1 százalék

Ennyi zsidó él Magyarországon. A körülbelül 10. 000. 000-ból (tízmillióból) körülbelül 100. 000 (százezer). Ettől az 1 %-tól rettegne 99 %? Ki ez a százezer, zseniálisnak kikiáltott ördögfattya, aki romlásba bír dönteni egy ezeréves országot? Mert akkor ezt a kisebbséget magasabbrendű lényeknek kellene tartaniuk. Ki állítja a zsidókról ezt a szamárságot? Pedig a zsidózó tüntetők tudtukon és akaratukon kívül mindezzel a zsidóságot magasztalják, emelik maguk fölé.

	Popper Péter

És ki az a néhány ezer, ütődött álhazafi, aki tehetségtelenséggel rágalmazza a tízmilliós lélekszámú magyart, mert nem tudják a társadalom struktúrájába békésen beilleszteni a zsidókat, és hol a száműzetésükért, hol az elpusztításukért tüntetnek? Mert ha nem találnak más, emberileg elfogadható, humánus megoldást az úgynevezett „zsidókérdésre”, akkor baj lenne a szellemi erejükkel, erkölcsükkel, nemzeti tartásukkal. Ki meri állítani a magyarságról ezt az aljasságot? Pedig az antiszemita tüntetés ezért lényegében a magyarság lekicsinylése, gyalázása.

Érdemes megfigyelni a zsidóság elleni vádakat. Hűségesen követik a zsidó vallásos rituálét. Ha a zsidó vallás naponta sokszori mosakodást, kézmosást, és rendszeres rituális fürdőt ír elő, akkor a zsidó mocskos és büdös. Ha a zsidók legszentebb könyve a Tóra, a korszakban szinte példátlan szociális törvényeket hoz, akkor a zsidó kapzsi és pénzéhes. Ha szigorú szabályok korlátozzák a szexuális életet, akkor parázna. Ha a Tízparancsolattal – amit Thomas Mann „az emberi viselkedés alfájának és omegájának” nevez, erkölcsi törvényt ad az emberiségnek – akkor züllött és csaló, és a többi. Ha vallása irtózik a vértől, pl. a kóser vágás azt jelenti, hogy nem maradhat egy csepp vér sem az állatban, mert a vért semmilyen formában nem szabad megenni, sőt még a menstruáló nő is érinthetetlen, akkor megszületik a vérvád. (Sajnos, a XXI. században, döbbenetes módon, Magyarországon újra feltámadt – lásd: Magyar Jelen, 2007. ) Ennél nagyobb morális és intellektuális szégyen aligha érhet országot az európai kultúrkörben. A napjainkban itthon újra megerősödő zsidógyűlölet egyik oka talán Le Bon ismeretes törvényében keresendő, amely szerint egy embercsoport intellektuális produkciója mindig a csoport leggyengébb intellektusú tagjának teljesítménye felé deviál. Werfel szerint a fasiszták rájöttek, hogy a politikában is felülről lefelé folyik a víz, az alacsonyabbrendűség vonzó hatású, az olcsó rossz ösztönök elnyelik a jó ösztönöket… A tömegeket felsőbbrendűségi tudattal kell táplálni, arra éhesek…

Érdekes epizód volt izraeli életemben, amikor egy turistaútra érkezett zsidó orvosnő a „gyökereit” akarta kutatni. Kezdéshez azt ajánlottam, hogy nézze meg Tel-Avivban a Diaszpóra Múzeumot. Utána, mély depresszióban így nyilatkozott: „Gyönyörűen megrendezett múzeum. De én csak azt értettem meg belőle, hogy ahová mi zsidók betesszük a lábunkat, száz év múlva gyűlölnek minket. Mitől vagyunk ilyen ellenszenvesek?“

Ez a nagy kérdés! Sokan mondják: tolakodók, örökösen bírálók-ítélkezők, tapintatlanok, feltűnést keresők és hasonlók. Meg, ami közszájon jár: egymást segítik, mindig összetartanak, megvetnek mindenkit, aki nem zsidó, egészen a Cion bölcseinek összeesküvéséig a világuralomért. Súlyos dolgok, sok rágalommal, hamisítással keverve. Hallottam olyan vélekedést is Magyarországon, hogy „ez az intelligens és művelt zsidóság miért nem érti meg 700 év óta – akkor adta ki Szent László király zsidó-korlátozó intézkedéseit – hogy mi nem kérünk az ő tehetségükből. Mert ez Magyarország. Mint ahogy Izrael sem kér a palesztinok tehetségéből.” S az ember mégis érzi, hogy nem erről van szó, az okok mélyebben rejlenek.

