Egy demokratikus zsidó képviselet felé

A magyarországi zsidóság képviselete egyre anakronisztikusabbá válik. Alapja még mindig az 1868-ban létrejött rendszer, amikor az – akkori felfogás szerint – vallásfelekezetnek tekintett zsidóság képviseletére a kongresszusi vagy más néven neológ irányzat nyert jogot. Ezen még a kommunista állam által 1950-ben végrehajtott gleichsaltolás sem változtatott: ez is a vallást azonosította a zsidósággal.

	Gadó János

A neológ öndefiníció sarokköve, a „mózeshitű” vagy „izr. felekezetű” magyar, a XIX. századi liberális nemzetállam terméke, aminek a magyar zsidókat deportáló magyar állam 1944-ben véget vetett. Ugyan számos zsidó származású ember vallhatja magát elkötelezett magyarnak, de a zsidó közösség képviselőitől ilyen hangok nem hallhatók. Legvilágosabb példája ennek maga a jogfolytonosság haszonélvezője, a – magát hivatalosan mind a mai napig neológnak nevező – hitközség: zsidó önképének középpontjában egyrészt a vallásgyakorlás, másrészt a vészkorszak, az antiszemitizmus, a közösség önvédelme áll.

Sem a neológia világi vezetőit, sem a rabbikart nem hallottam még arról szólani, mit tekintenek a neológia örökségéből megőrzendőnek. Az alapító atyák (Bacher Vilmos, Blau Lajos) reprint kiadásban megjelentetett művei arról tanúskodnak, hogy egyedül a Wissenschaft des Judentums a máig inspiráló példa, noha az utódok ezt jelenleg még inkább csodálják, mintsem művelik.

Hogy az idősebb nemzedék mégis miért ragaszkodik a zsidóság vallásra redukálásához? Talán a biztonságérzet okán. Az ő szemükben a zsidóság nemzeti, etnikai vagy bármilyen más (ön)definíciója a vallási keretek felforgatása, s az üldöztetés rémét idézi fel.
Ennyi jelenik meg tehát a neológ örökségből. A mai, „hivatalos” magyarországi zsidóság ekképp sokkal inkább jogi és szervezeti, mintsem szellemi örököse a hajdani elődöknek. Az eszme rég eltűnt, de az intézmény megmaradt. Ez sem kevés éppen. A működő intézmény önmagában legitimáló erő, noha az ideologikus beállítottságú forradalmárok az ilyesmit szeretik kinevetni.

A 89 után felnőtt nemzedék

Kétségtelenül erősebb azonban az olyan legitimáció, ahol a jogfolytonossághoz szellemi alapok is társulnak. A szellem azonban ma már máshol van. Mára felnőtt egy új nemzedék, amely eszmélő korától a szabadságot látta maga körül. Köztük is sok a szorongó, ambivalens, a rendszerbe betagozódó fiatal, de éppen elegen vannak köztük a bátrabbak ahhoz, hogy elkezdjék felforgatni a zsidó közéletet. Módjuk volt közelről megismerni Izraelt vagy az amerikai zsidóságot, ahol a hagyomány százféle kreatív módon érintkezik a külvilággal. Ők korszerű közegben szólalnak meg: internetes blogokban, vagy kultúrát, szórakozást, zsidó hagyományt elegyítő klubokban, s e közeg üzenetét progresszív körökben gyakran több rokonszenvvel fogadják, mint a hitközségi vezetők kínos megnyilvánulásait.
Afféle második, csendes szellemi forradalom ez – az első, látványosabb 1989 után zajlott, amikor a színre lépő zsidó középnemzedék felszámolta a hitközség szellemi és intézményi monopóliumát. Akkor egy pillanatra úgy látszott, hogy az új szervezetek talán a zsidó képviselet jogát is elragadják a hiteltelen hitközségtől, ehhez azonban hiányzott a határozott akarat, a célratörő politizálás.
E mostani megújulás zászlóvivőinek már nincsenek illúzióik: nyíltan és céltudatosan megkérdőjelezik a zsidó képviselet jelenlegi rendszerét. Elkezdődött a vita arról, milyen legyen az új.

Miért előnyös egy közös fórum?

