Leon de Winter: SuperTex

Írta: Gera Judit fordítása - Rovat: Politika

Február 15-én indult a LOW holland-flamand kultfeszt, mely egy hónapon át kortárs képzőművészeti, komoly-, jazz- és popzenei, színházi és mozirendezvényekkel várja a közönséget. A rendezvény keretében, a szerző jelenlétében mutatják be márciusban a SuperTex című regényt, mely a Gondolat kiadó „Akcentusok” című holland-flamand szépirodalmi sorozatában jelenik meg Szántó T. Gábor, lapunk főszerkesztője előszavával. Ízelítőt közlünk a regényből. A könyv, sommásan, a holokauszt második nemzedékének hontalanságáról szól.

  Winter.jpg  
  Leon de Winter  

Maria az egyik fotel karfájára ült. A fehér lepedő nagyszerű kontrasztot alkotott a fekete bőrfotellel, szőke haja és meztelen lába pedig remek kiegészítése lehetett volna annak a csillogó reklámfotónak, amire az egész látvány kívánkozott. Akármilyen testtartást vett fel, mindig kecses volt, és fotogén.

Az általam nyújtott látvány sokkal kevésbé jelenthetett esztétikai élvezetet. Tekintetem a derekamnál felgyűlt hájhurkákra meredt, vastag combom szétterült a kanapén.
– Nem a megfelelő papírokat adta oda. Fel kell hívnom Bangkokot.
Maria gépiesen bólintott.
– Miért nem vágod magad kocsiba? A városban alig van forgalom. Öt perc alatt megjárod.
– Ahhoz előbb le kell zuhanyoznom, felöltözni…
A gondolat, hogy sietnem kellene, nem vonzott valami nagyon. A titkárnőm ügyetlensége feletti bosszankodás megint úrrá lett rajtam, s akár valami elkényeztetett, rossz gyerek, egyetlen mozdulattal lesöpörtem a kanapé előtti alacsony asztalról a könyveket. Nem tudom, miért tettem. A könyvek magatehetetlenül bukdácsoltak le a tölgyfa padlóra.
Maria egyenes háttal leguggolt, s fegyelmezetten visszahelyezte a könyveket az asztalra. Egyik válláról lecsúszott a lepedő, tökéletes melle előbukkant.
– Kapj magadra valamit, aztán gyere, és bújj vissza mellém az ágyba – mondta, akár egy tanítónő a kedvenc tanítványának –, még nem végeztünk. – Szavai csábítóan hangzottak, de éreztem, hogy fogytán a türelme.
Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam a vállát. Álomszagot árasztott, és valami állatias illatot.
– Igazad van – mondtam.

  winter1.jpg  
  Amszterdami látkép kikötővel  

Felálltam, és visszamentem a hálószobába. Tetőtéri lakásom van, ötven méterre a Carré Színház épületétől jobbra, az Amstel partján sorakozó polgárházak egyik legmagasabbikának a tetején. A ház 1723-ban épült, a tetőtér 1983-ban. Pontosan ma van fél éve, hogy vettem, több mint másfél millióért, ami persze rengeteg pénz, de úgy fogom fel, mintha valami értékes festményre költöttem volna: művészet és befektetés egyszerre.
Gyorsan magamra kaptam egy XL-es farmernadrágot, kövér felsőtestemre SuperTex pólót húztam, majd papucsban a lift felé csoszogtam. Maria utánam kiáltott: – Kirúgtad? – Nyilván tudta a választ, hiszen fültanúja volt a beszélgetésnek.
Egy pillanatra megálltam, nyitva tartva a makacs liftajtókat.
– Ki.
Hallottam, hogy felém indul, aztán megáll. Anélkül, hogy ténylegesen ránéztem volna, tekintetem végigsiklott apám fényképén, amely ott lógott a falon, és amelyet több mint harminc évvel ezelőtt készítettek róla, amikor még fiatalabb volt, mint én most. Boyt és engem a magasba emelt, s a fényképész pontosan abban a pillanatban exponált, amikor ajka egészségtől kicsattanó gyermekarcomhoz ért. Ez volt a kedvenc fényképem.
Maria megjelent az előszobában. Görög istennőnek tetszett.
– Ez nem volt rendes tőled – mondta. Hangja hűvös volt, és ingerült.
– Nem is óhajtok rendes lenni. Ezt már korábban is mondtam neked.
– Egyetlen hiba miatt máris kirúgod?
– Semmi közöd hozzá – mondtam indulatosan. – Ne avatkozz a dolgaimba.

