Szolgálati közlemény

Az Új Élet 2008. január 15-i számában jelent meg név nélkül, így a szerkesztőség álláspontját tükrözve, a Schweitzer József főrabbi Darvas István rabbihoz intézett levelét keretező szösszenet „Az ebédlemondók üzenete az őket bírálóknak” címmel. Schweitzer főrabbi a túlélők tapasztalatát erkölcsi érvként használva, és a kollektív döntés bölcsességére hivatkozva utasítja el fiatal kollégája különvéleményét az államfői ebéd lemondásával kapcsolatban.

	Képünk illusztráció

Az ebédlemondást mint politikai lépést többféleképpen is lehet értékelni, ám a főrabbi levelét közrefogó névtelen szerkesztői kommentárt nem hagyhatjuk szó nélkül. Előbb „egy zsidó újságot” idéz, a cikk végén azonban már így fogalmaz a névtelen szerző: „Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke ugyancsak nyilatkozott azon zsidó szervezeteknek, médiáknak (sic! – a szerk.), vagy magukat zsidónak nevezőnek (sic! – A szerk.), amelyek bírálták a vezetőket az ebédlemondásért”.

Ez utóbbi, nyelvtanilag és fogalmilag is zavaros mondatból nem lehet világosan kihámozni, kire céloz szerzője, kik a „zsidó médiák” és ki a „magát zsidónak nevező”. Mivel Feldmájer Péter idézett nyilatkozata a Szombat honlapján jelent meg, felmerül a lehetőség, hogy mindkét titulussal bennünket illettek. Ebben az esetben a következő az álláspontunk:

A Szombat nem pusztán annak nevezi magát, hanem zsidó lap. Van neve. Igazi újság: nyíltan kérdez, és ha kell, bírál. Érthetően és világosan fogalmaz, szemben az Új Élet fogalmazni nem tudó, s a legrosszabb kádárkori stílust idéző szerkesztőségi kommentár-írójával. Utóbbi, súlyos (immár nem csak grammatikai), hanem fogalmi és erkölcsi zavarában szenvedve nem tudott dönteni aközött, hogy a Szombat nevét le nem írva, azt zsidónak nevezze (első esetben így döntött), vagy éppen zsidó identitásában kérdőjelezze meg a Szombatot, pusztán azért, mert a Mazsihisszel szemben, mint a közélet bármely résztvevőjével szemben, ha szükséges, kritikus hangot használ. Értjük persze a gondolkodásmódot, ha el nem is fogadjuk: csak az a zsidó, aki egyetért velük.

Dönteni nem tudott, a nyelvi és szellemi zűrzavar így megmaradt. Na meg a kínos hagyomány, hogy a Mazsihisz és annak lapja még mindig nem tud mit kezdeni a kritikával, és a kritikusokkal szemben a legegyszerűbb eszközt használja – nagyjából a szélsőjobboldallal megegyező módon –: a kitaszítást a közösségből. Szellemtelen és szomorú eljárás. Még szomorúbb, hogy az Új Életnek és kiadójának – többek között épp e gondolkodásmód miatt – pár éven belül talán már nem kell senkit sem kitaszítania az akolból. Ha így folytatják, mindenki kívül lesz már rajta, akit nem anyagi érdek és/vagy az antiszemitizmustól való félelem fűz a hitközséghez.