„Miért legyek én olyan pedáns?”

“A belső hangot, isten hangját, amely a prófétákat, a költőket megszólította. A hangot, amelyet a kiválasztottak magukban meghallottak. A szentírás-történetek szerzői és főszereplői számára a megnevezhetetlen egyszersmind láthatatlan is volt, hallották magukban a hangját, isten számukra auditív élmény volt. Egyedül Mózesnek adatott meg, hogy lássa az örökkévalót a csipkebokor tüzében, egyedül ő merészelte megkérdezni, hogy ki vagy, és egyedül ő hallotta az abszolút identitás válaszát: Vagyok, aki vagyok.”

Konrád Györggyel beszélget Csáki Márton

               

Konrád  György

– A véletlen úgy hozta, hogy egy hónappal ezelőtt a szintén hetvenöt éves Philip Roth-ról kellett írnom, így párhuzamosan olvasva könyveiket megdöbbentett, miért nevezhetünk zsidó irodalomnak két ennyire eltérő élményanyagból táplálkozó életművet. Igaz, az európai zsidó írókat könnyebb beskatulyázni a holokauszt élménye miatt, de akkor mi az, ami mégis közös?

– Roth-tal egyébként az is összeköt, hogy ő adta ki A látogatót a Penguin-sorozatban. De a kérdésre válaszolva: a holokauszt előtt is voltak zsidók, és volt közöttük nyílt, vagy lappangó összetartozás érzés, vagy akár élmény. A tavaszi szabadulás a szolgaság birodalmából nem új találmány. Voltak vallásosak és vallástalanok, forradalmárok és bankárok, konzervatívok és anarchisták, mégis szemmel tartották egymást – nem volt olyan nagy „szükségük” a holokausztra, hogy összefogja őket, de tény, hogy közösségek, csoportok akár keresnek, akár nem, időnként találnak maguknak egy olyan eseményt – méghozzá valami „szenvedő-eseményt” –, ami közelebb hozza őket egymáshoz. A holokauszt túlságosan is alkalmas volt erre. Ugyanakkor látom, hogy olyanok is, akik csak hallottak róla, képesek átélni, mert az embernek szüksége van egy bizonyos „szenvedés-fejadagra”.

– De ezen túl mi az, amit „láthatatlan hangnak” nevez?

– A belső hangot, isten hangját, amely a prófétákat, a költőket megszólította. A hangot, amelyet a kiválasztottak magukban meghallottak. A szentírás-történetek szerzői és főszereplői számára a megnevezhetetlen egyszersmind láthatatlan is volt, hallották magukban a hangját, isten számukra auditív élmény volt. Egyedül Mózesnek adatott meg, hogy lássa az örökkévalót a csipkebokor tüzében, egyedül ő merészelte megkérdezni, hogy ki vagy, és egyedül ő hallotta az abszolút identitás válaszát: Vagyok, aki vagyok. Amelyhez képest gyermekesen viszonylagos, más szóval gyarló minden emberfabrikálta-költötte identitás. Zsidó jellegzetességként szokás emlegetni pátosz és irónia szövetséges váltakozását. Posztmodern vacsoraasztalnál az irónia kapja a főhelyet. De rajta kívül hány hangon szól a jeruzsálemi biblia? Ahány az irodalomban van, nincsenek kiközösített, tilos hangok. Az evidens ostobaságok kirostálódnak. Kinyilatkoztatás nincs, kommentárok vannak. Semmi sincs befejezve, menjünk, kutassunk tovább, ráadásul a múlt a fejünkben változik. A személyes múltunk is. Újabb arcukkal a halottaink is meg szoktak néha lepni. Jellemző a zsidó irodalomra minden tárgyszerű leírás transzcendens folytatása, valami valóságon túli továbbvitel, a gyors elrugaszkodás a konkréttól az elvont felé, és ennek karikatúrája, a szőrszálhasogató okoskodás.

– Nagy hiba azonosítani önt egy-egy hősével?

– Soha nem az, mert mindig az író beszél, még akkor is, ha egy sorozatgyilkost ábrázol.

– Csak azért kérdem, mert egy regényhőse tisztában van vele, hogy tökéletesen közölhetetlen dolgokat írogat, valamikor a hatvanas években. Milyen perspektíva állt ön előtt, mennyire lehetett látni, hogy egyszer vége lesz annak a rendszernek?

– Semennyire.

– Nem zavarta, hogy az anyanyelvén nem, vagy csak egy szűkebb körben volt képes hatni?

