1956, a Zsidó Világkongresszus és Izrael

1956 decemberében Alfred Richmann a következő történetet osztotta meg a Daily Herald olvasóival[1]: a múlt hónapban

egy 24 tagú magyar zsidó csoport rontott be a hotelbe,

ahol a cikk szerzője bécsi tartózkodásakor lakott. Az éjszaka közepén érkezőket – egy 8 fős családot és barátaikat – Paul Freid magyar származású amerikai üzletember várta, és egy közeli szállásra vitte őket. A társaságban ott volt Paul két testvére, Béla és László; utóbbi nemrég szabadult egy szovjet táborból, ahova a háború után vitték. Ő feleségével és gyerekével szökött át a határon; mint mondta, a kisbabának altatótablettát adtak, de még így is felébredt a szovjet fegyverek ropogására. Miközben egy mocsáron át futottak, és a fejük felett lőttek, ő imádkozott. Most, hogy megérkeztek, a Zsidó Világkongresszus (WJC) egy meg nem nevezett tagja szerzett számukra szállást. A cikk nem említette meg a segítő nevét, de a jeruzsálemi levéltárban általam megszemlélt újságkivágásra – mely a Zsidó Világkongresszus 1956-ra vonatkozó iratai között szerepelt – valaki ceruzával ezt írta rá: S. Roth.

Stephen Roth – vagyis Róth István – 1915-ben született Gyöngyösön, majd Budapesten szerzett jogi diplomát. A háború alatt aktívan részt vett az illegális cionista mozgalom zsidómentő tevékenységében, utána pedig a Zsidó Világkongresszus londoni irodájához került. Mikor 1956 novemberében lehetőség nyílt a nyugati emigrációra, és megindult az – egyes feltevések szerint az ország lakosságának 2%-át kitevő – emberáradat, köztük rengeteg zsidó is volt; a WJC adatai szerint többségük ortodox zsidó[2], valamivel több, mint 20 000 ember (ezeknek azonban csak a fele regisztrált; a Joint irataiban éppen feleennyi ember neve szerepel[3]).

A bécsi hitközség külön irodát állított fel a menekültek fogadására, és a helyi katolikus egyház is segített az emberek elhelyezésében[4]. A szakirodalom nem egyezik meg a kivándorolt zsidó számában; Patai Rafael enciklopédiája 5000 alijázott zsidót említ, míg Deák István professzor összességében 37 000, a forradalom során és után emigrált magyar zsidóról beszél.[5] Egy izraeli történész által idézett izraeli jelentés szerint nem voltak elég meggyőződéses cionisták a magyar zsidók ahhoz, hogy többen alijázzanak; egy WJC-irat szerint ellenben annyira szerették Izraelt, hogy a cionista ismeretterjesztő program szinte felesleges volt.[6]

Annyi bizonyos, hogy a menekültek egy része sem nyugatra nem távozott azonnal, sem pedig Izraelbe. Stephen Roth 1956. november 30-án így írt Bécsbe indulása előtt Maurice Perlzweignek, a WJC londoni irodavezetőjének: noha „az új egyiptomi vészhelyzet lefoglalja időnk legnagyobb részét” – itt a szuezi válságra utalt –,

„szó szerint ostrom alá vettek azok a londoni zsidók, akiknek rokonai vannak Magyarországon,

és azt hiszik, hogy segítségükre tudok lenni kihozatalukban. Meglepő módon néha valóban csodákat tudok tenni, és ez engem is kellő elégedettséggel tölt el”[7]. Roth egy későbbi jelentésében arra utalt, hogy még a forradalom leverése után is távozhattak zsidók Budapestről Izraelbe; mint írta, ez még Nagy Imre ígérete okán történhetett, melyet Betlen Oszkár úgy konferált a Ha’arecnek adott interjújában, hogy a „cionizmust többet nem tekintik államellenes mozgalomnak”[8], s ezt az ígéretet ideig-óráig Kádár János is betartotta. Roth egy 1957 januári zárójelentésében beszámolt arról, milyen anyagi segítséget tudott juttatni a bécsi zsidó menekülteknek: az impozáns lista szerint kimondottan jó minőségű ruhaneműkhez jutottak a családok.

Roth azonban nem csak a menekültek megsegítésével foglalatoskodott, hanem egy sajátos kampányt is kezdett az 1956-os forradalom antiszemita, zsidóellenes jellegéről érkező szovjet hírek megcáfolására. Felettesének erről így írt: „Felhívom rá figyelmedet, hogy az összes antiszemitizmusról szóló hír az orosz oldalról jön”, s így csak „túlzás és mendemonda” lehet. „Meg vagyok győződve róla, hogy az egész csak az oroszok hazugsága, mely a forradalom brutális elnyomását hivatott igazolni… Tudom, azt fogod mondani, hogy csak valamifajta magyar hazafiság beszél belőlem. Semmi sem állhat távolabb tőlem.

