Szepetovka keresi Pudovkint a Király utcából

„Ezt a játékot akkor találták ki, amikor tudomásukra jutott, hogy semmi kilátásuk ezt a háborút túlélni. Akkor még nem is sejtették, milyen meglepetést tart számukra az emberi gonoszság. A függönyök mögött kellemes meleg volt, előkerültek a karcsú kristálypoharak, a még régi időkből megmaradt francia likőr a bárszekrényből, szólt a zene…”
 

 

Orczy Ház (illusztráció)

Léderer Sosáná (Vajda Zsuzsi) a Beer-Seva-i magyarnyelvű irodalmi kör, az Amcha (Vészkorszak Túlélői) megalapítója és vezetője decemberben, súlyos betegségben elhunyt. Héberül megjelent kötete, Az Akácfa utcai lány szép sikert aratott. Simon Gábor, a kör egy másik tagja juttatta el szerkesztőségünkhöz alábbi írását, mellyel az 1947 óta Izraelben élt, héberül és magyarul egyaránt író szerzőre emlékezünk.

Hosszas keresgélés után ezt a mondatot találtam a legmegfelelőbbnek beírni a computerem keresési rovatába. Szepetovka a híres orosz színésznő hatvan éve keresi szerelmét Pudovkint a tehetséges rendezőt, akivel tizennégy éves korában szűk baráti körben házasságot kötött. Amikor úgy reggelenként a friss pirítósra csurgatom a mézet, körülvesznek az árnyak, alakok melyek rég elmúltak, megsemmisültek, eltűntek életemből és néha úgy gondolom, hogy nem is léteztek, csupán a fantáziám szülöttei. Hatvan év után szinte gyerekesnek tűnik előszedni emlékeim poros ládáiból a többi ócskaság közül ezt az élményt, ami bomlásnak indult életem egyik legkedvesebbéhez tartozott. Ezen a chamszinos reggelen megtaláltam és előrángattam Pudovkint és Szepetovkát. Mielőtt a pesti gettót lezárták, és a zsidó fiatalság még délutánonként kimerészkedett az utcára, a tizennégy éves kislány, aki voltam, nagy hősiesen készült a mindennapi nagy élményre, a találkozásra, délután 5 órakor. Minden nap izgatottan várta az öt órát, mert mindig azt hitte, hogy talán ez az utolsó nap, hogy találkozhat szerelmével, aki már tizenhat éves elmúlt, magas volt és arany szőke, és égszínkék ártatlan tekintettel, imádta őt, a kislányt, aki szép volt, feketehajú, nagy zöld ragyogó szemekkel, és viszonozta szerelmét. Minden nap várta hogy szomorú világát, életét egy másik életre cserélje át, szerepet vállaljon egy másik filmben, ami öttől hétig a Király utcában játszódik le a hatodik emeleten. E pár boldog óra ebben a filmben, mindegyik szereplőnek erőt adott ahhoz, hogy eltöltsenek még egy félelmetes napot a gettóban. Már három órakor elkezdte a készülődést.

Előrángatta a legszebb selyemblúzát, amit még a régi lakásukból kimentett, vékony tapadó gyapjú szoknyát húzott karcsú vagy inkább sovány testére,szépformájú lábait anyjától elsajátított hajszálvékony harisnyába és magas sarkú cipőbe bujtatta, ami eleganciája kifejezésének legjelentősebb eszköze volt. A szomorú őszi délutánokon már korán közeledett a sötétség, de ezen a délutánon, az idő lassan múlt, mintha tudta volna hogy valami nagy dolog vár a fiatalokra, ami után csak rosszabb lehet, ami után jön a totális sötétség, a félelmetes sötétség, amit a légiriadók alatti sötétítés még sötétebbé tett. A város megdermedt a sötétben, ilyen még a pokolban sincs. Ilyenkor egy lélek se járt az utcákon, csak a Gestapo patrolozott, hátha sikerül egy fegyelmetlen zsidót elkapnia. Míg a nap utolsó sugarai kibodorított hajára vetődtek a nyitott ablakokon keresztül, egy régi retikülben talált ócska szájrúzzsal végig húzott kissé duzzadt ajka vonalain, egy elégetett gyufaszállal domborította ki szemöldöke hosszú félhold formáját. Vazelinnal bemázolt szemhéja sejtelmesen csillogott. Egy utolsó pillantás a tükörbe. Tökéletes. Pudovkin meg lesz elégedve Szepetovkával, kezdődhet az előadás…

