Hamlet és a dánok

Írta: Tatár György - Rovat: Politika

A Szombat nemrégen közölte Yeshayahu Leibowitz (1903-1994) izraeli ortodox zsidó vallásfilozófusnak a zsidó–keresztény párbeszéd lehetetlenségéről szóló provokatív írását, mellyel érdemi indíttatást kívánunk nyújtani épp e párbeszédnek. Mostantól egy-egy zsidó, illetve keresztény gondolkodó kommentárja jelenik majd meg, s járja körbe Leibowitz kritikai állításait a zsidó-keresztény kultúra fogalmának használhatóságáról és a párbeszéd lehetőségéről. 

 

 

tatargyuri200.jpg 

Tatár György 

Yeshayahu Leibowitz írása, A közös zsidó-keresztény örökség, polemikus szöveg, amelynek fő célpontja a zsidók és keresztények közti ún. vallásközi párbeszéd, amely létalapjának a közös vallási örökséget tekinti. Mint valamennyi vitairatának, ennek hangneme is éles, gondolatmenete tiszta és világos, világképe a végtelenségig leegyszerűsített és következetes. Szemléletének ortodoxiája abban fejeződik ki, hogy mintegy a rabbinikus judaizmus természettudósa nyilvánul meg benne: ha egyszer a judaizmus a halacha és a micvák rendszere, és semmi egyéb, a kereszténység pedig a Jézus megváltó áldozatában való hit, valamint a halacha megtagadása, és semmi egyéb, akkor a „közös örökségről” folytatott bármilyen eszmecsere csupán a közös műveletlenség irányában történő kétoldalú asszimiláció egyik szociológiai megnyilvánulása.

Nem kétségbe vonható, hogy Leibowitznak a közös vallási örökség eszméjét képviselő legtöbb szereplővel szemben igaza van. Éleslátása nagyon is elkelne abban a kiterjedt vallásközi világban, ahol mára már mind a teológiát, mind a vallástörténeti gondolatokat összecserélik a közös sajtótájékoztatók politikailag ritualizált fecsegésével, és kenetteljes diplomáciájával. Nehéz üresebb és semmitmondóbb ünnepi beszédet elképzelni az efféle konferenciák közös zárónyilatkozatainál, gyűjteményes köteteinél, és a kifejezetten az efféle „párbeszédre” szakosodott bizottságok bürokratikus tudatlanságánál.

Leibowitz szemléletének azonban van egy igen súlyos korlátja. Hogy Rosenzweiget parafrazeáljuk, meg van győződve arról, hogy mindkét vallást Isten teremtette, mégpedig természetesen olyannak, amilyenek. Annak idején Rosenzweig éppen az efféle szemlélettel szemben hangsúlyozta, hogy „Isten a világot teremtette, nem a vallást”. Tisztára halachikus hozzáállásából fakadóan, Leibowitz mintha képtelen volna úgy olvasni az Írást, mintha ezt először tenné, úgy hallgatni Isten beszédét, mintha neki magának kellene azt kihüvelyeznie, és a maga életére alkalmaznia. Számára mindez már mind megtörtént, a rabbinikus bölcsek már mindent egyszersmindenkorra megfejtettek, s ha a világ fejlődési folyamatai talán még mindig tartanak, a vallás végérvényesen elkészült, alakulása befejeződött. A világon lehet még gondolkodni, hiszen az befejezetlen, de a vallás immár olyan örökkévaló, akárcsak tulajdonképpeni alkotója.

Szóban forgó írásában a kereszténység még csak nem is a judaizmus hitehagyó eretnekségeként jelenik meg, hanem mint a hanyatló hellenizmus valami önálló fejleménye, amely saját inspiráció híján felszínesen plagizálja a zsidóságot. Ennek alátámasztására veti fel izgalmas – és kétségkívül nagyon szellemes – hasonlatát, amelyben a kereszténységet Shakespeare Hamletjéhez, a judaizmust pedig a dán kultúrához, és annak történelméhez hasonlítja. Értelemszerűen, a kereszténység éppúgy nem a judaizmusból nőtt ki, ahogyan a Hamlet is az Erzsébet-kori angol késő reneszánsz szülötte, nem pedig a dán nép kultúrtörténetéé. Jóllehet az angol drámaíró mind a témáját, mint annak helyszínét egyaránt a dánoktól kölcsönözte, művét nyilvánvalóan nem a dán szellem inspirálta, s szellemi gyökereit tekintve még érintőlegesen sincs köze a dánokhoz.