Beléptem a liftbe, az ajtók becsukódtak. Az egyik kerek ablakon át láttam, hogy Maria sarkon fordul, és bemegy a hálószobába. Mielőtt a lift acélajtaja összezárult volna, meghallottam néhány szót, amit nem az én fülemnek szánt: – Az apád rendesebb volt, mamzer.
– De már meghalt! – ordítottam a biztonsági üvegen keresztül. – És ez az utolsó alkalom, hogy beszélsz róla, megértetted? Nem akarok róla hallani többet!
Igen, tudom, szélsőségesen reagáltam. Mióta két hónappal ezelőtt visszajöttem Marokkóból, szeszélyesen, türelmetlenül viselkedtem, sehogy sem találtam a helyem. Elrontottam két fontos üzletet, mert rosszkor gurultam dühbe, elbocsátottam öt embert (Yvonne-nal együtt most már hatot), megint dohányozni kezdtem (Maria megtiltotta, hogy otthon dohányozzak, de a kocsiban egy egész kartonnyi várt), és minden héten egy kilót híztam (minek következtében ekkorra már nagyjából úgy száz kiló lehettem). Nem akarta, hogy meghalljam a szavait, de ez volt a lehető leghalálosabb sértés, amit a fejemhez vághatott, és ezt nagyon jól tudta. Akár egy vad medve, hatalmas ütést mértem a liftszekrény ártatlan falára. A dörrenés visszhangzott a liftaknában.
A legalsó emeleten, a ház többi lakójának sportkocsijai között, Maria piros Ferrarija mellett ott várt rám az antracitszürke Porsche 928S. Nekitámaszkodtam az autónak, majd lehuppantam a volán mögé. Minden egyes út a több tíz kilós túlsúlyommal való harccal kezdődött, s ha még ennél is jobban meghízom, másik autót kell vennem, mert a hátrahajtott vezetőülés nemcsak a méreteimet tekintve kevéssé kényelmes, de veszélyes is. Imádtam ezt a 928-ast. Sokkal finomabban ment, mint Maria Ferrari Testarossája. A távirányítóval szépen kinyitottam a garázsajtót.
Beindítottam az autót, s a mozgásba lendülő Porsche nehéz motorja felbőgött a betonfalak között. Gázt adtam, s a félig nyitott ajtón keresztül kilőttem magam az Amstel partjára.

