„Előbb van a zene, aztán a hangszerek”

Érdekel a misztika. Három éven át Londonban éltem, ott tanultam
kabbalát. A szöveg, a nyelv lenyűgözött. A Zóhár, a Merkaba misztika.
Rengeteg inspirációt merítettem belőle. Az álomversek pedig valóban az
álmok és a versek rendkívüli hasonlóságán alapultak. Életünk
egyharmadát átalusszuk, de az életünk akkor is zajlik.

 

 

Ági Mishol izraeli költőnővel beszélget Szántó T. Gábor

          

Agi Mishol

„Négyévesen érkeztem ide… más voltam, mint a többiek és szenvedtem miatta… Költőnek lenni azt jelenti, hogy az ember kívülálló” – nyilatkozta néhány éve az erdélyi Szilágycseh községben, holokauszt-túlélők gyermekeként, 1947-ben született, és 1950-ben szüleivel Izraelbe érkező Ági Mishol. Sokhangú és egyedi hangú költő – írják róla. Verseit egyszerre jellemzi pátosz, a közéleti témák iránti érzékenység, másrészt a képzelet és a tudattalan világát célozza. Az élet és önmaga humoros szemlélete teremti meg mindennek egyensúlyát. Tizenhárom héber és két angol nyelvű kötete jelent meg. Számos díj, köztük a Yehuda Amichai Költészeti Díj első kitüntetettje Izraelben. Kfar Mordechaj faluban él 26 éve, régebben mezőgazdasággal foglalkozott, ma líra- szemináriumokat vezet két egyetemen és a Jeruzsálemi Nemzetközi Költészeti Fesztivál igazgatója. Válogatott és új verseinek kötetét Izraelben számos kiadásban, összesen tizenötezer példányban adták el, ami verseskötet esetén könyvszenzáció.

Magyarul kezdünk beszélgetni, azután inkább angolra vált.

– „Anyanyelvem nem anyám nyelve” – így szokott fogalmazni. Gondot okozott a nyelv Ön és a szülei között?

– Nagyon későn kezdtem a pályám. Gyerekkoromban egy kis településen éltünk. Nem voltak könyveink. Nem olvastam egészen tizennyolc éves koromig. Őrültség, de hamarabb kezdtem verseket írni, mintsem, hogy olvastam volna. A szüleim tudták, hogy költő vagyok, de később sem értették a verseimet, amikor már el tudták olvasni őket. Gyerekként szégyelltem, hogy magyarul beszélnek. Izraeli akartam lenni. Nem hívtam meg például vendégségbe a barátaimat.

– Ön „emlékmécses” gyerek. A szüleinek magyar túlélők voltak a barátai Gedérán. Gyakran kellett például énekelnie vendégeiknek, mint mondta pár éve a Haarecnek adott interjújában, s hogy költőként tulajdonképpen ma is ezt teszi. A Lettre Internationale-ban pedig ezt olvastam magától: „Mindig azt kellett mutatnom nekik, hogy velem minden rendben van, tilos volt azt mutatnom, hogy valami fáj. Szinte a szüleim szüleinek kellett lennem”. Írni azonban csak az utóbbi időben kezdett minderről. Korábban nem érezte e másodgenerációs léthelyzetben az irodalmi témát?

– Sosem foglalkoztam a másodgenerációs élményekkel. Nagyon izraelinek éreztem magam. Egyszerűen azt hittem, túl vagyok ezen. Miután meghaltak a szüleim, elutaztam Erdélybe. Látni akartam a helyet, ahol születtem. Tavalyelőtt meghívást kaptam Bukarestbe egy egyetemi előadásra, és azt mondtam, el kell mennem Szilágycsehre. És akkor elindult bennem valami. Írtam egy harminc versből álló ciklust. Mind arról szól, milyen volt holokauszt-túlélők gyermekének lenni Izraelben, az 50-es években. Kétféle túlélő van: aki mindig a holokausztról beszél, és aki soha. A szüleim nem beszéltek róla. Azt akarták mindig: állj egyenesen, nézz előre, légy te a válasz a világnak! Egyszer elmentem pszichológushoz, a szüleimről kérdezett. Mondtam, hogy túlélők, de mindez nagyon régi történet. Nevetett és azt mondta: ez átitatja az egész életed, akkor is, ha nem beszélsz róla.
Egyébként érdekes, hogy Bukarestben, ahol megjelent egy kötetem, román költőként akartak adoptálni. Több ízben írtam korábban is magyar vonatkozású verseket, s most hirtelen ezt a hosszú ciklust. Olyan ez, mintha egy adóvevőn kapnál jeleket. Váratlanul jön létre a kapcsolat. Mindenesetre sokkal fontosabb lenne számomra egy magyar kötet, melyben ezek a versek egymás mellé kerülhetnének.

– Azonosulhat-e feltétel nélkül bármiféle közösséggel egy író, vagy a periféria-lét érzése nélkülözhetetlen az írói mivoltához?

– Számomra nagyon fontos a szabadság. Amikor megjelent az amerikai kötetem, a New York Times Book Review politikai költőként írt rólam, de én nem érzem magam annak. Ugyanakkor nem kerülhetem el, mert amikor Magyarországról, vagy Európa bármely más részéről nézem azt a bonyolult helyet, ahol élek, ahol annyi fájdalom és szenvedés akad, és nem normális életet élünk, akkor a politika, tágabb értelemben, valóban minden versemben benne van. Izraeli vagyok. A nyelv a hazám, a héber, amit a legszebb nyelvnek érzek. Nem tudnék olyan országban élni, ahol nem ezen a nyelven kellene beszélnem.

