A reménytelen Gáza

Az alábbi cikk megszületésekor még nem lehetett tudni, hogy az izraeli hadsereg szárazföldi akcióba kezd a Gázai-övezetben. Ez a mostani, katonai lépés azonban nem befolyásolja az írás tartalmát, lényegi mondanivalóját. A gázai dráma újabb fordulójához érkezett. Új felvonás egy régi darabban.

	Fegyveresek Gázában

A gázai helyzetet a folyamatos instabilitás jellemzi. Ez nem pusztán a határhoz közeli, illetve rakétával elérhető izraeli települések folyamatos ágyúzását jelenti, hanem azt is, hogy a Ciszjordániában kialakult középosztály helyett, itt – 360 négyzetkilométeren, a Földközi-tenger egyik elhagyatott, távoli pontján – egy elszegényedett és végsőkig militarizálódott másfélmilliós arab lakosság – nagyjából az első arab–izraeli háború menekültjei és utódaik – tengeti úgy az életét, hogy biztonsági fal és kerítés veszi körül őket mindenhonnan, még tengeri határaikat is az izraeli haditengerészet ellenőrzi. A palesztinok a világ legnagyobb börtönének nevezik az Övezetet, amiben van igazság, csak persze azt kell hozzátenni, hogy a helyzet kialakításában maguk is aktív szerepet játszottak.

Amikor 2005 nyarán Ariel Saron elhatározta, hogy kivonul Gázából, és felszámolja a zsidó településeket, nagy politikai előnyöket remélt. Azt, hogy nem pusztán az arab–izraeli konfliktus egyik méregfogát húzza ki, de a zsidó állam nemzetközi megítélésén is sokat javít. Erre nagy szükség volt, mert a Gázai-övezetben, mely az 1980-as évek végétől kezdve a folyamatos arab–izraeli csatározások helyszíne volt, nem hagyományos háború folyt, hanem az izraeli Védelmi Erők vívtak gerillaháborút a különféle palesztin milicistákkal, aminek következtében a világ médiájában kialakult a palesztin Dávid és az izraeli Góliát nem túl rokonszenves képe. Saron reménye, hogy ez a kép megváltozik, nem vált valóra, hiszen az iszlám világban, ha éppen nem szekuláris és korrupt katonai diktatúrák uralkodnak, az önrendelkezés és az autonómia majd minden esetben egyet jelent a megalkuvásmentes és puritán iszlám fundamentalizmussal. Ez pedig – az egész világon – magában foglalja azt, hogy az iszlám tömegek éppen tömegességükkel harcolnak a nyugati haditechnika ellen. A mennyiség harca ez – a minőség ellen. A fejlődő világ e csoportjai a legjobban mediatizálható és a céljaiknak leginkább megfelelő fegyvert, a saját testüket vetik be ebben a harcban.

Ez történt Gázában is, az Övezet feletti uralmat átvette az iszlám radikális Hamasz, a nemzetközi környezet pedig (bár rövid ideig pozitív visszhangok is voltak), alapvetően nem változott meg, a palesztin média-manipulátorok pedig ismét magukra találtak, Dávid és Góliát eltorzított képe ismét uralja az írott és az elektronikus nyugati média világát.

Ugyanakkor a kivonulás előtti helyzet Gázában morálisan és politikailag is tarthatatlan volt, a mintegy nyolcezer telepesre többször annyi katona vigyázott. A telepesek zárt és nyugat-európai szintű modern világa mellett közvetlenül ott élt a harmadik világ nyomorát felmutató arab társadalom, s a nyomor enyhítésére nem sok esély nyílt. Két eltérő fejlettségű és modernizációs szinten lévő népesség – akiket nem csak etnikai, vallási, jogi különbség választ el, hanem a maguk fizikai valójában létező kerítések is – egy politikai entitáson belül nem létezhet a modern világban. Már ha egy állam demokráciának tartja magát.

