Miért lakunk a Wallenberg-utcában?

Írta: Klein Rudolf - Rovat: Politika

A kultúrtörténet az építészeti és városi együttesekben a harmóniát, az egységes emberi akarás kőben/téglában történő megvalósulását méltányolja, akár a céhmesterek által épített középkori bártfai főtérről legyen szó, akár pedig a modern vállalkozói világ pesti együtteseiről. Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy a globalizálódó világban az összhang, a társadalmi és az építészeti egység azok a kivételek, melyek azt a reményt táplálják, hogy talán még van lehetőség egyensúlyi állapotra, harmóniára ember és ember, ember és a környezet között.

Újlipótváros varázsa, kultúrtörténeti jelentősége
  20080306_SzentIstvanPark_KleinRudolf.jpg  
  Újlipótváros (Fotó: Klein Rudolf)  

Ez az a vonás, amely Budapestet naggyá teszi, még akkor is, ha egyes épületei talán lemaradnak más világvárosokéi mögött: itt középkori székesegyház nincs (a nagy budai középkori zsinagóga sincs feltárva), de még a barokk sem hagyott hátra a bécsiekhez fogható emlékeket. Ám tudjuk, hogy a megfelelő műemlékekkel rendelkező város egységét milyen könnyű tönkre tenni – Frankfurtot a második világháború és az azt követő jóléti állam, Londont a világháborún túl a thatcherizmussal induló fokozott merkantilizmus fosztották meg eredeti karakterétől, harmóniájától.

Lehet érvelni amellett, hogy a modernitás eszméjében eleve benne van a „kreatív rombolás”, ami magában rejti az összhang megbontását, és egyesek szerint a műemlékvédelem a fejlődés gúzsbakötése. De ez nem teljesen igaz: az igen egységes klasszicista Pestet felváltotta ugyan az eklektikus városszövet, mely kevésbé harmonikus, ám utcái elég koherensek még, hogy várost alkossanak a szó hagyományos értelmében. Inkább a bérházudvarok világa kifogásolható, mely már sokak számára nem biztosított egészséges lakókörnyezetet.

A függőfolyosóra nyíló 19. századi szoba-konyhás lakások nyomorúságára adtak választ Európa szerte a két világháború között épült Siedlungok, telepek (peremvárosokban levegősen komponált lakóegységek, némi központi funkciókkal), melyek mögött egységes kéz, szociális gondoskodás, közigazgatási szellem munkált. Ám a Siedlungok alapvetően ellenségesen viszonyultak a meglevő városszövethez, melyben hiányolni vélték a kollektív akarást, higiéniai megfontolásokat – benapozás, levegőztetés – és megkíséreltek új lapot nyitni a várostörténetben. A Siedlungokat önkormányzatok, esetleg nagyobb cégek építtették, tehát egyéni, alulról építkező spontaneitásról, ami a városi kultúra legnagyobb vívmánya, nemigen lehet beszélni. A Siedlungok, amint későbbi igen méltánytalan utódaik, a második világháborút követő lakótelepek – a vasfüggöny mindkét oldalán! – az individualitás háttérbe szorulását hozták magukkal.

Újlipótváros erénye éppen az, hogy vállalkozói alapokon, a pesti építészeti hagyományokat megtartva és feljavítva, a helyi lakossággal harmóniában valósult meg. Budapest szerencsés volt: az építész-városépítő szakma megtanulta a 19. század során, hogy miként kell az egyéni törekvéseket – akár építészi becsvágyról, akár beruházói kapzsiságról legyen szó – kordában tartani, és úgy képviselni a közt, hogy az egyéni is megmaradjon. Újlipótváros újabb blokkjai elutasították a hagyományos városszövet egészségtelen udvaros házait, az egyes házak udvarainak légterét egyesítették egy nagy udvar, azaz kert/park formájában, de az egyes épületek lakói külön gondozzák a rájuk eső kertrészt. Ezt nevezik keretes beépítésnek. Ám az alaprajzban a némileg hasonló bécsi „hófoktól” (Karl-Marx-Hof, Karl-Renner-Hof, stb.) eltérően itt mégis városról van szó: ez nem „munkás-Versailles”, hanem a középosztály számára épült világ, ahol a házak egymástól különböznek, de mégis hasonlóak. A közös nevező az építészeti nyelv, egy „mérsékelt modernizmus”, az avantgárd lehűtött, polgáriasított változata. Neves, zömmel zsidó építészek építettek itt: Barát Béla és Novák Ede, Fried Miksa és Fenyves István, Hámor (Hamburger) István, Hofstätter Béla és Domány Ferenc, Jakobik Gyula, Löffler Sándor, Politzer Miksa, Somogyi György, Szőke Imre, Stärk Marcell, Tauszig Béla és Róth Zsigmond, Vámos Imre.