  winter2.jpg  
  Amszterdami látkép a csatornával  

A Magere Brughöz hajtottam, közben körülnéztem. Rendőrautó nem volt a láthatáron. Gyorsan felhajtottam a hídra, ami erről az oldalról szigorúan tilos volt, és megsimogattam a gázpedált. A Porsche villanásszerűen suhant át a híd fagerendáin, a túloldalon aztán elfordultam balra (…) Egy másodperc századrésze alatt magam mögött hagytam a Concertgebouwt, s a nyílegyenes Lairessetraat úgy tárult elém, akár egy versenypálya.
A Banstraat sarkán történt.
Nem tudom, honnan jöttek, de egyszerre csak ott voltak. Valami abszolút világrekordot felállítva rohantak végig a Banstraatot a Lairessestraattól elválasztó száz méteren, és aztán, hogy nekem személyesen keresztbe tegyenek, a haszid család pontosan a Porschém előtt torpant meg.
Nem vettem észre, mikor fordultak ki a sarokról, de félreérthetetlenül ott voltak, s nem is tűntek úgy, mint akik el szándékoznak hagyni az úttest közepét. Fékeztem.
Az ABS minden Porschéba be van építve, most aztán azt is megtapasztalhattam, hogy ez bizony nem felesleges luxus. Egy komputer valahol a motorháztető alatt gondoskodott a szakaszos fékezésről, s éreztem, hogyan feszül rám, s köt az üléshez ellentmondást nem tűrő szorossággal a biztonsági öv.
Noha az incidens nem tarthatott két másodpercnél tovább, mégis volt időm rá, hogy szemügyre vegyem a haszidokat. Vastag szemüvegükön át rémülten néztek vissza rám, és mozdulatlanul várták a csattanást. Lábamat görcsösen a fékpedálon tartva láttam, ahogy félelmetes sebességgel közelednek. A két másodperc kétszáznak tűnt, s lassan ki tudtam venni az arcvonásaikat: az apát, szakállas férfi, fekete kalap a fején, és két fiát, a fiatalabbik úgy tíz év körüli, az idősebbik tizenöt, apjukhoz hasonlóan feketében, vastag szemüveg az orrukon, a fejükön kalap, arcukat gyönyörű, vastag szálú pajesz, az ortodox zsidók lányos fürtjei keretezik. Mindhárman úgy néztek rám, mint egy szörnyetegre, akit ’st’n küldött rájuk megpróbáltatásként – ’st’n, akinek a Neve olyan szent, hogy sem kimondani, sem leírni nem szabad –, s amely megpróbáltatásra csak egyetlen módon lehet válaszolni: egyszerűen megállni, nem félreugrani, bátran kiállni a próbát, s szükség esetén mártírként, ha elhívja az embert, a Házába költözni.
Láttam, hogy el fogom ütni őket. Egy fél haszid családot, akik szombaton kora reggel a zsinagógába indulnak, hogy ’st’nhez imádkozzanak, s számomra is megbocsátást kérjenek Tőle, szóval egy fél haszid családot eltörlök a föld felszínéről, csak azért, mert mindenáron Bangkokba kellett telefonálnom egy rakomány téli ruha miatt. Kisvártatva levakarják a haszidokat a szélvédőmről, engem pedig börtönbe dugnak. Százhússzal hajtottam, s épp négyesbe akartam kapcsolni, hogy a Lairesse végénél ötösre váltsak, és kétszáznál is többel repesszek.
Láttam, ahogy ártatlan, jámbor képük egyre közeledik, és imádkozni kezdtem. Az Úr megint kiválasztott engem.
Porsche mérnök úr ABS-fékjei méterenként több kilométeres sebességgel lelassították a kocsit, s nagyon úgy tűnt, hogy pontosan a legelöl álló haszid fiú előtt meg tudok állni. Mintha egy óriási kéz tartotta volna vissza, az autó a maradék sebességét is elvesztette. Egy enyhe rázkódás a tökéletes nyugalom beálltát jelezte, s tapintóérzékem mintha egészen az első ütközőig meghosszabbodott volna, éreztem, hogy a fiút épphogy csak meglöktem, ahogy vállon vereget valakit az ember.
Egy pillanatra néma csend lett, ismét két másodperc elmélyült gondolkodás. Ezúttal átéreztem azt a megváltó boldogságot, hogy a tragédia valakinek a beavatkozása – Porsche mérnök vagy Ő Odafenn volt az? – jóvoltából nem következett be. Enyhe, szép reggel.