Első probléma. A kiválasztott nép. Ez talán a legjobban fájó és dühítő tüske a többi nép szemében. Miféle gőg, a magasabbrendűség igénye árad abból, amikor Isten kiválasztott népének tartják magukat. A valóságban Isten kiválasztottjának lenni nem dicsőséget, hanem szenvedést jelent. Példaként hadd hivatkozzam a „harminchatok” legendájára, amely szerint mindig harminchat igaz ember kedvéért áll még a világ. Talán ők sem tudják kiválasztottságukat, csak rettenetes sorsukról lehet néha felismerni őket. Vagy a híres régi zsidó mondás: „ A nehéz élet az Isten bókja”. („Te olyan erős lelkű vagy, hogy ezt is elbírod” – értelmében.) Vagy a Pálról mondott újszövetségi sorok: „Választott edényem ő nekem, hogy az én nevemet hordozza népek, királyok és Izrael fiai között. És én majd megmutatom neki, mennyit kell az én nevemért szenvednie.” Talán megfelel ennek a zsidóság sorsa!

Második probléma. Mire választattak ki a zsidók? Az egyistenhit megőrzésére és elterjesztésére a világ népei között. A zsidóság az első missziót hűségesen teljesítette. De a másodikba belebukott, amikor népvallásként definiálta magát: zsidónak születni kell! Ezzel lemondott mindenfajta térítésről. Lehetséges, hogy küldetésének ez a részleges kudarca az egyik gyökere a zsidó karakterbe ivódott és megérdemeltnek érzett bűntudatnak, Istennel szemben. Sőt, legtöbbször váltig tagadott, gőggel kompenzált, de mégis csak szociológiailag kitapogatható kisebbrendűségi érzése, más népekhez viszonyítva önmagát.

	Popper Péter

Harmadik probléma. A zsidóság elvette a pogány politeizmus zavartalan életörömét. Mózes és Jézus műve. Elsősorban a bűn fogalmáról van szó. A többistenhit idején egy isten haragja inkább reális problémát jelentett, s nem igen idézett elő bűntudatot. Ugyanis védelemért lehetett fordulni egy másik istenhez. Például, amikor Poszeidon megharagudott Odüsszeuszra – aki Pallas Athénéhez menekült védelemért – mit tehet mást, minthogy viharossá teszi a tengert, hogy ne térhessen haza. A pogány életideál egyszerűsítve talán úgy foglalható össze, hogy a megszületett ember dolga, hogy a világ és a viselkedés minden formáját megismerje, átélje, még a legszélsőségesebb lehetőségeket is. Ebben volt nagy szerepe a misztériumoknak, a tudatállapot változtatásoknak, stb. Mózes és Jézus erkölcsi tanítása kriminalizálta (bűnnek nyilvánította) a szélsőséges cselekedeteket, sőt indulatokat is. Ebbe beleértendő a szexus, az emberölés, a tulajdon megsértése, mások megalázása stb. Ekkor kerül szembe a személyiségbe beépült erkölcs az ösztön dinamikával, (Freud szerint az Ösztön-én a Felettes-énnel). S a küzdelem közöttük majdnem minden általuk megérintett kultúrában az ember haláláig tartó drámai harcává válik. S ami a legfontosabb az adott kultúra egyik központi jelentőségű kérdésévé lesz a bűn, a bűntudat oldása, a vezeklés a megtisztulás stb. kérdése– még a pszichoterápiában is, különösen a pszichoanalízisben. Az egyetlen Isten a totalitás eszméjét képviseli a vallásban, mindentudó, mindenható, a vesékbe lát, becsapni nem lehet, menekülni előle nincsen hova, egyetlen kézből ered a jutalom és a büntetés, üdvözülés és kárhozat. A kultúra Ilyen mély bűntudattal terhelése vajon megbocsátható bűn-e? Ez jóvátehetetlen rombolás. Hiába próbálja pl. Fellini megmutatni, micsoda különbség van annak a felvilágosodott modern embernek a lelke, aki tudja, hogy a szex nem bűn, és annak a pogánynak a lelke között, akinek soha eszébe sem jutott, hogy a szex bűn lehet. A reneszánsz megpróbált ugyan visszanyúlni a pogány életideálhoz, de törekvése csak próbálkozás maradt. Sőt, Thomas Mann is azt tanácsolja, hogy meg kell élni az élet minden szélsőségét, de a nyárspolgár álarca alatt. A szabad, határokat nem ismerő, ujjongó életöröm elvétele és bűntudati szorongásokkal való helyettesítése a zsidóság eszmevilágából eredő bűn, és megérdemlik a halált, mert ez a bűn az egész zsidóság múltját és jelenét terheli. Werfel a „Cellában” ezt mondja erről a témáról: S ha Izrael eltűnne? Eltűnne ezáltal az isteni kinyilatkoztatás egyetlen valódi tanúja erről a világról. A Szentírás ilyen módon üres és erőtlen mondává lenne, mint akármelyik görög mítosz. Mindez a vallástalanokra is vonatkozik? Thomas Mann a „Doktor Faustus keletkezésé”-ben idézi Fitelberget: „Nekem a véremben van az Ótestamentum, és ez nem kevésbé, komoly dolog, mint a németség” – értsd: a nemzeti identitás. Ugyancsak az ő általa idézett „gonosz” Breisacherre hivatkozom: „Rossznéven vehető-e a zsidó szellemtől, ha az eljövendő, az új iránti éleshallású fogékonysága a legfurcsább helyzetben is beigazolódik, amikor az avantgardizmus egybeesik a reakcióssal.” Ez a megjegyzés – a világhírű német író szerint – „a zsidóság különös szellemi rangjára utal”. Mindezt a nem egyszer „enyhe” antiszemitizmussal vádolt Thomas Mann írja, védekezésül. Íme, a korlátlan, habzó életöröm elvétele az európai világtól, ez a zsidóság legsúlyosabb bűne az európai kultúrkör, az emberiség ellen.

