Hablatyolás

Írta: Karasszon István - 2008-07-03 Rovat: Politika

Leibowitz kiindulópontja rossz; Goethét idézi – akit gondolkodóként becsülök, költőként bálványozok, vallási kérdésekben viszont teljesen inkompetensnek tartok. Vajon melyik vallásra mondott igent Goethe? Aki úgy nyilatkozik, hogy „akinek tudománya és művészete van, annak már van vallása is, akinek viszont se tudománya, se művészete, annak legyen vallása”(1) – nos, az elárulta, hogy a vallás lényegéből semmit se értett meg!

Karasszon István

Aki a vallást tudomány- és művészetpótléknak tartja, az éppenséggel azt az „exisztenciális pluszt” (H. Ott) nem érti, amit a vallás adhat az emberiségnek. Kéretik tehát éppen vallási kérdésekben zárójelbe tenni Goethe vélekedését.

A végkövetkeztetés értelemszerűen helytelen. A zsidóság idegenkedése a keresztyénségtől nem elvi alapú, hanem igenis gyakorlati: évezredes rossz tapasztalaton nyugszik. Elveiben a zsidó vallás aligha mond nemet akár emberre, akár vallásra. Tudom, naivitás, ha a történelemből ki akarjuk iktatni az emberi hibát és gyengeséget, az idegenkedés tényleges okát, de ebben az esetben jó lenne erre törekedni. A történelemben ismételten megnyilvánuló ellenségeskedés, el egészen az exisztenciális megsemmisítésig, nyilván „idegenkedéshez” vezet – de ide számítom még a jóindulatú agresszivitást is, amit a zsidómisszió jelentett. Világos, hogy ez a zsidó egyének irányában mutatott jóindulat a zsidóság egészére nézve fenyegető. Van-e alternatívája annak a javaslatnak, hogy mindennémű agresszivitással hagyjon fel az a fél, amelyik testvéri kapcsolatra törekszik a zsidósággal?!

A kettő között mindazáltal sok okos és értelmes megállapítást tesz Leibowitz cikke, amelyről legalábbis beszélni érdemes lehet. Érdemes azon elgondolkozni, hogy lehet-e a zsidóságot csupán „a Tóra és a micvák vallásának” tekinteni, és ezen az alapon tagadni, hogy a keresztyénség a zsidóságból nőtt ki. Tudjuk: a zsidó háború után jelentős változáson ment keresztül a zsidóság; a tragikus esemény pozitív megfogalmazásban úgy hallatszik, hogy a vallás egy újabb „formatív periódusát” élte meg, és fölkészült a hosszú száműzetésben való életre. Értelmes ember ennek értékét aligha becsüli alá! Viszont az is tény, hogy a palesztinai zsidóság korábban lényegesen szélesebb spektrumot mutatott föl, mint „a Tóra és micvák vallása”. Hol vannak már a szadduceusok, esszénusok, zélóták, szikáriusok, hol van az alexandriai zsidóság, vagy a kisázsiai zsidóság? Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy a farizeus-rabbinikus irányzat olyan szellemi és lelki értéket hozott létre, ami páratlan érték! De mi veszett oda? – Nos, a keresztyénség nyilván ebből a zsidóságból nőtt ki (nem a maiból). Bibliahasználatában Hieronymusig (Szent Jeromosig, IV. század) az alexandriai zsidóság kánonját használta, a Septuagintát – amit a farizeus-rabbinikus irányzat soha nem ismert el, de attól még zsidó munka! Természetesen Hieronymus aztán átáll a palesztin kánon követésére, s hangsúlyozza a „hebraica Veritas”-t (héber igazságot). Melyik kánon azonban nevezhető jobb zsidó műnek? Nyilván egyik sem; mindkettő egyformán zsidó – hiszen a zsidó vallás a lehető legszélesebb spektrumot tudja vallásában átfogni.

Keresztyén ember számára nem fogadható el, hogy a „görög vallás hatodik stádiumának” tekintse a keresztyénséget. Ezt gondolhatta Markión is, de a botcsinálta teológust már saját korában is tévtanítónak tartotta az egyház. Ő volt ugyanis, aki ténylegesen a „Törvény eltörléséről”, a judaizmus kiiktatásáról beszélt, még a II. század derekán. Gyors és egyértelmű volt a válasz: a keresztyénség a Törvény beteljesüléséről, nem eltörléséről szól, legalábbis ha saját önértelmezését tekintem. Talán szabadna javasolnom mindazáltal, hogy az I. századi zsidóság (ide számolom Pál apostolt is) milyen sokféleképpen értelmezte mind a héber „tórá”, mind pedig fordításában a görög „nomosz” szavakat. Félek, Leibowitz értelmezése elég egyoldalú ezekkel összevetve… – Az érvelése mindenesetre ténylegesen előfordul keresztyén körökben is, csak fordított előjellel. Némelyek kissé vulgár-teológus szinten úgy látják, hogy Pál apostol meghamisította az eredeti jézusi üzenetet. Azt a tényt pedig, hogy az ókori egyház zsinatai görög filozófiai fogalmisággal próbálták összegezni az egyház üzenetét, sokan árulásnak tartják. Mivel csak kitűnő írásokat vagyok hajlandó idézni, így kérem Olvasóimat, hogy figyeljenek Thorleif Boman magyarul is megjelent könyvére: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése, Budapest: Kálvin Kiadó, 1998, ahol tetten érhetik ezt a gondolkozást. Úgy ítélem azonban, Vermes Géza könyve sem áll ettől a gondolkozástól messze: A zsidó Jézus, Budapest: Osiris, 1995. – Hangsúlyozom: ez nem az én véleményem, sőt szöges ellentétben áll azzal. Ez a vélemény alábecsüli ui. azt a hatalmas szellemi produkciót, amivel akár Pál apostol, akár a zsinati atyák az eredeti héber/arám üzenetet átültették a görög/európai gondolatokra. Ezt a munkát lehet részleteiben kritizálni – de elutasítani, vagy nagyszerűségét tagadni annyit jelent, mint szemet hunyni olyasvalami előtt, ami pedig évezredes jelentőségű szellemi produkció volt.

