A Tátra utcai házibácsi sirámaiból

2008. március / Petri Lukács Ádám

 

Miért nem jó seft csinálni finom boltot nekünk? Olyat, ahol ízléses helyiségben tiszta pultokról kínálják kedves és figyelmes eladók a jó portékát? Olyat, mint a bécsi Grabenen a Meinl, de legalább olyat, mint a Budagyöngyén a sajtos-sonkás, a Fény utcai piacon az oroszbolt, vagy a Hunyadi piac mellett a Culinaris. Persze nem pont olyat, a világért se, csupán egy egyszerű, tisztességes, mosolygós ABC-t. Ahol megkapok mindent, ami kell a hétköznapi főzéshez, háztartáshoz.

 

	Képünk illusztráció

Ha nem is olyan (bár miért is ne?), mint ahonnan Felix Krull csent magának desszertet: „…Sűrűn sorakoztak a homályos boltív alatt a sonkák, a mindenféle színű és alakú kolbászok, fehérek, okkersárgák, pirosak és feketék, pozsgás gömbőlyűek meg hosszú, csimbókos kötélhez hasonlók. Tömérdek bádogdobozban kakaó és tea, tarka üvegekben gyűmölcsíz, méz meg befőtt, karcsú meg hasas palackokban likőrök és puncseszenciák töltötték meg a falipolcokat a padlótól a mennyezetig. A bolti asztal üvegezett kirakószekrényeiben füstölt halak, makrélák, orsóhalak, félszegúszók, és angolnák tányérokon, tálcákon kínálkoztak kóstolóra. Orosz saláta is volt ott tálcaszámra. Egy jégtömbön homár tárta szét ollóit; nyitott ládikában összepréselve, olajosan csillogva aranylott a sprotni, és a válogatott gyümölcs: kerti szamóca, kánaáni fürtökre emlékeztető óriás szőlő váltakozott szardíniás dobozok kis építményeivel és kaviárt meg libamájpástétomot tartalmazó gusztusos, fehér tégelyekkel.(…)”.

Jó ez túlzó óhaj lenne, ám afféle, amilyen Párizs, Berlin, Bécs, Amszterdam polgári negyedeiben van tucatszám, miért is nem adatik négy-öt egymással versengő a környéken?

Miért is, miért is, hát az az andungom, hogy miattunk. Miattunk, akik az undok nénik boltjába vásárolunk a Tátra utcában, a Radnóti Miklós utcában, a Pozsonyi úton. Lemegyünk, mert egyszerűen úgy a leggyorsabb, vagy lemegyünk, mert elfeledtünk a bonyolult bevásárló körutunkon valamit (ahová ezektől a boltoktól menekülve mentünk el), vagy bemegyünk, mert elfeledtük, hogy lehetne jó is egy bolt. Akármint is: hizlaljuk a kilátástalan középszer profitját.

Miért nem jó seft csinálni jó hentesboltot nekünk?
Olyat, ahol friss bárány kapható (a báránynak az ő bordája, nyaka, gerince, apróléka, combja, veséje). Gusztusos, tisztított, márványos húsú marha konyhakészen minden nap a pulton (a marhának bélszíne, hátszíne, csonttal vágott lába szára, nyaka, és minden egyebe), borjú (borjú, ami – meglepetés – valóban borjú), tanyasi csirke, szép pacal, jó vese, kövér libamáj reggel, délben, este?

Érzésem szerint (bár erről nincs személyes tapasztalatom, mert többször betértem ugyan a Csanády utcai és Tátra utcai boltba, de mindig üres kézzel távoztam) azért, mert jó nekünk a csirke onnan is, ahol halliszt ízű, nem baj, ha a fáradt-vörös színű kiszáradt marha darabok a fakult disznóhúsok mellé vannak dobálva, nem baj, megvesszük. Aki meg nem, az mehet a Magyar utcába a török húsoshoz, és a néhány jó budai henteshez. (A Lehel piacról most nem írok, az külön szomorúdal.

Miért nem jó seft csinálni nekünk jó éttermet?
Semmi csodára nem gondolok, csak olyanra, ahol tudnak főzni. Ahol nem áll meg a kanál a borjúpörkölt liszttel sűrített szaftjában, ahol a bor megfelelő hőmérsékletű, ahol a maceszgombóc szétomlik, ha a kanál hozzáér, és nem akar kiugrani a csészéből, ha megkíséreljük kettészelni, ahol négy-öt városszerte híresen jó ételt adnak.