Láttam, hogy a fiú magához tért a kábulatból, mely a közeledő veszély hatására erőt vett rajta. Amint eljutott a tudatáig, hogy még él, és az autó csak súrolta a lábát, torkában több mint ötezer éves üldöztetés egyetlen hangos üvöltéssé állt össze. Sértetlen lábán körbeugrálva, a másikat mindkét kezével megfogta, mintha különben kiesne a helyéről.
Két családtagjában, akik szép csendben már belenyugodtak a ’st’nnel folytatandó bemutatkozó beszélgetésbe, feloldódott a közeledő autóm okozta dermedtség, és közrefogták a fiút. Emez feltűrte fekete sábesznadrágjának a szárát, de még csak egy horzsolást sem láttam rajta a szélvédőn át. Azért csak tovább ordított.
A papa, sovány ujjú, keskeny arcú, de élénk szemű emberke, indulatosan megkocogtatta az autó ablakát, én pedig egy gombnyomásra leengedtem.
– Mit gondolsz, ki vagy te, hogy ilyen gyorsan hajtasz ebben az utcában? Elütötted a gyerekemet, úgyhogy biztosíthatlak, ezt nem úszod meg szárazon! – Észrevette az autótelefont. – Hívd a mentőket – parancsolta –, el kell lássák a gyereket.
– Sajnálom, de amint látom, nincs semmi baj, nekem pedig sietnem kell. – Hangom remegett a feszültségtől, a szívem a torkomban dobogott, hálás voltam, hogy semmi komolyabb nem történt.
– Sietnie kell? És honnan tudja, hogy nincs semmi baj? Talán orvos? Nem, nem úgy néz ki. Most azonnal telefonál a mentőknek, különben rendőrt hívok.
Kiszálltam az autóból, odaléptem a fiúhoz. Fiatalabb testvére észrevette, hogy jövök, és fatalista hősiességgel eléje állt, kétségtelenül attól félt, hogy hóhérmunkámat puszta kézzel fogom befejezni. Láttam tekintetében a pánikot.
– Mi történt? – kérdeztem a lehető legbarátságosabban. – Nem lehet komoly! Hadd nézzem csak.
Lehajoltam, és szemügyre vettem a fiú lábát. Az arcán könnyek csorogtak, de biztosra vettem, hogy csak az ijedtségtől. Óvatosan megérintettem a hófehér lábat. A fiú felvisított, én pedig azonnal a vállamon éreztem az apa kezét. Az apaság egy óriás erejével ruházta fel a kis embert, mert kezének szorítása fájdalmas volt.
– Ne érjen hozzá.
Fölegyenesedtem, próbáltam mosolyogni. – Úgy látszik, minden rendben van. Nem hiszem, hogy a fiának bármi baja esett.
– Akkor miért sír? Azt hiszi, jókedvében csinálja? Jakov! Jakov! Fáj?
A fiú fájdalmas arccal bólintott.
– A fiúnak fájdalmai vannak, és maga meg azt mondja, nem fáj neki semmi? Ki az, aki itt érez valamit? Ki állt itt az utcán, és ki ült a volán mögött? Tudja, hogy mi maga? Egy felelőtlen goj. Tudja, mi az, hogy goj? – Rövid szünetet tartott. A fia mintha csak erre várt volna, heves nyögdécselésbe kezdett. – A goj az, aki szombat reggel egy ilyen… – remegő ujjal a Porschéra mutatott, mintha valami Shakespeare-darabban játszana – egy ilyen autóban merészel utazni. Na, hát ez a goj!
– Téved – mondtam. – Volt bar micvóm.
Vastag szemüvege mögött hitetlenkedve pislogott. Elképedve rázta a fejét, aztán felsegítette a fiát a motorháztetőre.
– Valakinek hívnia kell a mentőket – mondta –, te tudsz telefonálni, mi nem.
Előhúztam a pénztárcámat, s egy kétszázötven guldenes bankjegyet mutattam a fiúnak. Természetesen nagyon jól tudtam, hogy a vallásos zsidók szombaton nem nyúlnak pénzhez, de a gesztust már megtettem, még mielőtt a dolog brutalitása eljutott volna az agyamig.
– Tessék, Jakov – mondtam a szégyentől vörösen –, vegyél rajta valami klassz dolgot.
A papa mérhetetlen dührohamban kikapta kezemből a bankjegyet, majd teátrális mozdulatokkal miszlikbe tépte. Sabbatkor papírt sem szabad széttépni – vallásos hitsorsosaink már pénteken praktikus kis darabokra tépik a vécépapírt, minek köszönhetően az Úr napján is tudnak feneket törölni –, de ő áthágta a tilalmat.
