220 előadás az antiszemitizmusról

Az október 7-i barbár Hamasz-mészárlás és az azt követő példátlan antiszemita hullám olyan mély megosztottságot eredményezett még a zsidóságot, antiszemitizmust és Holokausztot kutató tudós közösségekben is, hogy szükségessé vált mindeme fogalmak újradefiniálása. Ezen dolgoztak egy Londonban tartott megakonferencia észtvevői.

A Hamasz-mészárlás nemzetközi fogadtatása világossá tette a baloldali, kisebbségvédő politika válságát. A fősodrú nyugati baloldal elítélte ugyan a mészárlást, de sietett a palesztinokat mentegetni, mondván, hogy tettüket – ha nem is menti, de magyarázza az izraeli „megszállás”. A világ közvéleményét hivatalból tolmácsoló ENSZ-főtitkár a mészárlást követő nyilatkozatában szintén az „56 éve tartó fojtogató megszállással” magyarázta izraeli gyerekek és öregek szadista legyilkolását. A magukat progresszívnek tekintő kisebbségvédő mozgalmak közül sokan vagy hallgattak (mint a fősodrú nőjogi mozgalmak), vagy alig burkoltan üdvözölték és szabadságharcnak tüntették föl a – méreteiben ugyan nem, de szándékában kétségkívül – népirtó akciót. A gender studies tanszékek üdvözlő nyilatkozata mindennél jobban tükrözi a krízis mélységét.

A válság a Holokauszt kutatóit is megosztotta: az antifasiszta ideológia elsődlegességét valló kutatók közül sokan Izraelt (is) felelőssé tették a rászakadt tragédiáért. Azok a kutatók, akik a mészárlást a „megszálló” Izrael és az „ellenálló” palesztinok konfliktusaként keretezték, az utóbbiak pártját fogták, és éppen a Holokauszt erkölcsi tanulságára hivatkozva támadták Izraelt. A Holokauszt tanulságát a zsidó állam ellen fordítani, azt állítani, hogy „a zsidók azt csinálják a palesztinokkal, amit a nácik tettek velük” – mutatja a kisebbségvédő ideológia teljes pervertálódását. (Ennek a lózungnak mediatizált változata a „népirtás” vádja, amit a fősodrú média világszerte gátlás nélkül terjeszt – ha nem is tényként, de elfogadható véleményként.)

Azok, akik a Holokauszt emlékét is a megtámadott zsidó állam ellen fordítják, persze az antiszemitizmus meghatározására is igényt tartanak. Az Izrael-ellenes, anticionista tábor megpróbálja az antiszemitizmus értelmezését is elragadni a zsidó közösségtől. Utóbbi – Izraelben és a diaszpórában – a széltében-hosszában hangoztatott népirtás vádat durva antiszemitizmusnak tartja. A vád hangoztatói szerint ez csupán Izrael-bírálat, ami a politikai vélemény kategóriájába tartozik.

Miután az antiszemitizmus mibenlétéről megszűnt a konszenzus, az antiszemitizmus kutatásának alapjai is teljesen összekavarodtak.

Az antiszemitizmus kutatói közül azok, akiknek a kisebbségvédő diskurzus volt az elsődleges, szembekerültek azokkal a kollégákkal, akik számára a zsidó közösség védelme volt az alapvető. Ez történt a nyugati világ számtalan egyetemén, ahol az agresszív „palesztin-párti” (de valójában sokkal inkább Izrael-ellenes) kisebbség folyamatos tüntetésekkel, sátorozásokkal, egyetemfoglalásokkal, plakát és transzparens áradattal gyakorlatilag véleményterrort gyakorol és olyan légkört teremtett, amelyben nemhogy az Izraelt pártoló, hanem a zsidó hátterű diákok túlnyomó része is fenyegetve érzi magát. A Columbia Egyetem nagy tekintélyű professzora ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „Az egyetem intellektuális romokban hever.”