A zsidó szervezetek által létrehozandó közös fórum 1989 óta számos alkalommal napirendre került. Néha a Mazsihisz keretén belül vélték ezt megvalósíthatónak, noha azon kívül. Volt olyan szervezet, amelyet egy időre integrált a Mazsihisz (Cionista Szövetség), volt olyan, amely kérte felvételét, de elutasították (Szim Salom).
Van, aki szerint közös képviseletre nincs is szükség. A százezer magyar zsidó többségét, akik nem nyilvánulnak meg, úgysem képviselheti senki, s a különféle zsidó szervezeteknek – az antiszemitizmuson kívül – más közös ügyük úgysincs. Egyedül a támogatások, illetve a politikai reprezentációs lehetőségek elosztása ügyében kell az államra nyomást gyakorolni. (Köves Slomó: Kell-e egységes zsidó képviselet? Népszabadság, 2008. január 14.)

Csakhogy Magyarországon (mint Európában szinte mindenütt) a zsidók, a zsidóság témája sok tekintetben kiemelt helyet tölt be a közéletben. Különböző ügyekben rendszeresen fel fog merülni az igény a „zsidó álláspont” megismerésére. A terhes múlt, az antiszemitizmus, a kárpótlás, az állami támogatás, a kisebbségek ügye, a világpolitika középpontjában álló Izrael és a Közel-Kelet mind ilyen problémák. Számos alkalom adódhat, amikor jóval hatékonyabb és eredményesebb egy hangon, a „zsidóság nevében” megszólalni. (A hagyomány, kérdése nem tartozik ide: jobb, ha a magyar közönség mihamarabb megtanulja, hogy e téren koránt sincs mindig egységes álláspont.)

Az együttműködést minimalista alapon képzelem el: a szervezetek éppoly önállóak maradnak, mint voltak, de lesz egy fórum, ahol a zsidókat általában érintő – túlnyomórészt politikai természetű – ügyekben közösen hallathatják a hangjukat. Mindemellett a nyilvánosság terein továbbra is szabad a vásár. A fórum az aktív szellemi életet a legkevésbé sem helyettesíti. A gyakorlat meg fogja kívánni, hogy a közösen elfogadott álláspontot a tagszervezetek más csatornákon ne cáfolják, de ez kultúra kérdése, előírni fölösleges. Feltehetőleg időről időre lesznek egyének, csoportok, szervezetek, akik/amelyek egy-egy állásfoglalással vitatkoznak, annak ellentmondanak. A fórum komolyságának, elfogadottságának próbaköve lesz, hogy a közvélemény ennek ellenére az ő véleményét tekinti-e mértékadó zsidó álláspontnak.

Magától értetődően a fórum csak szervezeteinek tagjai nevében szólhat majd, nem százezer magyar zsidó nevében. Ez azonban megnyilvánulásainak súlyát nem csökkenti: a demokrácia azoké, akik veszik maguknak a fáradságot, hogy éljenek vele. Itt az számít magyar zsidónak, aki hajlandó ekként megnyilvánulni.
Az e téren komolyabb tapasztalatokkal rendelkező amerikai, brit, francia zsidó közösségek mind létrehozták a maguk fórumát, amely a közös álláspontot közvetíti az ország közvéleménye felé. Ezek gyakorlatilag kizárólag politikai ügyek (antiszemitizmus kérdése, Izrael támogatása, kapcsolattartás a keresztény és a moszlim egyházakkal, stb.), amelyek a zsidók túlnyomó többsége számára fontosak, konszenzuálisnak mondhatók, s nem csorbítják a résztvevők autonómiáját. A boldogabb Amerikában a „Nagy Amerikai Zsidó Szervezetek Elnökeinek Konferenciája” napirendjén túlnyomórészt Izraellel kapcsolatos ügyek szerepelnek – náluk ez a közös nevező. Az antiszemitizmus elleni fellépés, a Soá emlékezetének ápolása, az outreach (az asszimiláltak megszólítása) és a kárpótlás kérdéseiben a nagy amerikai zsidó szervezetek öntevékenyen járnak el, az európai zsidók viszont inkább összetartanak, s ezeket közös összefogással intézik.

A Mazsihisz mai képviseleti monopóliuma…

…két ponton különösen problematikus: 1. a Síp utca szorongásoktól terhes, antiszemitizmus-középpontú világképét tálalja zsidó álláspontként a közvélemény felé; 2. A magyar állam által a zsidóknak nyújtott, közel hárommilliárd forintos juttatást a közösség számára ellenőrizhetetlen módon költi el.