Az utat a Wesselényi utcából a Király utcába futva tette meg, nehogy elveszítse a drága perceket. Pudovkin, akit civilben Lászlónak hívnak, már várta őt. Csak azt nem tudta, hogy milyen meglepetésben lesz része. Mint mindig, most is a nagy művésznőknek kijáró tisztelettel, mély meghajlással és kézcsókkal fogadta őt. A többiek, azaz a közönség, már ott voltak, két fiú a két lánybarátnővel, akikkel egy osztályba jártak valamikor száz évvel ezelőtt, amikor még iskolás kisgyerekek voltak. Száz évnek tűnt, pedig azóta csak egy pár hónap telt el. Megszólalt a zene, felment a függöny, vagyis inkább lement az elsötétítés miatt, és a három pár belépett a filmbe, szerencsétlen életük nagy szerepébe, ami talán az utolsó szerep lesz. Ezt a játékot akkor találták ki, amikor tudomásukra jutott, hogy semmi kilátásuk ezt a háborút túlélni. Akkor még nem is sejtették, milyen meglepetést tart számukra az emberi gonoszság. A függönyök mögött kellemes meleg volt, előkerültek a karcsú kristálypoharak, a még régi időkből megmaradt francia likőr a bárszekrényből, szólt a zene, a három pár egymásba fonódva táncolt a kopott perzsaszőnyegen, a könnyű ital lassan áradt szét fiatal ereikben, szokatlan bizsergés árasztotta el őket, amikor a házigazda, aki magát Pudovkinná keresztelte, megállította a gramofont, és az áhítatos csendben halkan elkezdett beszélni. Ma talán utoljára találkozunk. Mint mindig már egy pár hónapja, úgy érzem, hogy ez az a nap, amikor utoljára táncolunk, utoljára öleljük meg egymást, és úgy érzem, most jött el az idő, hogy én, Pudovkin, ez alkalommal megkérjem szerelmem, Szepetovka kezét, és most, itt ez ünnepélyes alkalommal kívánom megtartani az esküvőt!

A bejelentést nagy ováció fogadta, Szepetovka természetesen gondolkozás nélkül beleegyezett, hogy megkössék a szent frigyet. Előkerült egy tálka apró sütemény, ami nagy ritkaságnak számított, egy üveg bor, egy hosszú fehér fátyol, ami valamikor függöny volt, Pudovkin letakarta leendő nejét elővette a bibliát, és a szabályok szerint átnyújtotta rabbivá előléptetett társának az előre előkészített gyűrűket, és a szertartás megkezdődött. A film pereg. Szepetovka könnyek között esküdött örök hűséget társának, Pudovkinnak. A gyerekek ölelkeztek, majszolták a süteményt, és kinn, a félelmetes sötétben, megszólaltak a szirénák. Szepetovka lerohant a hatodik emeletről, a fehér fátyol a sárba hullott, ő pedig beesett az óvóhely ajtaján anyja karjaiba. Kinn dörögtek az ágyúk, elszabadult a pokol, és magával ragadta az öt fiatalt. Az előadás véget ért, a háború és az emberi gonoszság vihara elsöpörte őket. Ez volt az a nap, amikor utoljára találkoztak, utoljára játszottak, utoljára ölelték meg egymást. Csak Szepetovka maradt életben, hogy hatvan év után elmesélje ezt a történetet, egy esküvő történetét, aminek az örök sötétség és emberi bűn vetett véget. Azóta is keresem Pudovkint, hogy még egyszer eltáncoljam vele az esküvői táncot, még mielőtt végleg lemegy a függöny, és elhalkul a zene.