*

Ilyen körülmények között a zsidó közösség és támogatói, csakúgy, mint a függetlenségüket őrző kutatók számára megnövekedett azoknak az antiszemitizmussal foglalkozó kutatóhelyeknek a fontossága, amelyek nem hódolnak be az emberjogi nyelven megszólaló Izrael-ellenességnek, nem tartják a cionizmust szitokszónak, és evidenciának tartják, hogy az anticionizmus, tehát Izrael létezési jogának nyílt vagy burkolt megkérdőjelezése nem más, mint a korszerű nyelvezetbe öltöztetett zsidógyűlölet. Ebben a közegben vizsgálják az antiszemitizmus kortárs formáit – amelyek a dühödt egyetemfoglalók szerint csak a cionista propaganda által kitalált fantáziák.

A nyugati világban ilyen független kutatóműhely egyelőre kevés van. Három ilyet érdemes megemlíteni:

• Az amerikai Indiana University égisze alatt működik az Alvin Rosenfeld vezette Institute for the Study of Contemporary Antisemitism (ISCA);
• A Charles Asher Small által alapított Institute for the Study of Global Antisemitism and Policy (ISGAP) független kutatóhelyként működik;
• Úgyszintén független kutatóhely a David Hirsch vezette London Centre for the Study of Contemporary Antisemitism (LCSCA).

Mind a három kutatóhely rendkívül aktív: könyveket és egyéb kiadványokat tesznek közzé, konferenciákat szerveznek, online előadás sorozatot tartanak és keresik az utat a politikai aktorok irányába. E téren legaktívabb az ISGAP, amelynek vezetője nemrég az amerikai kongresszus kulturális bizottsága előtt fejtette ki, hogy a katari milliárdok hogyan befolyásolták el az amerikai egyetemek uralkodó eszméit.

*

Az LCSCA által szervezett háromnapos konferencián március 29 és április 1 között négyszáz résztvevő hallhatta 220 meghívott kutató előadásait a téma minden elképzelhető aspektusáról, a kereszténység kezdeteitől a 2023. október 7 utáni időszakig. A konferencia másik szervezője az Elizabeth and Tony Comper Center for Contemporary Anitsemitism nevű kutatóhely volt, mely a Haifai Egyetem kebelében működik.

A 400 főnyi hallgatóság és a 220 előadó a JW3 nevű londoni zsidó kulturális/közösségi központban jött össze, ahol három napon át párhuzamosan hét szekcióban zajlottak az előadások. Ismertetésük lehetetlen vállalkozás volna, így e sorok írója csak az általa hallott előadások rövid összefoglalására vállalkozhat.

Jan Grabowski, lengyel-amerikai történész saját személyes történetén keresztül mutatta be a nyugati egyetemi világ jelenlegi visszásságait. A lengyelországi Holokauszt ismert kutatóját szülőhazájában a nacionalista körök ádázul gyűlölik, mert könyveiben tények tömkelegével bizonyította: a náci megszállás évei alatt a lengyel lakosság számtalan esetben kifosztotta és a nácik kezére adta a bujkáló zsidókat. Mondhatni, hogy ez volt a szabály, az embermentés volt a kivétel.
Grabowski azonban a lengyel nacionalistáktól biztonságban volt az Ottawai Egyetemen, ahol évtizedek óta tanított. Egészen 2023-ig, amikor október 7-e után itt is megjelent a Grabowski által jól ismert agresszív intolerancia – csak ezúttal progresszív, woke, anticionista köntösben. Melynek szószólói nagyon is szívesen hivatkoznak a Holokausztra – csak éppen a zsidóságot nem áldozatként, hanem tettesként állítják be. („Palesztin Holokauszt”). „A haláltáborok történetének zsidótlanítása van folyamatban” – összegezte egyetemi tapasztalatait a történész, aki hozzátette: ez a tendencia nem fog egyhamar elmúlni.

Sir Simon Schama történész azzal kezdte előadását, hogy alma matere, a Columbia egyetem „intellektuális romokban hever”. Különösképpen a művészeti és bölcsész szakok (Arts and Humanities) állnak teljesen az anticionista woke ideológia befolyása alatt – persze korántsem csupán ezen az egyetemen. Ijesztő példaként idézett egy – a London Review of Books folyóiratban megjelent – írást, melynek szerzője szerint az izraeli vezetők, úgymond, „kisajátították” a holokauszt emlékét a palesztinokkal szembeni gázai politikájuk igazolására.
(A londoni értelmiségi körökben nagy sikert aratott cikket a Holokauszt zsidótlanítása néven ismert, régi keletű törekvés elvi igényességű összefoglalójának nevezhetjük.)