De van-e igazság Gázában? Ha erről beszélünk, egymásnak ellentmondó igényeket kell megfogalmaznunk és kielégítenünk. Jogos az izraeliek igénye, hogy békében és biztonságban élhessenek, ne támadják őket az Övezetből. Szintén elfogadható és indokolt az izraeli aggály, hogy egy nem kontrollált Gázai-övezet az iszlám fundamentalizmus melegágya, hiszen mára tudható, hogy ott a dél-libanonihoz hasonló helyzet alakult ki, s hogy az Izrael elpusztításáról álmodozó Irán fegyvereket is küld az Övezetbe. Ugyanakkor a palesztinok önállóságra, biztonságra és jólétre való igénye is teljesen indokolt, mint ahogyan annak a palesztin generációnak az indulatai is érthetőek, akik Izraellel kerítéseket és ellenőrző pontokat felállító, köréjük határokat húzó, megszálló államként találkoznak.

Ugyanakkor a helyzetet sem politikailag, sem morálisan nem lehet megoldani az egyik vagy a másik fél igényeinek kizárólagos kielégítésével. Nem pusztán azért, mert az egyik fél igényének kielégítése nem oldja meg a másikét, hanem azért, mert az egész kialakult és egymásra épülő történelmi kudarcsorozat mögött a palesztin–zsidó viszály megoldatlansága és egy éles keleti-nyugati civilizációs konfliktus is áll, melynek megoldása nélkül a Gázai-övezet problémáját sem lehet megoldani.

A palesztin menekülttáborok lakóinak egy szűk és zárt térben való koncentrációjára nem tud választ adni az izraeli jobboldal sem. Egyiptom – bölcsen – nem akarja annektálni Gázát, és hiába támad vissza Izrael, hiába zárja le határait a zsidó állam (azon kívül Egyiptommal közös falat is akar építeni), sőt, hiába vonul be újra és újra a hadsereg Gáza sikátoraiba, ha a gázaiak bezárva érzik magukat, ettől még elkeseredettebbé és agresszívabbá válnak, és frusztrációjukat terrorizmussal és erőszakkal fejezik ki. Ugyanakkor hiába hivatkozik megszállásra, „állatkertben“ való létére (Dr. Mamdouh al Aker, az Állampolgári Jogok Palesztin Független Bizottsága elnökének szavajárása, akinek szavait Amira Hass, a Ha‘arec publicistája népszerűsítette) és nyomorára a Gázai-övezet lakossága, ha közben az egész térséget átformáló iszlám fundamentalista Hamasz, gyerekek és asszonyok mögé bújva Kasszam-rakétákkal árasztja el azokat az izraeli területeket, melyeket tud. Szdérot városában éppen ezt próbálják elérni, hogy minden buszmegállónak legyen saját óvóhelye. Így él egymás mellett ember és ember Gázában és környékén. Az agresszió határát a rakéták és aknák hatótávolsága korlátozza.

A helyzet javulását csak a nemzetközi haderők jelenlétével és a gázaiak életminőségének emelésével (együttesen) lehet elérni. Ebben természetesen benne foglaltatik az, hogy a palesztin társadalomnak is meg kellene teremtenie a saját demokratikus és ellenőrző mechanizmusait, és át kellene mennie egy olyan társadalmi átalakuláson, melynek végeredményeként a militarizálódott lakosság az iszlám és a fegyverek hatalma helyett a tudás és a kooperáció nyugodtságában és előnyeiben bízna. Enélkül még csak esélye sincs a békének Gázában és környékén.

Csupa-csupa külső elvárás. Interiorizáció, elfogadtatás, lefegyverzés. Amíg ezek aktívvá nem válnak, nincs remény Gázában.

*

Szerkesztőtársunkat, Novák Attila történészt, az oktatási és kulturális miniszter a mai napon Scheiber Sándor díjjal tüntette ki. A további két kitüntetett: Turán Tamás hebraista, szerkesztőbizottságunk tagja és Féner Tamás fotóművész. Gratulálunk a díjazottaknak!