Épp, mivel ismerem a magyarokat, mindenkinél jobban meg vagyok lepve a történteken.

Azzal is tisztában vagyok, hogy most, hogy leült a csatazaj, az antiszemitizmus fel fog éledni. Talán pár nap múlva konkrétabb információval is szolgálhatok, de ami a forradalmat magát illetve, inkább tényekkel szeretek dolgozni, nem pedig találgatásokkal. A tények pedig azt mutatják, hogy [a forradalom] mentes volt az antiszemitizmustól”.[9]

Noha Standeisky Éva történész egy tanulmányában valóban idéz antiszemita incidenseket[10], itt nem ezekről a kilengésekről volt szó, hanem egészen arcátlan szovjet propagandáról: egy moszkvai sajtócikk szerint – melyet a WJC adatszerzői megőriztek – „sok pogrom zajlott az ellenforradalom alatt”, a zsidók házait megjelölték megannyi vidéki városban, és az ott lakókat lelőtték és felkötötték. „Idősek, nők és gyerekek fejét puskákkal verték szét”, „a zsidóbújtató magyarokat megölték” „korábbi Szálasi-tisztek vagy olyan emberek, akik közvetlenül együttműködtek Hitler Gestapójával” – szólt a cikk[11], mely szerint nyugatról érkező volt nyilasok álltak a forradalom mögött. Egy másik szovjet propaganda-írás szerint olyan volt a zsidók sora a forradalom alatt, „mint Horthy és Hitler idejében”.[12] Igaz, az „ellensajtó” is túlzó állításokat közölt. Egy ilyen cikk[13]

„a forradalom soraiban harcoló több ezer zsidó fiatalról”

beszélt, és „több száz elesett” zsidóról – noha valóban voltak zsidó forradalmárok és mártírok is, a „több ezer” főnek messze alatta maradtak.

Egy különösen torz riport azonban nem a kommunista, hanem az amerikai sajtóban, mégpedig a New York Postban jelent meg: ennek egy másolata is a WJC sajtószemléje között maradt meg. A cikk szerint 11 zsidót agyonlőttek a forradalmárok, amikor be akartak menekülni a Dohány-utcai zsinagógába; zsidó nőket erőszakoltak a felkelők, és a zsidó közösségben járva „épp akkora félelmet látni arcukon, mint a nácik áldozatainak arcán”.[14] Az írás azt állította, hogy a forradalom „horthysták” műve. Hogy az alapvetően bulvár stílusú, de közel sem baloldali lap miért írt ilyet, rejtély; mindenesetre a WJC egy dolgozója odaírta a lap szélére, hogy „highly inaccurate”, és „not to be reproduced in any form” – vagyis „rendkívül pontatlan”, és „semmilyen módon nem szabad átvenni”.[15] Az atrocitások hírét mások is cáfolták. A Ma’ariv helyszíni tudósítója, David Giladi

ugyanúgy pletykának nevezte a tömeges pogromhíreket,[16]

mint az Amerikai Zsidó Kongresszus, amely így nyilatkozott: a hírek „nyilvánvalóan a kommunista propagandakampány részét képezik, melyek fasiszta puccsként festik le a magyar forradalmat”[17]. Berend Béla amerikai cionista rabbi hagyatékában megannyi távirat maradt fenn, melyekben a forradalom mellett állt ki.[18]

Stephen Roth, azaz Róth István 1995-ben halt meg; nevét ma a Tel-Avivi Egyetem antiszemitizmust kutató intézete őrzi. S noha ez nem kapcsolódik közvetlenül személyéhez, a következő ENSZ-jelentést ’56-os iratanyaghoz csatolását valamiért fontosnak találták a WJC dolgozói; ők maguk nem vállaltak benne szerepet, ám talán úgy érezték, hogy helyesen illusztrálja a demokratikus kiállást az ’56-os forradalom kapcsán. E szerint Golda Meir, akkor Izrael külügyminisztere, későbbi miniszterelnök-asszonya 1956. november 20-án így szólalt fel az Egyesült Nemzetek Szövetsége előtt, a szovjet csapatok kivonását követelve – és nyilván azokra a hírekre is reflektálva, mely szerint a szovjetek internálják a forradalmárokat:

„Mi olyan jól ismerjük a marhavagonokat és az ismeretlen helyszínre történő deportálásokat, hogy nem maradhatunk csendben.