Valamennyi a modernizmus elkötelezettje volt. De mit is jelentett ez akkor? Magyarországon, a két világháború közötti időszakban párhuzamos tradíciók jellemezték mind az építészetet, mind a társadalom egészét. Tovább élt még a méltóságos és egyéb uraságok világa, akik a neo-barokkban érezték magukat otthon – ha tehették volna, meg is állították volna a történelmi időt a 18. század végén, de legkésőbb a reformkorban. A budai hegyekben épültek a neo-barokk villák, kívülről szimmetrikus elrendezéssel, melybe a belső funkciót is belekényszerítették. A kortárs Szekfű Gyula szerint a neo-barokk nem pusztán művészettörténeti fogalom, hanem társadalmi jelenség is volt.

De ezzel párhuzamosan, a trianoni tragédiát követően, létezett egy másik világ is, mely nem a (nemzeti) múltba próbált beletemetkezni Kismarthy Lechner Jenő felvidéki neo-reneszánszával vagy Wälder Gyula neo-barokkjával, a népieskedők álstílusával. Ez a másik világ felvállalta a jelenkor kihívásait, szellemét: a liberális, újlipótvárosi, zömmel zsidó középosztály a nemzetközi modernizmust a maga polgári életmódjához, ízléséhez, arculatához idomította. A numerus clausus után a zsidóságnak a gazdanemzetbe vetett hite megingott, és a nemzetközi ihletésű modern építészet felé fordult. Ezen felül a modernizmus számos, zsidóknak tetsző vonással rendelkezett mind filozófiáját, mint pedig gyakorlati stratégiáját illetően.

A modernizmus kultúrtörténeti konvergenciát jelentett a képidegen judaizmus és a modern nyugati civilizáció között. Mind a modern művészet, mind a modern építészet elutasította a hagyományos ábrázolási technikákat, és absztrakciót vezetett be. Az építészetben a korábbi anyag- és díszítésközpontú szemlélet átadta a helyet egy térközpontú koncepciónak – a belsőkben fény és idő fejezte ki az einsteini áttörést. Nem csoda, hogy a modernizmus kihívta maga ellen a totalitariánus populisták – Sztálin és Hitler – haragját. Ezen felül, az orosz (zsidó) avantgárd nyugatiasított és építészetbe öntött hatása is követhető az újlipótvárosi visszafogott, modernista homlokzatú házakon, melyek külső felületét erkélyek teszik mozgalmassá. Erich Mendelssohn, németországi-palesztinai-amerikai építész lekerekített formái is helyet kapnak itt, éppúgy, mint a korabeli Tel Aviv kicsit dekós ízű „Bauhaus folklórjában”. A Pozsonyi úton haladva, a Nagykörút gipszarchitektúrája lecsendesedik, az üzletek között előbukkanó míves bejárati ajtók mögött visszafogott eleganciájú kapualjak és lépcsőházak tűnnek fel: világos vagy fekete fényes márványlapok – nem ritkán a homlokzatot is világos márvány burkolja, legalábbis a földszinten – eltűnik a gipszdíszítés, az „építészeti faragott kép”. Mérsékletességet valló polgárság lakott itt.

  20080306_Wallenberg12lepcsohaz_KleinRudolf.jpg  
  Lépcsőház a Wallenberg utcában (Fotó: Klein Rudolf)  

Újlipótváros történelmileg Budapest hatodik zsidó negyede, a feltételezett ókori acquincumit, a középkori budavárit, az újkori óbudait, az Erzsébet-Teréz-városit és az ólipótvárosit követően. Az Újlipótváros házait az 1930-as évek során cégek, biztosítók (Phőnix), jó módú főorvosok, ügyvédek építtették, és a zsidó középosztály bérelte a 2-3 szoba hallos lakásokat. A lakbér egy jobb fizetés felét-harmadát tette ki, ám az élet olcsó volt és a családok megengedhették maguknak, hogy eljárjanak a Dunapark kávézóba, illetve a Szent István park déli oldalán levő Lugano kávéházba, látogassák a mai Radnóti Miklós (Sziget) utcai iskola helyén álló Singer-féle tenisz/jégpályát. Ezen átlagtól eltért az úgynevezett „Proliház” városi tulajdonban (Visegrádi és Radnóti utca sarkán, szobakonyhás folyosóvégi WC-vel és több udvarral), illetve a luxusbérház a Pozsonyi út 38-40, tulajdonképpen a Szent István park északi oldalán.