– „Szűkebb kör” – tudja, én csak arra gondoltam, milyen nagyszerű, hogy öt ember fogja olvasni. Kicsit elkényeztetettnek láttam azokat, akik azt kérdezték, érdemes-e valamit száz példányban kiadni. El sem tudja képzelni, milyen sok az a száz ember. Száz olvasó az már száz érdekes kalandja egy szövegnek. Másrészt a hatvanas években még egyfajta macska-egér játék folyt, hol itt, hol ott csoportosultunk, attól függően, hol voltak liberálisabb szerkesztők – ezeket a szerkesztőket aztán rendszerint leváltották, de az új szerkesztők is felpuhultak. Általános tilalom alá csak a ’74-es letartóztatásom, és azon nyilatkozatom után kerültem, amelyben kijelentettem, hogy minden írásomat mindenféle állami engedélyezéstől függetlenül meg fogom jelentetni, úgy, ahogy lehet.

– Ettől függetlenül nem lepődött meg, hogy A látogató megjelenhetett?

– De, nagyon! Először a Szépirodalmihoz vittem be, ahol Réz Pálnak és Domokos Mátyásnak egyaránt tetszett a kézirat. Ám a dolog esélytelen volt, mert Illés Endréről – a Szépirodalmi igazgatójáról – korábban azt írtam, hogy közepes elbeszélő, minek köszönhetően még utánam küldött egy kemény elutasító levelet, noha a kéziratot már elhoztam a kiadótól. A Magvető igazgatója – Kardos György – vagányabb volt, és azt hiszem Lukács György is segített. Vagyis nem volt ez egy teljesen reménytelen korszak.

– Mit találtak annyira veszélyesnek A látogatóban?

– Nehéz fantáziával követni, mi lehetett félelmetes cenzor-szemmel; én sose gondoltam, hogy valami nagyon ádáz személyiség volnék, de – nem is egyszer – ellenséges, gyűlölködő alakként festettek le. Inkább feladom, hogy kitaláljam, mit, mikor és miért tartottak tűrhetetlennek. Némi fantáziával mindenbe bele lehetett látni a célzást. Így lett gyanús még 1956-ban Bornemissza Péter tizenhatodik századi sora: „Mikor lesz nékem jó Budán lakásom?” Mintha a lakáshiány államtitok lett volna.

– Feltűnő, hogy még a fikciós műveiben sem függetleníti magát foglalkozásától, önéletrajzától vagy esszéírói lényétől.

– Milyen rendszeretet igényeli a szellemi műveletek pedáns elválasztását? Abból főzünk, ami a kamrában van. Valamilyen élményeinkre válaszolnunk kell. Az esszé inkább lírai-reaktív műfaj, a reagálás közvetlensége jellemzi, valamiféle egyenesség, írva gondolkodunk, a szöveg megmutatja, hogy tulajdonképpen mi foglalkoztat. Utolsó három munkám viszont kifejezetten epikus-önéletrajzi. A ’44-es időszakról és folytatásáról mindenféle történet járja, ilyenkor nem árt, ha az ember elmondja pontosan a maga történetét.

– Más, szikárabb hangon szól ez az önéletrajz, főleg az Elutazás és hazatérés.

– Kit akarok meghatni, magamat vagy az olvasót? Ha meghatottan írok, az olvasó lesz „szikár”, ha szikárabban írok, ő lesz meghatott. Minél közelebbről érint valami, annál helyénvalóbb a hűvös hangnem.

– Engem azért meglep, hogy ez a könyv, amely még a holokauszt-irodalomban is szűz területet érint – nevezetesen a hazatérést – nem indított el nagyobb diskurzust.

– Volt itt bármiről is nagyobb diskurzus?

– Ezért érzi magát jól Németországban?

– Ott is inkább általánosságban szörnyülködnek, nem nagyon szeretnek konkrétan hozzáérni a dolgokhoz – az mindig fáj. Az oldalozó, körülményes, elvontabb megfogalmazás elviselhetőbb. Persze elismerem és értékelem a lelki változásukat, nem is kérek tőlük többet, mint ami emberektől normálisan elvárható; azt is mondhatnám, nagyon fogékonyak az együttes átélésre, például a felolvasásokon.

– Míg itthon inkább azt várják el, hogy nosztalgiázzon?

– Ha van olyan mondatom, amely ebbe az igénybe illeszkedik, annak örülnek. Amit másfelől normálisnak tartok, mert az embereknek nagyon erős a tradicionalitása, és abban megfogódzkodva tulajdonképpen a saját emberi valóságukban kapaszkodnak meg.

– A külföldön aratott siker nyomán nem vetődött fel Önben a kivándorlás lehetősége?