Tényleg olyan sokat kíván egy nép, mikor maga akar dönteni sorsa fölött,

amikor azt követeli, hogy eldönthesse ki és miképp kormányozza őt, amikor ifjai fellázadnak az ellen, amit rossznak tartanak – csak hogy aztán deportálják őket házaikból és hazájukból?”[19]

Golda Meir azt javasolta, hogy hallgassák meg Kéthly Annát az ENSZ előtt, majd így folytatta:

„Korunk tragédiája, hogy a kis nemzetek még nem élveznek elég biztonságot ahhoz, hogy természeti jogaikat gyakorolják – nevezetesen, hogy a saját sorsuk felett ők döntsenek”.

Végül a forradalom leverése után valóban újrakezdődő internálások hírét letagadó szovjet propagandáról is beszélt:

„Tudjuk, hogy voltak már jelentések szenvedésről és mártírsorsról Európában, melyeket akkor propagandának neveztek, s melyek később sajnos igaznak bizonyultak… Őszintén remél[em], hogy a világ követni fogja lelkiismeretének hangját, hogy a magyar nép szenvedésének véget vetnek, hogy a deportálásoknak vége szakad, és hogy a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, és hagyják, hogy annak népe építhesse a maga jövőjét szabadon és békességben”.[20]

Itt Golda Meir egyértelműen a holokauszthoz hasonlította a magyar forradalmárok elleni megtorlást. Ezzel nem volt egyedül: a WJC egy iratai szerint egyes izraeli magyarok, köztük Marton Ernő, az Új Kelet szerkesztője Netanjában úgy fogalmaztak, hogy a magyarországi megtorlások

„bizonyos mértékben 1944-re emlékeztetnek”[21].

A hasonlat nyilvánvalóan csak „emlékeztetés” szintjét állta meg a helyét, nem pedig tények vagy számok szerint; azt azonban illusztrálja, hogy Izrael, mint a szabad világ egy országa, illetve a Zsidó Világkongresszus hogyan is viszonyult az 1956-os forradalom leveréséhez.

[1] Central Zionist Archives (Jeruzsálem, továbbiakban CZA), C2\12089-7, Daily Herald újságkivágás.

[2] CZA, C2\12089-22, Stephen Roth jelentése a magyarországi zsidó közösségről és a magyar zsidó menekültekről, 1957. január 11

[3] Az AJDC archívumának névlistája megtekinthető online: http://archives.jdc.org/about-us/articles/hungarian-refugee-cards-1.html?referrer=https://www.google.nl/

[4] CZA, C2\12089-10-12, Refugee High Commisioner Investigating Alleged Anti-Jewish Outbreaks in Hungary; Mr. G. Jeger-interjú.

[5]  Peter I. Hidas: Canada and the Hungarian Jewish Refugees, 1856-57, East European Jewish Affairs, 37. köt. (2007), 1. szám, 77., 86.

[6] CZA, C2\1654-34 Albert Geyer a WJC európai igazgatóságához, dn., 2.

[7] CZA, C2\12089-3, S. Roth levele M. L. Perlzweig számára, 1956. november 30., 1-2.

[8] Hungary, The American Jewish Year Book, 59. köt. (1958), 337.

[9] CZA, C2\12089-3, S. Roth levele M. L. Perlzweig számára, 1956. november 30., 1-2.

[10] Online lásd itt: http://www.rev.hu/rev2/images/content/tanulmanyok/1956/2004_standeisky.pdf

[11] CZA, C2\12089-14, Moscow on “Pogroms in Hungary”, 1956. november 23.

[12] CZA, C2\12089-23, moszkvai sajtószemle, dn.

[13] CZA, C2\12089-9, Press Survey No: 1909, 5.

[14] CZA, C2\12089-25-33, Situation of Jews in Hungary c. jelentés.

[15] Uo.

[16] CZA, C2\12089-19, Jews in Hungary During the Revolution, dn.

[17] CZA, C2\12089-20, Massacres Denied, 1956. november 19., 3.

[18] Wiener Library (London), 598/b, Berend Béla rabbi iratai, számozatlan.

[19] CZA, C2\12089-18, Golda Meir Calls for Withdrawal of Soviet Troops from Hungary: Addresses General Assembly, 1956. november 21., 5.

[20] Uo. “We all know that reports of suffering and martyrdom in Europe which were once labelled propaganda turned out to be tragically true… [I] fervently hope that the voice of the world’s conscience will be heeded, that the suffering of the Hungarian people will be brought to an end, that these deportations will cease, and that Soviet forces will leave Hungary and allows its people to build their own future in freedom and peace”.

[21] CZA, C2\12089-34, Meir Faerber: Hungarian Jewry Today.