Újlipótváros kicsi város, főutcával és főtérrel. Főutca a fásított és kissé szélesebb Pozsonyi út, melyen a 15-os villamos közlekedett. A raszteres alaprajzból feltűnő Szent István park központi fórum, mely a Duna part felé szélesedik, egykor két gyerekmedencével és homokozóval, valamint közvetlen hajójárattal a Margitszigetre.

A negyedet nem lakták különösen vallásosak, de a minimális zsidó infrastruktúra megvolt. A Csáky (Hegedűs Gyula) utca elején egy udvar lefedésével jött létre a Baumhorn Lipót által tervezett zsinagóga. A Hollán/Sziget (Radnóti Miklós) utca sarkán építette a Pesti Izraelita Hitközség Kultúr- és lakóházát 1937-ben, melyben az első három szintet a Chevra Kadisa iskolája használta. A Hollán utca 31. alatt működött a Kállai-Brandeisz Mozgásművészeti Iskola, mely nyugatias, kreatív táncművészetet oktatott. Eredetileg csak Kállai volt, de a zsidótörvények értelmében Kállai Lili keresztény „társat” kellett hogy találjon. (Társa, Brandeisz Elza mentette a Soros családot a nemzeti szocialistáktól Almádiban.) Az iskolát mint nyugati irányultságút átformálták az 1950-es években. A Csanády utcában működött Aranyosi-féle kereskedelmi iskola, a Sziget-Kresz Géza sarkon elemi iskola volt.

Számos mozi volt a negyedben: Lloyd a Hollán Ernő utcában (ma Odeon), Ipoly az Ipoly utcában, Elite (Szindbád, illetve Tanács) a Vígszínház mellett. Moziba majdnem minden társadalmi réteg eljárt, de a reklámok a polgároknak szóltak – szőrmét, pehelypaplant, stb. hirdettek. A Vígszínház Molnár Ferenc és Szomory Dezső szellemiségű darabokat és operetteket játszott, komoly darabok a Nemzetiben Színházban kerültek színre, ahova az itteni polgárok szintén eljártak, éppúgy mint operába és hangversenyre.

A környéket már megépülése idején is a kis boltok sokasága jellemezte: Brauch hentes a mai Macdonald’s helyén, a Tátra utca elején a „Fleischer hentes”, Glasner pék a mai Príma Pék helyén, Molnár és Moser drogéria a mai Rotschild mellett, a Katona József-Hollán Ernő sarkon a Székács bazár. A modernitást két garázs képviselte, Hollán Ernő-Victor Hugo sarok, illetve Katona József-Tátra utcai sarok.

Mint ahogy az egész magyar zsidóság történetében, itt is a munkaszolgálat indította el a hanyatlást. A vészkorszakban több család volt kénytelen összeköltözni egy lakásba. A bombázások során városszerte fedél nélkül maradt lakosság behúzódott az üres lakásokba. Az ostrom után visszatérő eredeti tulajdonosok/bérlők társbérletekbe kényszerültek, majd megkezdődött a nagyobb lakások kettéosztása. Végül a zsidóság 1956-os nagyarányú kivándorlásával a zsidó többség megszűnt.

Ám a korábbi szellemből valami megmaradt, új középosztály alakult ki a régi maradványaival koegzisztálva, bár a zsidó orvosok és ügyvédek, vállalkozók – már ami megmaradt belőlük – inkább a Duna túlpartján laknak. Más jómódúak főképp presztízsből költöznek ide, némelyikük megtagadja a helyi polgári szellemet, égnek lendített tetőtér-beépítéssel emelik magukat a köz fölé.

Azért lakunk a Wallenberg utcában, mert szeretjük a városias, de modern lakókörnyezetet, mert azonosulni tudunk azokkal az értékekkel és közösségi tudattal, melyek ezt a negyedet létrehozták, és mert az utca névadójában a több ezer éves túlélés egyik segítőjét ünnepelhetjük.