Kathrin Renz német kutató a németországi klímamozgalmok palesztinpárti elfogultságát elemezte. A globális felmelegedés veszélyére figyelmeztető, és ez ellen radikális lépéseket követelő mozgalmak a globális észak–dél konfliktus keretei közt értelmezik harcukat. Eszerint a fehér, elnyomó, környezetszennyező észak harcol a harmadik világ kiszolgáltatott népei (a „Dél”) ellen. A klímaküzdelem szerintük ennek része, ezért baloldali, ha pedig baloldali, akkor nem lehet más, mint anticionista. Renz idézett egy klímamozgalmakkal szembeni kritikus hangot: az emberiség nem a katasztrófa előtt van, hanem utána – mert az emberiség valódi katasztrófája Auschwitz volt.

Egy másik német kutató azt szemléltette, miként próbál a német radikális baloldal a palesztinok ügyét felhasználva kibújni a Holokausztért viselt felelősség alól. Érvelésük szerint a zsidókkal szembeni német felelősség állandó hangoztatása csak azt a célt szolgálja, hogy eltereljék a figyelmet a valódi áldozatokról, a palesztinokról. Eszerint a logika szerint a palesztinok a „Holokauszt másodlagos áldozatai”. „Free Palestine from German guilt!” („Szabadítsátok meg Palesztinát a német bűntudattól!”) – hangzik a jelmondatuk. Amiből elég világos, hogy valójában ők maguk szeretnének megszabadulni a német bűntudattól.

Matthias Küntzel német kutató a palesztinai arab politikusok és a náci rendszer kapcsolatait kutatja az 1937-1948 közötti időszakban. Az arab világban jelentős volt a náci befolyás 1945 előtt – s ez a 2. világháború után sem változott, mert az arab világban semmiféle nácitlanítás nem volt soha.
Október 7-éről Küntzel azt mondta, korszakhatár a jelenkori politikai helyzetben, mert ismét széles körök üdvözlik a zsidó meggyilkolását – vagy éppen jóindulatúan szemet hunynak felette.
Személyes pályafutásáról Matthias Küntzel elmondta, hogy tudatosan mondott le az egyetemi karrierről, mert a német egyetemi-akadémiai világban az iszlám antiszemitizmus bírálata szinte anatémának számít, és aki erre vetemedik, az könnyen derékba törheti a karrierjét.

Alex Hearn történész a bolygó zsidó motívumát elemezte. A keresztény hagyomány szerint örök vándorlásra kárhoztatott, soha nyugtot nem lelő zsidó alakja a modern kori zsidóellenes legendák előképe – mutatott rá. Amiképpen a bolygó zsidó örök otthontalanságra van kárhoztatva, ugyanilyen otthontalan, örök idegen az antiszemita fantáziákban a kozmopolita (kommunista/kapitalista) zsidó, akinek valójában nincs hazája, semmilyen néphez/nemzethez nem tartozik, örök idegen mindenhol. (És tegyük hozzá: az anticionista hitvilágban a zsidó idegen a saját országában, Izrael földjén is, amely valójában, úgymond, ősi palesztin föld, amelyet a Kelet-Európából érkezett, fehér zsidó gyarmatosítók elfoglaltak.)

Deidre Berger amerikai történész azokról az illúziókról beszélt, amelyek bűvöletében az Amerikában élő zsidók az 1980-2000 közötti időszakban úgy vélték, megvalósult az aranykor, az előítéleteket végleg maguk mögött hagyta a többségi társadalom és zsidóként éppúgy elfogadást nyertek, mint a velük együtt bevándorló írek, olaszok, lengyelek. A nagy csalódás („wake up call”) 2000-ben jött el első ízben, amikor a dél-afrikai Durban városában az ENSZ égisze alatt rendezett antirasszista konferencián gyakorlatilag egyetlen napirendi pont szerepelt: Izrael Állam, mint „rasszista, népirtó” ország megbélyegzése. Az ezt követő Al Aksza intifáda éveiben a nyugati (így az amerikai) haladó sajtó széltében-hosszában tálalta a közönségnek a vérvád frissített változatát, a palesztin gyerekeket gyilkoló izraeli katona rémképét. Október 7-e után ezek a képek ismét elöntötték – immár nemcsak a „progresszív”, hanem a fősodrú médiumokat (BBC, CNN) is. Az egyetemi kampuszokon pedig olyan lett a légkör, mint az 1920-as években. A zsidó diákok zaklatása volt a figyelmeztetés: az „aranykor”, ha volt is, végetért.

