Az ezeréves birodalom küszöbén

 

„Miniszterelnök Úr! Nem óhajtok Önnel kezet fogni! Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát…” E szavakkal „indokolta” Blaskó Péter színművész, miért nem volt hajlandó átvenni a Kossuth-díjat. Mondandóját felolvasták a Fidesz március 15-i nagygyűlésén.

Néhány nappal előtte egy szatirikus tárcával igyekeztem kifigurázni a Fidesz népszavazási demagógiáját, de a valóság – szokás szerint – lekörözte a fantáziámat. Ilyen otrombaságot nem lettem volna képes kitalálni.

	Egy mai márciusi ifjú. Kabátján az SS jelmondata: Meine Ehre heißt Treue: Becsületem a hűség (Fotó: Szegő Péter)

Dehumanizálás: egy személyt vagy emberek egy csoportját verbális agresszió útján megfosztanak emberi mivoltától, leprásként, féregként ábrázolják, akinek kiiktatása immár nem erkölcsi dilemma, csupán közegészségügyi feladat. A XX. századból jól ismert ez a technika. Ez ma a Fidesz hivatalos politikája a demokratikusan megválasztott miniszterelnökkel szemben. A kormány nem magyar, vezetője nem ember: ezt az üzenetet veszi a szélsőjobb, és ennek megfelelően viselkedik az utcán.

*

A köztereken (beleértve a bírósági tárgyalótermet is!) a (szélső)jobboldal az úr, a kormánypártoknak nincs esélyük. A nemzeti ünnepeken tombol a „forradalom”. Ez az ellenzék vezérének valódi világszabadalma: a permanens forradalom sajátos fajtája. Fölizzítja a lángot, majd mindjárt takarékra is teszi a következő alkalomig. Megindulunk, meg nem is. „Alkotmányos”, „derűs” népítéletet tartunk. (A szélsőjobb ebből az üzenetből már inkább az utóbbira népítéletre összpontosít.)

Az egyedül utcára merészkedő SZDSZ-t és csekélyszámú híveit a sokszoros túlerőben lévő Árpád-sávos csőcseléktől a karhatalom védi. (Képzeljük el, mi történne, ha valaki Orbán beszéde alatt próbálna meg tojást dobálni.) Az MSZP és Gyurcsány már nem is próbálkozik – az utcai demonstráció nem tartozik a párt erősségei közé. Az SZDSZ, a 89-es békés (és kulturált) forradalom hajdan tízezreket megmozdító élharcosa, viszont nehezen adja fel ’89 örökségét. Demszky Gábor nem engedi át a Petőfi szobrot, megmondja a magáét az Árpád-sávos üvöltözőknek, de nem veheti fel a versenyt az ellentáborral, mivel híveit nem hajtja megváltó düh és féktelen agresszió, habitusukkal nem fér össze a trágár üvöltözés és ökölrázó fenyegetés. Kétséges, hány embert tudna utcára vinni a baloldal, ha próbálkozna, de talán mégis meg kéne próbálni.

*

	A Szabadság térről a Fővám térre vonuló sokaság egyik transzparense, középen ifj. Hegedűs Lóránt (Fotó: Szegő Péter)

Az MSZP, amely a kelet-európai kommunista utódpártok közül leghosszabb ideig őrizte arcát a szociális gondoskodás imázsával, most került kutyaszorítóba. Elfogyott az osztogatni való, a számlát – értelemszerűen – ki kell fizetni, s az ellenzék azonnal torkon ragadta.
A népszavazással Orbán nagy csatát nyert. A határon túli magyarok állampolgárságának ügyében még rosszul mérte föl az erőviszonyokat: nemzeti demagógiáját Gyurcsány szociális demagógiával legyűrte.

Orbán azonban tanult, kivárta az elkerülhetetlen megszorításokat és támadott. „Ne fizessünk semmit!” – ezzel a jelszóval ma Magyarországon, úgy tűnik, nem lehet veszteni. Nemzeti és szociális demagógia együtt verhetetlen. Ma ez a két adu Orbán kezében van, mint szinte minden egyéb. Csak a szabadságot nem tudta még végleg kicsavarni a liberálisok kezéből. Meg az antifasizmust, a szocialisták egyetlen megmaradt fegyverét, amit nem 1989 után vettek át az ellenzéktől. Nem véletlen, hogy a jobboldal kísérletei házi zsidó klubok alakítására teljes kudarccal végződtek. A Fidesz-féle Zsidó Közéleti Unió csakúgy, mint a legutóbbi Semjén-féle „KDNP izraelita tagozata”, amely komolytalanságában és ízléstelenségében minden eddigit alulmúlt.

És talán nem véletlen, hogy a véget nem érő gyalázkodások hallatán Gyurcsány empátiája megnőtt az üldözött zsidók iránt. Antifasiszta megnyilvánulásait ugyan sokan politikai számítással magyarázzák, s egy politikus nyilvánosság előtti gesztusai többnyire megtervezettek, de motivációi között alighanem ez is szerepet játszott.

*

A Gyurcsány-ellenes indulatok mellbevágóan féktelenek és irracionálisak. Ő Metternich, Haynau, Rákosi, Hitler(!), míg Orbán maga Kossuth Lajos reinkarnációja. (Unter uns gesagt: van benne egy kis Horthy meg Kádár is, más XX. századi néptribunokról nem is beszélve.) Józan ésszel könnyen belátható, hogy mindennek édeskevés köze van a kormány tényleges jó- vagy rosszhiszemű balfogásaihoz.

Az amúgy is húsbavágó, s a különböző politikai és gazdasági érdekcsoportok által eltorzított egészségügyi reform, a korrupció, az emberek félelme a bizonytalan jövőtől, a bal/liberális, emberjogi jelszavak kiüresedése – mindez remek kiindulópont a megváltó nemzeti és szociális forradalom előkészítőinek, akik már az ősgonosszal való végső leszámolásra és az orbáni ezeréves birodalom eljövetelére készülődnek.

Orbán 1989-ből átmentett forradalmisága keveredik 1956-tal, (a kétféle) 1919-el, 1848-cal. (És a szélsőjobb számára 1944-gyel.) Az összes elvetélt forradalom, levert szabadságharc, minden nemzeti sérelem és szégyen ott kavarog az Orbán által felkorbácsolt irracionális indulatokban. Összekeverednek a létbizonytalanságtól való szorongással, a cigányoktól való félelemmel, a zsidók iránti ressentiment-tel. Vesszen Trianon és a vizitdíj! Lemossuk a gyalázatot, és ingyen adjuk a sört! Ez a harc lesz a végső! Minden szép és jó lesz, ha megint magyarok kerülnek a kormányrúdhoz. Csak az ellenséget kell elkergetni, aki egyszerre kommunista, az idegen tőke kiszolgálója és magyarellenes.

Sokak számára ez a zsidókat jelenti, csak nem mondják ki, vagy nem hárítják el ezt az értelmezést. Így lehet az antiszemita indulatokat is szépen begyűjteni.