzi magát, akiben egy felsőbbrendű forrásból eredő lélek lakozik, ilyenformán a köznapi élet konfliktusain felül érzi magát. „és önmagát egy felsőbb világ fiának tekinti, aki számára nem érdekesek az evilági emberek, hisz az egész világ csupán egy mustármag a felső világgal szemben.” A kisded nem ugyanígy érez-e, miután ugyanígy tekintettek reá? Elmondhatjuk, hogy a haszidot megtanítják: a szerető szülő szemével tekintsen önmagára; s létezik-e az ebből fakadó hitnél erősebb alap, egy megingathatatlan egyéniség kifejlesztéséhez?
Hogy a beképzeltség bűnébe ne essen, a haszidot arra nevelik, hogy elismerje: a világ szimmetrikus, minden embertársa ugyanúgy az isteni világból ered: „És ne mondja magában, hogy ő több, mint az embertársa, hogy ő elmélyültebben képes imádkozni, hogy a többiekkel együtt teremtette őt ugyan a Teremtő, de nem adott az embertársának olyan elmét, mint amilyet neki juttatott.” Tehát, a haszid felfoghatja, hogy ő történetesen okosabb, mint társa, de ezt lényegtelen dolognak kell, hogy érezze. Tudatában kell lennie, hogy ő a többi teremténnyel együtt teremtője dicsőítésére született, és ehhez mindenki isteni forrásból származó lélekkel bír, minden egyéb pedig mellékes. E gondolatmenetcsúcsa: „és azt fogja önmagáról gondolni, hogy csupán egy kukac, mert egy kukac és a többi kis teremtmény egyaránt fontos a világban, és mind csakis azzal a képességgel rendelkezhet, amit a Teremtő juttatott neki, erre kell mindig gondolnia.” Ez a szülői kettős magatartás nagyszerű példája: egyfelől, csodálatos vagy, nincs párod a világban, és az egész világot sem lehet hozzád mérni; másfelől az vagy, akinek születtél, ez te vagy, minden hézagos képességeddel, korlátoddal, minden kijavítandó hibáddal együtt. Csak ne légy dölyfös. Úgy tűnik mintha ellentmondás lenne előttünk, pedig ez ugyanannak a haszidizmusnak két, egyformán fontos oldala. Martin Buber a Rejtett fény című könyvében a rebbe vitába keveredett egy hívével, aki szerint két zsebre van szükségünk: az egyikre ráírhatjuk, hogy „a világot számomra teremtették”, míg a másikra azt, hogy „csak por és hamu vagyok.” Pontosan ez az a lelkiállapot, amit a szülői szeretet hatására az ember érez. Ez a lelkiállapot némi kiegyensúlyozásra, fejlesztésre szorul. Ennek tudható be a haszid zsidó szinte megmagyarázhatatlan függősége a rebbétől, akivel találkozni számára egyszerűen a „külső éntudat” megnyilvánulása. Ez a szülőt eszünkbe juttató tekintélyes jelenség igazolja, már a tekintetével is, egyéniségünket.

Ne feledjük, hogy ennek a viszonyrendszerének az egész haszid társadalom a háttere. A haszid mondavilág telis tele van az „admorokról”, a csodarabbikról szóló legendákkal. E történetek irányítják a híveket a szeretet, „ahavat Jiszrael” útján.

Balogh Csaba fordítása