– Mit képzelsz! Pénzt sábeszkor! Valakinek telefonálnia kell! – A bankjegy darabkái összevissza szálldostak az utcán. Ügyetlenségem a szemem láttára ott vergődött az aszfalton.
Egyenesen nem kérhetett meg rá, mert azt nem volt szabad, de az a „valaki” senki más nem lehetett, csakis én. Behajoltam az autóba, és felhívtam a 06-11-et.
– Hol vannak, uram? – kérdezte a központos kisasszony.
– A Banstraat és a Lairessestraat sarkán.
– Sérültek vannak?
– Szerencsére nincsenek. Csak egy könnyebb sebesülés történt.
– Tehát egy sérült. Máris megyünk.
Jakov lehunyt szemmel ült a motorháztetőn. Apja és testvére vigasztalóan, védelmezően fonták köré a karjukat. Tekintetük örök száműzetésre ítélt a pokolba, ha egyáltalán van olyan.
– Jön a mentő – mondtam ideges nevetéssel, noha semmi ok nem volt a nevetésre. – Jól van a fiú?
– Kitűnően, köszönjük – mondta a papa keserűen. – Nagyra értékeljük az együttérzését.
A fiatalabbik fiú, nem lehetett több tízévesnél, éles tekintettel mért végig. – Ha maga zsidó, ugyan mit keres sábeszkor egy Porschéban?
– Szóval ez egy Porsche? – kiáltott fel a papa. – Azé a Herr Porsche professzoré, aki Herr Hitler számára tervezte a Volkswagent? És mi ezért késünk el az Úr Házából?
– Sietnem kellett – mentegetőztem. Elismerem, gyenge védekezés volt.
– Sábeszkor senki nem siet – vágta rá szemrehányó pillantással a fiatalabbik testvér.
– Őszintén sajnálom.
– Sajnálat? – kérdezte a fiú, és megsemmisítő pillantást vetett rám a szemével, amely már most sokkal többet olvasott, mint az enyém. – Sajnálat? Az micsoda?
– Soha nem magyarázta el a papád? – Maró gúnyt akartam a hangomba keverni, de már előre láttam, hogy a kölyök ezúttal is túltesz rajtam.
– A sajnálat felszínes dolog – magyarázta a gyerek felnőtt bölcsességgel –, szégyent kellene éreznie, szégyent, hogy az Úr napján, legyen áldott az Ő Neve, egy Porschéban ül, és kis híján halálra gázolja a testvéremet.
– Senkit nem gázoltam halálra, túlzol.
– Túloz? – dübörögte a papa. Törékeny alkata ellenére egy Pavarotti tüdeje rejtőzött benne. – Ki az, aki itt túloz? Ha maga azonnal bocsánatot kér, és őszinte megbánást tanúsít, megegyezhettünk volna…
– Megegyezhettünk volna? Hogy érti ezt? – Próbáltam a szavába vágni. De ő csak folytatta.
– …de így megígérhetem magának, ugyan, mit beszélek, esküszöm, hogy nem fogja egykönnyen megúszni a dolgot. Ma nem beszélhetek pénzügyekről, de holnap felkeresem magát. A névjegykártyáját! Adja csak ide a névjegykártyáját!
Lerogytam a volán mögé, és kivettem egy névjegykártyát a kesztyűtartóból. Aztán felhívtam Mariát.
Egy csapat vidám haszid bukkant fel a Banstraat sarkán. A járda fel volt bontva, egy homokhegy meg egy kőhalom eltakarta a mellékutcát. Most már tudtam, miért nem vettem észre a családot. Az amszterdami közterület-fenntartó vállalat, melynek útjai éppen olyan kifürkészhetetlenek, mint ’st’néi, egy gödröt ásott oda, hogy engem egy jóravaló haszid család kiirtására csábítson.
A négy felnőtt, bozontos szakállú haszid meghökkenve állt meg a sarkon. Széles szőrmekucsmát viseltek a fejükön, úgynevezett strájmlit. Fekete kabát volt rajtuk, térdnadrág és fehér harisnya, mely feszesen simult izmos lábszárukra. Ultraortodox haszidok voltak, a tizennyolcadik századi Lengyelország legutolsó divatja szerint öltözve. Amszterdamban ritkán látni őket, New Yorkban, Antwerpenben és Jeruzsálemben azonban mindennapos látványt nyújtanak. Hozzánk rohantak.
Maria felvette a telefont.
– Maria, kisebb balesetem volt.
– Max! Csak nem valami komoly?
– Nem, nem, semmiség.
– Honnan hívsz?