– „Bocsássatok meg, istennők” – írja A múzsákhoz című versében –, „hogy zavarlak titeket történelmünkkel, mely ismétli önmagát”. Harold Bloom irodalomtörténész azt írja: a történelem és a hagyomány túlterheli a zsidó költészetet, ez okozza nehézségeit. Önnek nem okozott gondot soha összeegyeztetni a zsidó tradíciót és költő mivoltát?

– Épp ellenkezőleg. A héber nyelvnek oly sok rétege van. A nyelv mindig okosabb, mint te vagy. Sok vers is okosabb annál, aki írja. Ha kimondasz egy szót, visszhangzik a nyelv legaljáig. A feladat néha csupán hallgatni, mert a nyelv mindenütt tele van konnotációkkal. A tel-avivi Alma Intézetben hagyományos zsidó forrásokat, például Talmudot oktatunk, de nem ortodox szemszögből, mert a judaizmus a miénk is. Nincs ezzel kapcsolatos monopóliuma senkinek. Nagyon fontosak számomra e források.

– A költészet görög dolog, mint ez a fenti idézetben is megjelenik… a zsoltárok és az Énekeke éneke ellenére. A költészet és erotika viszonya szoros a görögségben, míg a tradicionális zsidó források elutasítják a görög világszemléletet.

– Az erotika ott van mindenütt. Ez maga az élet. Nincs ehhez szükség a görögökre. Nem érzem ezt az ellentmondást. Vannak vallásos költők és vallásos költészeti folyóiratok is Izraelben. Az igazi költők közöttük sem kerülik az erotika témáját. Nem lehetsz költő, ha ilyen határokat szabsz. Én magam is vallásosnak tartom. Lehet, hogy nem abban az értelemben, ahogyan ők, mert én nem vagyok ortodox zsidó, de fontos számomra a spiritualitás. Vallásosnak lenni azt jelenti, hinni valamiben, ami nagyobb nálad. Másként írnak Istenről, mint én, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnék vallásos.

– Költő vagy költőnő? – bizonytalan vagyok, hogy illendő mondanom. A nőiség mint téma, vagy mint személetmód megjelenik a verseiben?

– Nő vagyok. Yona Wollach-nak, a híres izraeli költőnőnek van egy verse, mely így kezdődik: „A héber szexmániás nyelv”. Ha héberül írsz, neme van a szavaknak. A költészet pedig mélyebb forrásból fakad, mint a nemek. Előbb van a zene, aztán a hangszerek.

– Egy feszült, gyakran háború fenyegette országban él, mely sebeket szenved el, és maga is sebesít.

– A rotterdami költészeti fesztiválon egy japán költőnő azt mondta, irigyel, mert oly sok stimulációban van részem, szemben vele, aki Japánban olyan unalmasan él… Bizonyos értelemben igaza volt. Szüntelen éberségben élünk. Éppen ahhoz kell erőfeszítés, hogy csendben maradjon az ember, ami nélkülözhetetlen az íráshoz. Egyszerre üdvös és terhes ez a helyzet a költészet szempontjából. Másrészt, ha nem reagálsz a valóságra, gyakran még magadat is közönyösnek látod, nem szólva arról, hogy a közönség, vagy a költőtársak kritikája is elér. Vannak költők, akik nem akarnak ezzel foglalkozni, mások viszont, mint például Jichak Laor vagy Aharon Sabtaj, minden tehetségüket antimilitarista politikai költészetre fordítják. Bizonyos értelemben sajnálom őket. Ez beszűkíti a költői képzeletet, márpedig a költészetnek ennél univerzálisabbnak kell lennie.

– Az olajfa című verse akkor született, amikor a Területeken, biztonsági okokból, palesztinok telepítette olajfák százait vágta ki az izraeli hadsereg. Egy másik nagy visszhangot kiváltott versében (Sahida – Mártír) egy terroristanőről ír, aki terhesnek álcázva robbantja fel magát és környezetét. Politikai versek ezek, empátiakísérletek a palesztinokkal, vagy csak versek, mint a többi?

– Mindhárom állítás igaz. Az olajfa elsősorban olajfákról szól. Vidéken élek, érzékeny vagyok a természet rongálására. Ez politikai vers, de nem a „főbejáraton” át közelíthető meg, hanem egy másik ajtón. Egy öregek otthonában például úgy olvasták e versem, mintha éppenséggel róluk szólna. Más szintje működött. A Sahida című versem politikai, de nem foglal állást, csupán a szituáció abszurditásáról szól, hogy valaki felrobbantja magát, megölve zsidókat, arabokat, kínaiakat, nem válogatva az áldozatok között. Igaz, sokan félreértették a verset a címe miatt, és le is mondták a lapot, amiben megjelent.

– Kabbalát tanult, fordított ezoterikus könyveket és Álomnaplót írt saját álmaiból fogant versekből. Az álmok szövege egyfajta szabadvers.

– Érdekel a misztika. Három éven át Londonban éltem, ott tanultam kabbalát. A szöveg, a nyelv lenyűgözött. A Zóhár, a Merkaba misztika. Rengeteg inspirációt merítettem belőle. Az álomversek pedig valóban az álmok és a versek rendkívüli hasonlóságán alapultak. Életünk egyharmadát átalusszuk, de az életünk akkor is zajlik. Három hónapon át megpróbáltam még akkor elcsípni és eredeti formájukban közzétenni az álmaimat, mielőtt a tudatom elkezdte volna őket értelmezni. Univerzális témákhoz jutottam így.