„… a magyarországi zsidóságnak saját magát kellene eltartania.”

Tisztelt Szerkesztőség! Érdekes összeállítást közölt a Szombat januári számában Gadó János „1+1% zsidó szemmel” címmel a felajánlásokról és ehhez kapcsolódóan a magyarországi zsidóság adakozó kedvéről. A magyarországi zsidóság a rendszerváltás után szembesült azzal a ténnyel, hogy elvileg saját magát kellene eltartania.
 

 

 

A 90-es évek elején a külföldről – elsősorban az Egyesült Államokból – érkezett segítők hangsúlyozták, hogy az amerikai zsidóság előbb- utóbb meg fogja szüntetni a támogatást, ezért itt az ideje, hogy saját lábunkra álljunk, megtanuljunk adományokat gyűjteni. Ebben teljesen igazuk van, hiszen igaz lehet, hogy a világ zsidóságának erkölcsi kötelessége a holocaust túlélőit segíteni és támogatni, de nem sok erkölcsi alapja van annak a követelésnek, hogy a viszonylagos jólétben élő magyarországi zsidóságot támogassák.

Látva a civil szféra fejletlenségét, felajánlották, hogy különböző oktatásokat, tanfolyamokat szerveznek, ahol a magyar résztvevők megtanulhatják a pénzgyűjtés fortélyait. A hitközség szociális rendszerét túl szűk körűnek és átláthatatlannak ítélték meg, úgy gondolták, egy önálló alapítvány jóval hasznosabban, célszerűbben, átláthatóbban tudja kezelni a rendelkezésére álló forrásokat és – legfőbb célként – majd megmutatja, hogyan kell, saját lábra állítani egy szociális rendszert egy nemes cél érdekében hogyan kell az emberek adományozó kedvét növelni.

A Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány (MAZS) a holocaust túlélői érdekében folytatott munkája kiváló minősítést érdemel, az ott dolgozó szociális munkások, irányító szakemberek mindent megtesznek a gondozottak, az idős, beteg emberek érdekében. A MAZS munkatársainak normális munkakapcsolata alakult ki és áll fenn a hitközség szociális osztályával, az ott dolgozókkal, a népkonyhával, az üdülővel, az öregotthonokkal. A MAZS működésének ez az oldala nagyon sikeres, de az alapítók célkitűzése, hogy megmutatják a magyarországi zsidó társadalomnak, hogyan kell egy nemes cél érdekében egy alapítványt fenntartani, adományokat gyűjteni, nem valósult meg, ezt világosan mutatja az utóbbi pár év statisztikája.

2003-ban a külföldi támogatások a források 90,04%-át, 2004-ben 94,26%-át, 2005-ben 93,84%-át, 2006-ban 96,36%-át, 2007-ben 97,06%-át tették ki az összes forrásnak, és csak a 2006-2007-es arány növekedését magyarázza az, hogy az Aranyvonat miatt nyújtott támogatásból származó 1 millió dollár is segíti a rászorult holocaust túlélők ellátását.

A fennmaradó 4-10%-os részből 3-6%-ot tesz ki az OEP támogatása, és ehhez jön még a pályázati támogatások elenyésző összege. Az SZJA 1%-os felajánlásából származó pár milliós összeg is igen csekély, átlagban a fél százalékot sem éri el: 2003-ban 1,42% volt, 2007-ben már csak 0,27%.

A legriasztóbb azonban a hazai adományozók által befizetett összegek arányának csökkenése, amelyek 2003-ban a források 0,59%-át, 2004-ben a források 1,1%-át, 2005-ben a források 0,49%-át, 2006-ban 0,24%-át, 2007-ben 0,22%-át tették ki. Ami még szomorúbb: 2003-ban a bruttó összeg 1.402.482 Ft volt, 2004-ben 4.621.092 Ft, 2007-ben viszont már csak 1.457.750 Ft, ami alig haladta meg a 2003-as szintet. Vagyis: reálértékben nagy a csökkenés.

E sok szám mind egy irányba mutat: a legmodernebb módszerekkel és a legkiválóbb emberekkel sem sikerült megmozgatni a magyarországi zsidó (és nem zsidó) társadalmat az egyik legnemesebb cél, a holocaustot túlélt emberek életének megkönnyítése érdekében.

Az emberek, pontosan úgy, mint a hitközségek esetében, itt is azt várják el, hogy a másoktól (az államtól, külföldről, stb.) érkezett pénzekből történjen meg a vallási-, és kulturális élet, az oktatási intézményrendszer, a kórház, valamint a szociális otthonok és háló fenntartása. A Mazsihisz költségvetésében is világosan látszik, hogy a tendencia nem fordult meg: a források túlnyomó részét a korábban eleink által összegyűjtött vagyonokért kapott egyházi ingatlan járadék, az 1%-os felajánlás (amely az állam által átengedett összeg) és az ugyancsak az eleink által összegyűjtött vagyonok bérbeadásából származó összegek adják, továbbra is elenyésző az adományok aránya.

A másik fontos tanulság, amelyre a fent említett cikk is utal, az egyházak részére történő felajánlások száma és tendenciája. 2003-ban a Mazsihisz és Ortodox Hitközség részére lehetett felajánlást tenni. Ekkor 6984 ember rendelkezett adója 1%-áról. 2004-ben belépett az EMIH és a Szim Salom, így már négy zsidó vallási csoport között lehetett választani, ám a felajánlók száma 6966-ra, 2005-ben pedig 6567-re csökkent. 2006-ban 6970 volt a felajánlók száma, vagyis még így sem érte el a 2003-as létszámot. Mindenki azt várta, hogy az új csoportok belépésével növekedni fog a felajánlók létszáma, sajnos nem ez történt és erre igen nehéz magyarázatot találni.

17 év telt el a rendszerváltás óta, azóta próbálkozunk mindannyian, hogy Magyarországon a zsidó embereket adakozásara bírjuk. Eddig mindannyian kudarcot vallottunk, a régi módszerekkel dolgozók is, a modern profi pénzgyűjtők is, úgy tűnik nincs olyan cél, amely képes volna az ateista uralom alatt a társadalomba beleégett reflexeket megváltoztatni. A Mazsihisz Szeretetkórházának vacsoraestjei ritka kivételt jelentenek. Hogy hány embert jelentenek azok az összegek, amelyek a különböző zsidó alapítványokhoz befolynak, talán jól példázza a nagykőrösi Klein Dezsőné Emlékalapítvány. A 2006-ban felajánlott 76.793 Ft majdnem teljes egészében egy ember felajánlásából származik, és mindenki kedvére számolgathatja, hogy az összesen az alapítványokhoz befolyt 18,7 millió forint vajon hány embert takar.

A pusztában az Egyiptomból való kivonulás után 40 évig bolyongtunk, lehet, hogy most is ezért volt kevés az eltelt 17 év, talán 40 év elég lesz ahhoz, hogy a magyarországi zsidóság a saját lábára álljon, de már ebben sem vagyok biztos.

A szerző a Mazsihisz elnöke

 

Olvassa el kapcsolódó cikkünket!