Negyedik probléma. A másság. A zsidóság elkülönülése vallásilag és az életvezetés szempontjából. Azt gondolom, hogyha a zsidóság nem különíti el magát és továbbra is várja a Messiást, fejét befedi, kósert eszik, szombatot ünnepel vasárnap helyett satöbbi, hiába tartotta volna be a Tízparancsolatot, már régen eltűnt volna a történelem mély kútjában. Ez a másság konzerválta történelmileg. Természetesen mindez főleg az ortodoxiára vonatkozik. A neológok – nem beszélve a reform-zsidókról – már annyira asszimilálódtak amennyire csak lehetséges volt. Öltözködésükben, szokásaikban, ízlésükben, kosztjukban, életmódjukban, nyelvükben, kultúrájukban, a magyar tudományos életbe, művészetbe és irodalomba való szerves betagolódásukban senki sem vitathatja magyar identitásukat. Az 1848-as szabadságharcban és az I. világháborúban való részvételükkel, magyar földben nyugvó halottaik által is idekötve, naivan azt hitték, hogy ahogy vannak katolikus, vagy protestáns magyarok, úgy vannak zsidó magyarok is. Az ő esetükben nem az asszimilációval, hanem az integrációval, a befogadással van baj. Ez a máig élő fasiszta fajelmélet megőrződésének és újra virágzásának a következménye.

Ötödik probléma. A megoldás. Mi a megoldás? A zsidókérdésnek nincsen megoldása, mint ahogy más országban is tartósan jelen vannak a kisebbségekkel való konfliktusok. A pszichológusok és a politikusok gondolkoznak úgy, hogy a társadalmi és az egyéni élet problémái megoldhatók. Holott csak kevés oldható meg közülük, a többségüket jól- vagy rosszul el kell viselni, netán elhazudni. Ezt a terhet – nevezetesen, hogy minden problémát meg lehet oldani – le kellene venni, mind a pártok, mind az egyének válláról, akik azt gondolják, hogy vagy az ellenfél rosszindulata, vagy a saját tehetségtelensége miatt képtelen eljutni a megoldásokhoz. A legmélyebben hívő katolikus költőt, Pilinszkyt idézem: „Ti úgy gondolkoztok, hogy problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én úgy gondolkozom, hogy tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.“