Leibowitz hasonlata megvesztegető, nyomokban igazságokat is tartalmaz, számos részlet éles megvilágítására kiválóan alkalmas is, de abszurditásának kifejtéséhez további kiegészítésre szorul.

A hasonlat pontosabb volna, ha feltennénk, hogy a Hamlet mindenkori brit kiadásai két részből állnának. A vaskos könyv első – nagyobbik – fele foglalná magában azt az eredeti dán krónikát, amelyből Shakespeare dolgozott, és ehhez csatoltan nyomnák ki mindig a Hamlet című drámát, mégpedig mint a dán krónika voltaképpeni lényegét, és annak végső, beteljesítő értelmét. Képzeljük csak el: a hatalmas könyv első része alkotná az ún. Ó-Hamletet (amit a dánok persze nem fogadnának el, számukra az továbbra is az ő Krónikájuk), és ehhez csatlakozna aztán a Shakespeare-i Új-Hamlet, ami ugyan vékonyabb volna, de a brit olvasóközönség számára az egyetlen optika, amelyen át egyáltalán rálátnának a megelőző részre.

A britek természetesen úgy tartanák, hogy a dán krónika (az Ó-Hamlet) kétségbevonhatatlanul a dán nép valóságos történetéről szól, legalábbis a maga egyszerű, betű szerinti dán olvasatában, ám számukra igazából Shakespeare Új-Hamletje felől olvasandó, amely kibontja az előbbi szimbolikus-spirituális olvasatát. A probléma, ami Leibowitz horizontján nem jelenik meg, az az, hogy egyedül a színmű-függelék teszi lehetővé a britek – és mindenki más – számára, hogy részesei legyenek a dán nép felülmúlhatatlan történetének, hogy egyáltalán közük lehessen ahhoz. Hiszen mi módon léphetnének be másképp egyáltalán a dánok közé, ha nem Shakespeare-en keresztül?

Ellenünk lehetne vetni talán, hogy Shakespeare Hamletje nem törli el a dán krónika által megjelenített dán szokásokat és törvényeket, de hát ezt nem volna könnyű bizonyítani, tekintve hogy egy maroknyi szakemberen kívül élő ember nem akad, aki valaha is tanulmányozta volna a szóban forgó krónikát. Hasonlatunkat természetesen nem lehet a végsőkig feszíteni. Leibowitznak feltétlenül igaza van mindazok elítélésében, akik részt vesznek a Hamlet-közi párbeszédben, azaz arra az álláspontra vélnek helyezkedni, hogy nincsen végső különbség a krónikában szereplő dán királyfi, és a színműben szereplő dán királyfi között. Indulatai jogosak azok a dánul egy szót sem tudó, s a dán krónikát lassan már hírből sem ismerő dán „származású” értelmiségiek ellen, akik mellesleg Shakespeare drámáját is leginkább csak filmekből ismerik, mégis az állítólagos párbeszéd dán oldalán óhajtanak fellépni.

Leibowitz világlátásának legproblematikusabb pontja ott lép a napvilágra, ahol így ír: „Könnyen belátható, hogy a hanyatló hellenizmusból a judaizmussal való bármiféle kapcsolat nélkül is kifejlődött volna a kereszténység, vagy legalábbis egy nagyon hasonló vallás.” Nos, nem olyan „könnyen belátható”, ilyen horderejű állítást bizonyítani kellene. Ahogyan az sem volna „könnyen belátható”, hogy – teszem azt – Shakespeare Hamletje a dán krónikával való bármiféle kapcsolat nélkül is kifejlődött volna, vagy legalábbis egy nagyon hasonló színmű. A fő probléma ugyanis épp ez: hogy olyasmi, mint a Shakespeare-i Hamlet úgy jön-e létre egyáltalán, hogy „kifejlődik”?

A szerző az ELTE BTK Filozófia Intézete Általános Filozófia Tanszéke tanára

 

[popup][/popup]