Erre a kérdésre azt hiszem, tudom a választ. Azért, mert ezekbe az éttermekbe nem enni járunk. (Önigazolásképp persze a vendégek zöme „megnyalja tíz ujját”.) Látszólag persze igen, hiszen délben is, este is tömve vannak, de valahogy mindegy, milyen a koszt, hanem, hogy itt mindenki miféle, kedves, vagy utált ismerős. S hát kétségkívül kedves, meghitt hangulata van e helyeknek. A főnök urak figyelmesek, szeretetreméltóak. Én is tudom szeretni ezeket az urakat, akiknek nem valami érzékeny az ínyük, az orruk, de mégis valahogy jó aurájú helyeket visznek. Munkatalálkozóimat, hirtelen ebédjeimet ide szervezem, örömest ülök át egy-egy percre szomszéd asztaloknál ülő ismerősökhöz. S majd máshol eszem jót.

Miért nem jó seft csinálni jó közparkot nekünk?
Mert a Szent István Park így is fogalom, intézmény. Barátaink, akik átszakadtak a Dunán túlra (a Rózsadomb lankáira, vagy akár a messzi Szentendrére) is átjárnak ide hetente párszor, hiszen mind itt vagyunk. Mind itt vagyunk, örülünk, hogy a gyerekeink itt összebarátkoznak, s miközben nem nézünk egymásra, mivel a homokozóban, motoron, a hajó-mászókán, a szökőkútnál, a hintánál mászkáló gyermekeket fixírozzuk, tudunk pár szót váltani egymással. Örülünk a virágágyásoknak és annak is, hogy nincs is olyan sok csikk a homokozóban.

De, miért nincsen itt pelenkázó, nagyobb babáknak elérhető magasságú vécé, mosdó? Miképp lehetséges, hogy az üvegszilánkot, szemetet nem takarítják el minden este? Hát mert még nem borítottuk rájuk az asztalt, nem követeltük ki, mert valahogy így is jó ez. Pedig nem jó ez így, de mégis az, magam is várom már a tavaszt, amikor végre megint parkozhatok.

(A ritmust megakasztva álljon itt egy zárójelnyi főhajtás annak, aki szerint nem kell megvárni a jó iránti keresletet, hanem meg kell teremteni a minőségi kínálatot s majd igény lesz rá: a Wallenberg utca-Tátra utca sarkán lévő zöldséges kitűnő boltja mérték lehetne minden itteni boltosnak. S ha már erre a sarokra képzelem magam, sejteni vélem a környék boltjai körüli problémák kulcsát: a zöldségessel szembeni kedves kese néninek, az újságosnak előre köszönök, meghitten gondolok rá, akárcsak a szemüveges bajszos úrra, aki néha szintén ott szolgál a kis hírlapos boltban. Kedves, bensőséges viszonyunkat nem zavarja meg, hogy soha nem kaphatóak itt azok a folyóiratok, amelyeket keresek, s a hetilapok se, ha délután kérdezem, mert az előbbieket nem, az utóbbiakat elégtelen példányban rendelik meg. Ez szeretetteljes nexusunkat nem zavarhatja meg: évekkel ezelőtt megszoktam, hogy e lapokat máshol szerzem be.)

Sámuel, a kisebbik fiam nemrég tanult meg járni. Ha kezét fogva, derékszögbe hajolva mellette megyek, úgy biztonságos, ha az ő lába elé is nézek. Amikor az ember utcaképe az autók ajtaja alatt húzódik meg, figyelmes lesz arra a végtelen mocsokra, amiben él. Régi koszokra rétegenként rátapadt friss kutyaszarra, csikkhalomra, sáros újságfecnikre, parkoló- cédulákra. Rendben, a Gergely Győző utca Tátra utca és Hollán Ernő utca közötti részét mindenképp elkerüljük, az a lustagazdájú kutyáké örökjogon. De az autótól, ha a ház előtt parkolunk, sem lehet a kapunkig kényszerkerülők nélkül eljutni. A parkból hazáig a séta: mintha szeméttelepen gázolnánk át.

S van ez a titok, talán nem is olyan nagy titok, talán valami hazafiság, otthonérzés, egymás-tudás, megnyugvás, ami miatt mégis itt lakunk.

Nem az a kérdés tehát, hogy miért szeretünk itt, hanem az, miért így.
Hiszen mi – bölcs újlipótvárosiak – tudjuk: annak is megvan a hangulata, ha valami jó.