  winter3.jpg  
  Az amszterdami portugál zsinagóga  

A szélvédőn át láttam, hogy a papa az eset részletes elbeszélésébe kezdett. A haszidok egyre szúrósabb pillantással néztek felém, ahogy a papa előrehaladt az árnyalatokban gazdagon felfestett történetben.
– Az autóból beszélek. Ne nyugtalankodj, egy kicsit később érek haza.
– Szóval mégiscsak komoly?
– Nem, semmiség. Maradj csak nyugodtan ágyban, minden rendbe jön.
– Max! Nem hiszek neked! Ugye hogy komoly?
– Az ördögbe is, nem!
– Akkor mi a baj?
– Jézusom, az, hogy, az iménti megjegyzésed nem igazán dobja fel az embert! – mondtam.
– Miféle megjegyzésem?
– Hogy miféle megjegyzésed? Akarod, hogy elismételjem?
– Á, hagyjuk.
– Mindjárt otthon leszek.
Felhívtam Robbie Goudsmitet, s egy ismeretlen hölgy vette fel a telefont.
– Leugrott néhány croissant-ért – mondta. Robbie legújabb pipije lehetett, aki ily módon hozta tudomásomra, hogy az éjszaka farkaséhséghez vezetett.
– Ha visszajött, azonnal hívjon fel. Az autótelefonomon. Kisebb balesetem volt.
Nem nagyon vonzott, hogy csatlakozzam az izgatott zsidókhoz, de nem volt más választásom. Kiszálltam az autóból, majd odaadtam a névjegykártyámat a papának.
A férfiak ellenségesen méregettek, egyikük együtt böngészte a névjegykártyát a papával. A férfi hangosan olvasta fel a kártya szövegét, de olyan megvetéssel, mintha a nevem kiejtésével egyszersmind el is tudna átkozni engem.
– Max Breslauer. Euro Textiel International. – Minden egyes szótag fájdalmat okozott neki, és olyan képet vágott hozzá, mintha epét kóstolna. Flamand kiejtéssel beszélt. Antwerpenivel.
– Kezeljük felnőttként a dolgot – fordultam a papához, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a haszidok dühödt pillantását. – Azt hiszem, inkább csak ijedtségről van szó, semmi másról, és ígérem, hogy holnap jóvá teszem a dolgot. Hívjon fel, akkor találkozhatunk, és majd eszünk valamit együtt.
A távolból felhangzott a mentő szirénája. A sebesült fiú fülét sem kerülte el a hang, és nyomban jajgatni kezdett.
– Csak ijedtségről van szó! – kiáltottam, miközben ostoba vigyorral mutattam a fiúra. – Semmi egyébről, csakis az ijedtségről!
– Gyilkos! – kiabált a papa átölelve a fiát. – Menjen innen, maga gyilkos! Hagyjon magunkra a bánatunkkal.
Bűntudatot éreztem, s hogy jóindulatomnak még egyszer nyomatékot adjak, együttérzőn a fiú vállára tettem a kezem. A fiú azonban olyan sivalkodásba kezdett, mintha folyékony vas izzását érezné, és ott helyben elégne.
Két kérlelhetetlen, behemót haszid kolosszális keze csapott le rám, és úgy tettek arrébb, hogy nekem magamnak egyetlen lépést sem kellett tennem. Nagyot repültem a levegőben, aztán a járdának csapódtam.
Miközben ott feküdtem, és egy pillanatig levegő után kapkodtam, a szemem sarkából láttam, hogy egyikük strájmliját magához szorítva visszarohant a mellékutca felé, ott egyenes háttal, ahogy a nők szokták, lehajolt, és felvett egy követ a sittkupacból. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy az ájtatos férfiú szabadidejében a megkövezés ősi szenvedélyének áldozott. A követ begyakorlott mozdulattal hajította el. Kecsesen szelte át a kődarab a rezzenetlen szombati levegőt, s miközben a lövedék célja felé közeledett, a földön fektemben most rajtam volt a sor, hogy kifejezésre juttassam nemtetszésemet. Tehetetlen kiáltásom egyszerre zengte be a Lairessestraatot a megrepedő szélvédőüveg ropogó hangjával.
