Fitna, avagy a védett kisebbségekről

Írta: Szombat - Rovat: Politika

A „Civilizációk összecsapása” című összeurópai koprodukciós sorozat újabb részéhez érkeztünk Geert Wilders Fitna című kisfilmjével. Zárójelben jegyzem meg, hogy az elhíresült „clash of the civilizations” kifejezés egyébként nem Samuel P. Huntingtontól, hanem az iszlám militáns mozgalmak egyik alapítóatyjától, Szeyid Qutb-tól származik.

 

fitna 200.jpg 

Moszlim asszonyok (képünk illusztráció) 

Wilders tagadhatatlanul magára haragította a muszlimokat. Megint összecsapnak a kultúrák, megint más és más ex cathedrák találkoznak, és látszólag senki nem érti meg egymást, mert a multikulti úgy tűnik, hogy azért nem garancia mások megértésére, azaz az elfogadás még nem feltétlenül értés.

Itt már egyfajta kötélhúzásról van szó, határok tologatásáról, illetve annak próbálgatásáról, ki mennyire fogadja el a másikat. A játéktér Európa, tehát egyrészt a mi szabályaink kellenének, hogy érvényesüljenek, másrészt éppen a mi elveink nevében történhet az, ami történik: tolerancia, más véleményének elfogadása. Ez vonatkozik számos, Wilders által górcső alá vett iszlám aspektusra (mint például a kendős, arcfátylas nők Hollandia utcáin), illetve elvileg vonatkoznia kéne magára Wilders-re is, aki minden bizonnyal e sorok írása közben kapja meg sokadik halálos fenyegetését.

Érdemes megemlíteni egy gyökeresen más szisztémát: az iszlám világban úgynevezett „dhimmi-rendszer” létezett, ahol a dhimmi „védett kisebbséget” jelentett: azért múlt időben, hiszen ma már nem létezik iszlám birodalom, csak és csupán iszlám országok, amelyeknek a kormányai többé-kevésbé integrálták alkotmányaikba a szekuláris nyugati elveket, a római jogot, stb. A dhimmi-rendszer eleve ellentmondásos, dicsőítették már az iszlám propagandistái és remek kritikát olvashat róla az érdeklődő például Bernard Lewis tollából. Ám tény, hogy rendszer volt, amely meghatározta a birodalom vallási kisebbségeinek jogait és kötelességeit: mai szemmel nézve nem éppen politikailag korrekten, ám muszlim apologétái szerint a rendszer „működött” és alatta boldogság honolt: példának hozzák fel akár Rambam-ot, azaz Maimonidészt, aki a Jeruzsálemet visszafoglaló Szaladdin orvosa volt. A lényege – ami minket most érdekelhet –, hogy a „leben und leben lassen” elve úgy valósult meg, hogy a zsidókat és keresztényeket (azaz „a könyv népeit”) nem háborgatták, ha ők nem hívták fel magukra a figyelmet, nem térítettek és elfogadták az iszlám kormányzatot. Saját ügyeikben még külön bíróságokat is felállíthattak; épp ezt szeretnék most a muszlim bevándorlók néhány nyugati országban, például Kanadában.

Európában a Felvilágosodás óta nem dívik efféle, sőt, az „Ész Századának” viharai olyan hullámokat vetettek a huszonegyedik század partjára, amelyek ma is éreztetik hatásukat és egyben részei az összeurópai identitásnak: tolerancia, liberalizmus, illetve a már említett a „leben und leben lassen” „európai verziója”. Ezek tehát a játéktér elvei, amelyeknek a nevében a két szembenálló fél, Wilders és támogatói kontra muszlim radikálisok egymásnak esnek – azonban mintha az egyik fél nem tartaná be a fair play szabályait.

Szomorú ez, mert a Fitna amúgy nem a legszínvonalasabb film az Iszlámról és a muszlimokról: Az egyik probléma vele az, hogy ami például az áyákat (közkeletűbb nevén Korán-verseket) illeti, hasonló technikát alkalmaz velük, mint a muszlim fanatikusok, azaz kiszedi őket a kontextusukból, elveti a jóval békésebb kanonizált magyarázatokat, s úgy mutatja be őket, mintha azok egyetlen helyes értelmezése csupán az öldöklés. Tény, hogy az iszlám fundamentalisták hasonló metódust alkalmaznak, azonban így Wilders sem kerülheti el a hatásvadászat bélyegét.

Ez különösen akkor mutatkozik meg, mikor néhány, az interneten is keringő képet vág be filmjében, ahol kisgyerekek arcát sebzik meg késsel: a valóban barbár gyakorlat egyrészt csak a síitáknál fordul elő, abban a gyászhónapban, amikor Husszein, Mohamed unokájának lemészárlására emlékeznek, másrészt pedig még a muszlimok elenyésző kisebbségét alkotó siíták körében is hatalmas a felháborodás, ha ez az aktus, – melynek arab neve tatbír – szóba kerül, az Európában vitathatatlanul többségben lévő szunniták pedig többek közt ezt használják fel egyik oknak, amiért síita hittestvéreiket előszeretettel zárják ki az Iszlám közösségéből.

Nézzünk szembe azzal, hogy egy muszlim nem fog egy lapot sem kitépni a Koránból és a kanonizált prófétai hagyományokat, arab nevükön hadithokat sem fogja cenzúrázni, ahogyan egy vallás sem cenzúrázza meg a szent könyvét. Wilders itt téved, erre nem lehet kérni senkit. Jó példa erre, hogy a Fitnát, mint „Anti-Quran”, azaz Korán-ellenes filmet reklámozzák a világhálón.

Inkább azon gondolkozzunk el, hogyan volt lehetséges, hogy évszázadokon át együtt éltek a muszlimok ezekkel a sorokkal és még a 19. században is Rashid Ridha, az Iszlám egyik nagy hittudósa volt az, aki Ázsiából felemelte a szavát Dreyfus mellett.
Ezekhez képest valóban szomorú az iszlám társadalmak hanyatlása és akár fenyegető is lehet, hogy az identitásválság és a posztimperialista frusztrációk a nyugati muszlim diaszpórába is begyűrűznek. Wilders filmje, illetve az arra adott reakciók pedig elgondolkoztatják a kontinens „őslakosait”, hol húzódik a határ a megértés, a tolerancia és a – színvonalas vagy kevésbé színvonalas – kritika között. Március 6-án a holland kormány mindenestre „fokozott terroristaveszélyről” számolt be, s több kormánytag aggodalmának adott hangot, egy esetleges iszlamista támadástól félve.

Itt pedig újra visszatérünk a már emlegetett „játékszabályokhoz”, amelyeknek a betartása mindkét fél számára kötelező lenne. Tulajdonképpen még a játék nemét is megválaszthatják a felek: maradjon-e a bevált(?) európai tolerancia vagy térjünk vissza a „dhimmi-rendszerhez”?

S vajon lassacskán nem válik-e aktuálissá a kérdés, hogy ha a „játékosok” a másodikat választják – ki lesz Európában „dhimmi”?

 

[popup][/popup]