– Dehogynem – csak nem akartam, illetve, ha akartam, sem akartam. Vannak „kutyaemberek” és „macskaemberek”, én inkább az utóbbi vagyok. A kutya a világ végére is követi a gazdáját, a macska követi egy darabon, aztán visszamegy. De komolyra fordítva: ha egyszer úgy hiányoztak a szüleim ’44-ben, miért hagynám itt őket önként? Meg aztán az írói mesterséget sem akartam feladni: csak azt tudtam elképzelni, hogy másnap is leülök az íróasztalomhoz; úgy éreztem, ha van egy pár értelmes sor a papíron, akkor egyenesben vagyok.

– Izrael is szerepelt a szóba jöhető országok között?

– Nagyon is, olyannyira, hogy 1986-ban fel akartam venni a kettős állampolgárságot, de ebben nem annyira a zsidó elemnek volt jelentősége, mint inkább annak az elemi igénynek, hogy utazhassak, és ne turkáljanak a szekrényemben. Persze tetszett a jeruzsálemi óváros kevertsége, a vallások szinte cirkuszi tarkasága, ahogy mindenki nagy mozgásban van a maga istene kedvéért, és amit egyszerre láttam megindítónak és nevetségesnek. Ment is volna a dolog, de édesanyám ekkor már nyolcvan éves volt, én meg ragaszkodtam az elemi, érzéki környezethez, amit látni, az érzékeinkkel észlelni lehet: a nyelv ugyanis elvihető, de a memória tárgyhoz ragadt.

– Ismerve elkötelezett pacifizmusát, ott sem találta volna meg egykönnyen a helyét. Vagy létezik igazolható erőszak?

– Ha az embert orrba vágják, akkor helyeslem, hogy visszavágjon, illetve méltányolom a különbséget egy vezető és egy közkatona megölése között. Az önvédelem tehát helyes és szükséges. Ami elfogadhatatlan, az a válogatás nélküli ölés, és szomorú vagyok, amikor az izraeliek is így járnak el. Mindebből azonban nem azt a következtetést vonom le, hogy fel kellene adni a játszmát. Tény viszont, hogy nem igénylem sem a vallási-ideológiai kontrollt, sem a nemzetállami határokat. Én budapesti és berettyóújfali, vagy hegymagasi lokálpatrióta, kozmopolita, világi humanista vagyok, nem feledve, hogy ez is egy sajátosan zsidó választás.

– És mi a legfontosabb Önnek a zsidó hagyományból?

– A monoteizmus, hogy van egy isten, akivel közvetítő nélkül a magunk csendjében diskurálhatunk.

– De mit jelenthet ez, ha szekuláris?

– Ami az irodalmakból megérintett, annak kánoni méltóságot tulajdonítok. Nekem együtt tetszik a szent és a profán. Abban a kérdésben, hogy mit tegyek, legalább olyan szívesen hallgatok egy kisgyerekre, mint egy tudós rabbira. Azt sem hiszem, hogy a papok közelebb vannak istenhez, mint a világiak. Úgy képzelem, a próféták is elég szabálytalan, bolondos emberek lehettek.

– Ha ennyire nem igényli az ideológiákat, akkor miképpen tehetett szert akkora tekintélyre az ellenzék körében?

– Szokták is mondani, hogy nem értenek velem egyet, de nem azért szeretnek. Ugyanakkor nem vagyok minden ideológiával rossz viszonyban. Liberális demokrata vagyok, bolond lennék, ha a szabadság ellen fordulnék, de nem vagyok doktriner liberális, és az én demokráciámba beleférnek az arisztokratikus és az utcasarki értékek. Szeretem azonban, ha az eszmék koherensen illeszkednek egymáshoz. Ám az ideológiáknak hajlama van arra, hogy egyedül helyesek, totalitáriusak és politikailag radikálisak legyenek. A politikai ideológiák nagy valószínűséggel eljutnak oda, hogy barát−ellenség kategóriában gondolkodjanak. Hiszen mi a politika lényege? Tudni, hogy ki a barát és ki az ellenség, de egy ilyen dualitás mellé rendezett világ egy prózaíró számára rendkívül szegényes. Az ideológia csoportokat, kategóriákat, ember-sokaságokat pécéz ki, mondván, ők az oka minden bajunknak, és ilyen csoportokat mindig lehet találni.

– Azért mégse az ideológiákkal fejezzük be… Elárulja, hogy min dolgozik?

– Egy regényen – talán Városregény lehetne az alcíme, de van egy másik tervem is: szeretnék írni egy Dávid és fiai című könyvet.