Feltápászkodtam, és szemügyre vettem az autó szélvédőjén keletkezett pókhálót. Kétségbeesetten léptem közelebb, végigsimítottam a színezett biztonsági üveg barázdáin, majd felvettem a követ a motorháztetőről. Szégyelltem magamat, szó se róla. Életveszélyes sebességgel hajtottam a városban, a haszidoknak igazuk volt. Megérdemeltem a büntetést. Mások életét kockáztattam csak azért, mert egy bizonyos Jimmyvel kellett beszélnem, Bangkokban. És most itt álltam megfürödve. Tényleges bűnöző voltam, potenciális gyilkos.
A férfiak felé fordultam, ők elhúzódtak. A kezemben tartva próbáltam megsaccolni a kő súlyát, és éreztem, hogy a vér elönti az agyamat. Én is tudtam célozni. Az én véremben is benne volt még a megkövezés bibliai hagyománya. És el is hajítottam volna a követ, ha a mentőautó fel nem oldja a dühömet.
A mentő visító fékhanggal állt meg az autóm mellett. Két fehér köpenyes ápoló szállt ki a kocsiból. A követ a hátam mögött kiejtettem a kezemből.
Az ápolók egy pillanatig döbbenten meredtek a páciensek öltözékére.
– Nos, uraim – mondta a kettő közül az idősebbik –, egy kis baleset történt?
– Csak ne mondja azt, hogy „kis” – felelte keserűen a papa. Odafordult a haszidokhoz, s jiddisül azt mondta nekik, most már mehetnek a zsinagógába, és hogy ő maga a fiával marad. A négy férfi vérfagyasztó pillantást vetett rám búcsúzóul.
– Az ápolók zavartalanul folytatták munkájukat. Vállat vontam.
– Nem lesz itt semmi gond, uram – mondta az idősebbik ápoló megértő tekintetet vetve rám. Ő is bolond megszállottaknak tartotta a zsidókat.
Leguggolt, megtapogatta a fiú lábát. A fiú feljajdult.
– Maradj nyugodtan – mondta az ápoló, majd odaszólt a kollégájának. – Hozd a hordágyat.
Ismét fölegyenesedett. – Azt hiszem, eltörött a lába. Kórházba kell szállítanunk, hogy megröntgenezzük.
Ez a hír a fiú utolsó ellenkezését is megtörte. A papa felém mordult: – Gyilkos!
– Nyugodjon meg, uram, a fia hamarosan megint a régi lesz – mondta az ápoló. Tőlem pedig ezt kérdezte: – Maga a kocsi vezetője? – Lassan átlátta az érzelmek horderejét.
Bólintottam.
– Jelentenünk kell az esetet a rendőrségnek.
– Értem.
– Az arcom égett a szégyentől.
– Rettenetesen sajnálom a dolgot – mondtam a papának. Őszintének hangzott, mert őszinte is volt, ő azonban hátat fordított nekem. Jakovot felfektették a hordágyra. Nyöszörgött.
Megszólalt az autótelefon.
– Mi történt? – hallottam Robbie Goudsmit hangját. – Mit csinálsz ilyen korán az autóban?
– Elütöttem valakit. Egy pillanat. – Beültem az autóba. – Igen, itt vagyok.
– Jézusom! Remélem, nem komoly.
– Lábtörés.
– Jaj, még szerencse. Ne aggódj, lábtörésre biztosítva vagy.
– Fájdalomdíjat követelnek.
– Azt várhatják. Ez itt nem Amerika. Amerikairól van szó?
– Egy haszid fiú. Családostul ment át az úttesten. A Lairessestraaton. Nem vettem észre őket.
– Hát ez kellemetlen, na de ilyen az élet. Nyilván a zsinagógába tartottak.
– Én… én tényleg hibásnak érzem magam, Robbie.
– Ide hallgass, ezt engedd át nekem, jó? Nemhiába vagyok az ügyvéded, s a tarifáim is elég magasak, nem gondolod? Ott a rendőrség is?
– Mindjárt itt lesznek.
– Ne mondj semmit, ne csinálj semmit, máris jövök.
– Jakovot betolták a mentőutóba, a papa is beszállt utána.
– Jossele! – kiáltotta oda a fiatalabbik fiúnak –, magyarázd el a zsinagógában, miért nem vagyok ott. És róla is beszélj! – Felém mutatott.
Az ajtók bezáródtak. Az ápoló odalépett hozzám.
– Magának meg kell várnia a rendőrséget. Feljegyeztük az autója rendszámát.
– Várok.
– A fiúval nincsen semmi baj – mondta még vigasztalóan. Beszállt a kocsiba, aztán a mentőautó rohamtempóban távozott.
Ott álltunk, a kisebbik haszid fiú meg én, s néztük, hogyan távolodik a mentő. Mögöttünk az elcsúfított Porsche, mi az úttest kellős közepén, kora reggel.