Az amerikai Gilbert Kahn viszont arra figyelmeztetett, hogy a woke mozgalom ellenében megválasztott Donald Trumpban bízni illúzió. Az amerikai izolacionizmus rossz a világra nyitott zsidóságnak, és az elnök Izrael-barát politikája nem elvi alapokon nyugszik, ezért kiszámíthatatlan és – szerinte – bármelyik pillanatban hátat fordíthat a zsidó államnak.

Jeffrey Herf amerikai történész, aki több könyvében vizsgálta Izrael születésének körülményeit, feltette a kérdést az október 7-i sokkból tápászkodó zsidó és izraeli közvéleménynek: Miért nem vették komolyan a Hamasz alapító okiratát, amelynek programjában feketén-fehéren le van írva a zsidók meggyilkolása?
Ami egyébként csöppet sem új jelenség: Hadzs Amin Al Husszeini, a britek által kinevezett palesztinai főmufti, aki a háború alatt Hitler vendégszeretetét élvezte Berlinben, a náci rádió arab adásában számos alkalommal felhívta palesztinai hallgatóit az ott élő zsidók meggyilkolására. Hasonló szellemben írt könyvét („Az Iszlám és a zsidóság”) 1938-ban a náci propagandaminisztérium németül is kiadta.
A zsidók meggyilkolásának programja a palesztinai arab lakosság körében tehát korántsem újkeletű. Husszeini a háború után jottányit sem változtatott politikáján, a palesztinai arabság szellemi vezetőjeként továbbra is a náci ihletettségű antiszemitizmust képviselte, Az elképesztő az, hogy az e célokat népszerűsítő iszlámizmust sikerül a mai nyugati világban úgy eladni, mint a globális társadalmi igazságosságért küzdő ideológiát. Az amerikai demokrácia is veszélyben van, ha a saját kebelében rá leselkedő veszélyt nem ismeri fel – zárta gondolatait Herf.

Sayan Lodh, a konferencia indiai résztvevője elgondolkodtató előadásban vázolta föl, miként talál utat az indiai társadalom szívébe a zsidókérdés – amely a politeista hindu társadalmat kétezer éven át nem érdekelte.
Az Indiában élő moszlimok éppen olyan ellenségesek a zsidók és Izrael iránt, mint más országokban élő hittestvéreik.
A hindu lakosság azon részében, amelyik a brit befolyás nyomán a nyugati értékek mellett kötelezte el magát, most teret nyer az Izrael-ellenes, anticionista gondolat. A hindu nacionalista/soviniszta, moszlimellenes radikálisok körében viszont népszerű figura lett Hitler – sokan közülük szeretnék úgy elintézni a moszlim kisebbséget, ahogy Hitler annak idején a zsidókérdést..
A nyugati társadalmak Hitler-ellenes tabui (még?) nem épültek be az indiai társadalom nagy részébe. A náci vezér neve itt úgy cseng, mint nálunk Drakuláé: borzongatóan izgalmas. Hitler nevével, képével a kereskedők szívesen ékesítik árucikkeiket a jobb eladhatóság érdekében.

Végezetül e sorok írója előadásában annak okát kutatta, miért beszél olyan megszállottan a nemzetközi sajtó a „megszállásról”. Magyarázata szerint ez korántsem csak az aktuális politikai helyzetről szól. A „megszállás” elsősorban nem egy katonai-politikai helyzet, hanem egy kétezer éves gyökerekből táplálkozó mítosz. A szünet nélkül emlegetett „megszállás” a 21. században ugyanaz, ami a „zsidó összeesküvés”, a „zsidó uralom” volt a 19-20 században.
A megszállás valójában a zsidók létezését jelenti. Ezzel a háttérrel kell újragondolnunk, mit jelent valójában a „megszállás elleni küzdelem” – illetve ennek különféle szinonimái: „palesztin ellenállás”, „intifáda”, „felszabadítás”.