1. A vészkorszak örök mementó marad a történelemben, de felelőtlen dolog egyedül ezt állítani a zsidó énkép középpontjába. A zsidó közéletet ma már a szellemi sokszínűség jellemzi. Anakronisztikus, hogy a magyar zsidóság nevében szólók mindebből mit sem tükröznek, a Síp utcában alig tud valaki angolul, nem ismerik a sajtószóvivő intézményét, stb.

2. Ma senki nem látja tisztán, hogy a zsidóság számára juttatott állami támogatás miként hasznosul. Nem tudjuk, hogy a Mazsihisz által fenntartott intézmények (iskola, konyha, zsinagógák, kórház, öregek otthona, temetők) mennyi pénzt visznek el, mibe kerül a Síp utca legalább százfős bürokráciája. Nem tudjuk, milyen jogcímeken érkeznek a Mazsihisz kasszájába az állam által juttatott támogatások, járadékok, s hogyan gazdálkodik ezzel a szervezet.

A valódi változás egy gazdasági átvilágítással venné kezdetét, melynek eredményét az átvilágító cég már a zsidó szervezetek képviselőiből alakult tanács kezébe tenné le. Ez lenne az igazi forradalom: a Mazsihisz vezetése alighanem ettől fél a legjobban. Vagy öt éve ez a javaslat egyszer már elhangzott egy közgyűlésen, de akkor sikerült megfúrni. Maga a számvizsgáló bizottság elnöke (!) mennydörgött ellene, mondván: csak nem fogunk az antiszemiták kezére játszani! S a jámbor közgyűlés az átvilágítást leszavazta.
A Mazsihisz egy ilyen javaslatra minden bizonnyal azt válaszolná, hogy belső pénzügyeihez senkinek semmi köze. Csakhogy aki „a magyar zsidóság nevében” szól a nyilvánossághoz, s ezen a jogcímen részesül juttatásokban, az a magyar zsidóság felé elszámolással is tartozik.

Reform vagy „forradalom”?

Egy koordinációs testület, fórum (bárhogy nevezzük) úgy jön létre, hogy a bátrak elszánják magukat és létrehozzák. Az államra várni fölösleges, nem is vall civil kurázsira. Az állam amúgy sem szívesen avatkozik zsidó belügyekbe. (Bizonyítja ezt a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány működése is: a felügyeletet gyakorló minisztérium új zsidó szervezetet akkor von be, ha erről a zsidó közegben már kialakult a konszenzus.) Az államot az „igazságosabb elosztás” indokával beavatkozásra bíztatni pedig annyit jelent: nem mi határozzuk meg az elosztás arányait, hanem a hatalomra bízzuk ezt, s legfeljebb a fülébe sugdosva próbáljuk befolyásolni.

A Mazsihisz kezdeményezésére várni önáltatás: nem érdeke a változás. Ha a jelentősebb szervezetek összefognak, létrehozzák a zsidó koordinációs testület, s a fontosabb ügyekben rendszeresen hallatják a hangjukat, akkor egy idő múlva nehéz lesz őket megkerülni, és felléphetnek az állam felé: tessék bennünket is partnernek tekinteni. Ebből a pozícióból már a Mazsihiszt is felhívhatják együttműködésre.
A 2005 novemberében teljes fegyverzetben színre lépett Zsidó Közösségi Fórum olyan kezdeményezés volt, amelyről akkor azt hihettük, komoly folytatása lesz. De a ZSKF a reformok fórumaként jött létre, nem forradalmi szervezetként.

Ha azonban a Mazsihisszel szembeni alternatív zsidó fórum lehetséges résztvevőit keressük, ma sem igen találunk jobb kiindulópontot, mint a ZSKF résztvevőit. (A flódni-akció kezdeményezőinek mindenesetre ott a helyük.) Kérdés, e szervezetek közül vajon hányan hajlandók a „forradalmi tettre”, az eddigi status quo megkérdőjelezésére. Ha az alapító tizennyolc szervezetből tíz erre vállalkozik, már érdemes elindulni. Ha egyszer elindultak és az első akadályokat sikeresen vették, a lendület már továbbviszi őket: kialakítják az együttműködés szabályait, az újonnan jelentkezők felvételének körét és módját, a szavazati arányokat, stb. A nagy kérdés az, lesz-e elég ember, akikben megvan mindehhez a „kezdősebesség”.