  winter4.jpg  
 

Képünk illusztráció

 

Amikor a mentő eltűnt a láthatárról, a gyerek megkérdezte: – Hogyan lehetséges, hogy egy zsidó szombat reggel ilyesmit képes előidézni? Maga nem tartja be a törvényeket.
– Nem – ez volt minden, amit mondhattam.
– Egy zsidónak be kell tartania a törvényeket – mondta a fiú.
– Igen – válaszoltam neki.
– Mózes hatszáztizenhárom szabályt kapott – oktatott a gyerek –, háromszázhatvanöt tilalmat, kétszáznegyvennyolc parancsot. A jó zsidó ezeknek a szabályoknak megfelelően él.
– Na persze, kisebb gondom is nagyobb. Még hogy több ezer évvel ezelőtti szabályokkal foglalkozzam. Ráadásul egy sivatagi nép szabályaival.
A gyerek felemelte a mutatóujját, és fenyegetően integetett felém.
– A levegő, amit belélegzünk, az új talán? Fejünk felett a nap ma született?
Mit mondhattam?
– Indulnom kell a zsinagógába. Az Úr bocsásson meg magának.
Fontossága teljes tudatában vonult el, apró, gyors léptekkel. Az utca sarkán egy pillanatra visszafordult. Láttam, hogy megáll, és megvető pillantást vet az autómra.
– Hogy kerül egy zsidó egy Porschéba? – kiáltotta fejcsóválva. Aztán továbbment.
(…)
Átnéztem a háztetők felett. Egy távcsővel akár a tetőtéri lakásom ablakait is láthattam volna az Amstel folyó partján. Eszembe jutott Maria. Még Maria combja és melle sem tudta lecsillapítani a szívem háborgását. Zsidó vagyok, egy Porschéban parádézó zsidó. Josselének igaza van: szörnyeteg vagyok, egy szárnyas-pikkelyes lény, amely se repülni, se úszni nem tud.
A válság komolyságának teljes tudatában hívtam fel Jansent, a pszichiáternőt.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]