S itt én is szeretnék egy kicsit „hablatyolni”; Leibowitz nyelvére fordítva ez annyit tesz, hogy szeretnék „a közös zsidó–keresztyén örökség” mellett kiállni. A legnagyobb tisztelet mellett is úgy látom, hogy szerzőnk nincs kellőképpen tudatában annak a ténynek, hogy az elmúlt évezredekben nyomtalanul tűntek el olyan világbirodalmak, mint Egyiptom, Asszíria, Babilon – és a többi. A XIX. századnak kellett őket újra felfedezni, hogy szellemi kincseik maradékát beépíthessük gondolkozásunkba. Nem óriási dolog, hogy van egy olyan vonulat, ami háromezer év óta folyamatos?! S hogy ezt a folyamatosságot pont olyan valaki tagadja, aki ennek része – számomra ez botrány! Elfogadnám, ha részleteiben kritizálná a folyamatot Leibowitz, ha ezt vagy azt a részét kritizálná, ha pontosítaná a hagyományozást; de a tagadás számomra elfogadhatatlan. Igaz, hogy az őskeresztyén üzenet görög területre lépésével változásokon is keresztülment; igaz, hogy a Római Birodalom bukásakor az európai Középkorba lépéssel sok minden változott az egyházban. S az is igaz, hogy mindezt lehet kritika alá vonni. De tagadni, lesöpörni az asztalról és megvetni – nos, ez minden, csak nem tisztességes történészi magatartás! Arisztotelész bizonnyal nem keresztyén gondolkozó volt; de hát a Középkorban igenis az egyház hívta fel egész Európa figyelmét arra, hogy milyen kimagasló filozófus élt Görögországban, s oroszlánrésze van abban, ha Arisztotelész a mai európai filozófiának is része. Mint ahogy elfogadom, hogy a Héber Biblia keresztyén magyarázata nem „kóser” egy zsidó hívő szemében; de az is igaz, hogy hosszú századokig éppen a keresztyénség emlékeztette Európát erre a páratlan könyvre, hiszen a száműzetésbe (és sokszor üldöztetésbe) kényszerült zsidóság ezt nem tudta volna megtenni. Mi értelme van tagadni ezeket az összefüggéseket? Keresztyén részről, legalábbis: semmi. Keresztyén nem tehet mást, mint vallja: a zsidóság az „idősebb testvér” számára. Aki ezt tagadja, az nem keresztyén.

Igaz: a testvérek közel állnak egymáshoz, s ezért vitáik is néha hevesebbek. Ilyen van, de a testvéri kapcsolat akkor is megmarad. Zsidóság és keresztyénség között éppen az a probléma néha, hogy túl közel vagyunk egymáshoz, s igazi Scherer-féle ressentiment-t (neheztelést) érzünk, ha ez a közös mégis valahol más! Hogy példát hozzak: a Messiás-hit a keresztyénségben alapvető. Az a keresztyén, aki nem vallja, hogy Jézus Krisztus a Messiás – nos, az nem is keresztyén. Hány zsidó vallhatja azonban, hogy egyáltalán nem hisz a Messiásban; attól még zsidó marad! Vagy a túlvilági élet is hasonló: aki nem hiszi, hogy Krisztus feltámasztja őt a halálból, annak hiábavaló a hite (így Pál apostol…) A zsidó vallásban is van feltámadás-hit; aki akarja vallja, aki akarja tagadja. Tehát ugyanaz a vallásos elem az egyik vallásban alapkérdés, míg a másikban opcionális. Hogy fordított példával éljek: a szombat-nap megtartása sokkal erősebb a zsidóságban, mint a keresztyénségben a vasárnapé. Úgy gondolom azonban, hogy éppen egy felvilágosító párbeszéd járulhat ahhoz hozzá, hogy ezek a különbözőségek (amelyek azért tűnnek néha irritálónak, mert saját vallásunkban is megvannak) ne elválasszanak, hanem tiszteletet parancsoljanak.
S itt van egy félelmem: az, hogy Leibowitz írását félelem diktálta – talán olyan félelem, amelyet éppenséggel rossz tapasztalatok gerjesztenek. Hogy ti. az irénikus párbeszéd a vallási határvonalak fellazítását eredményezi (mint ahogy régebben a zsidómisszió is ilyen célokat szolgált a maga módján). Több évtizedes munka a keresztyén ökumenizmusban azonban azt mondatja velem, hogy ez a félelem alaptalan. Az ökumenikus (keresztyén felekezetek közötti) párbeszéd soha nem arra irányult, hogy megszűnjenek a felekezeti különbségek, sőt fordítva: éppenséggel más felekezeti tradíciók megismerése tudatosítja bennünk saját hovatartozásunkat. Nemes konfesszionális öntudata igazán annak van, aki párbeszédben áll más felekezetekkel is – körülbelül úgy, mint ahogy egy idegen nyelv megtanulása által nem elfelejtjük anyanyelvünket, hanem éppenséggel tudatosabban használjuk azt! S nem tudok mást kívánni, mint hogy a párbeszéd és egymás iránti tisztelet minél gyakoribb megvalósulása során mind zsidók, mind keresztyének erősödjenek saját önértelmezésükben – az európai kultúra lesz erősebb ezáltal!

A szerző a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Ószövetség-tanszékvezetője