Bernard-Henri Lévy: „Az erőszak és a hétköznapi élet összekeveredik”

2001-ben Bernard-Henri Lévy Les damnés de la guerre (Kb. A háború rabjai) címmel riportsorozatot közölt több nagy európai újságban. Ezekben Angola, Sri-Lanka, Burundi, Kolumbia és Szudán háborús övezeteibôl tudósított. A riportok még abban az évben a Réflexions sur la Guerre, le Mal et la fin de l’Histoire (Reflexiók a háborúról, a Gonoszról és a Történelem végérôl) címû kötetben is megjelentek. Az alábbi részlet a Burundiban zajló háborús cselekményekbe enged bepillantást.

A burundi háború levegôjét elôször Kamenge hutu negyedében, a város északi részén szívtam be. A házak felét jól láthatóan nehézfegyverekkel rombolták le. A házak másik felét helyre hozták, gallyakból, szövetdarabokból, kartonlapokból, bádogból és mûanyaglemezekbôl, még ott virított rajtuk az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosságának kék logója. Mindezt belepte a vegetáció. Az egész negyeden különös légkör uralkodik: a félelem, a gyanú, az elveszett remény és a fáradtság keveréke. Üres tekintetű férfiak és nôk céltalanul gyalogló hosszú sora. Már érkezésem elôtt tudtam, hogy az egymással szemben álló tuszi kormányhadsereg és a lázadó hutu milícia összecsapásának a védtelen lakosság az áldozata, mint Sri Lankán vagy Angolában, de azt el sem képzeltem, hogy ennyire kézzelfogható a depresszió. Aznap reggel az a hír járja, hogy a felkelôk egyik egysége behatolt a negyedbe, és az éjszaka a Jehova Tanúi templom elôtt megöltek két nôt, akit tuszinak néztek. Így hát most itt vannak az ejtőernyősök. Járôröznek. Három nyumbakumi – házblokkfônök – támogatásával bemennek az emberekhez, kiürítik a gyanús kunyhókat, egyeseket kihallgatnak, másokat falhoz állítanak. Teljesen zajtalanul. Egyetlen kiáltás nélkül. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy talán egy idegen jelenléte visszatartja az egyiket attól, hogy túl erôsen taszigálja az embereket, a másikat meg attól, hogy túl hangosan tiltakozzon. De nem. Pontosan ilyen a negyed élete. Az erőszak és a hétköznapi élet összekeveredik. Az egyik oldalon az erôszakos katonák tiszta brutalitása. A másik oldalon a nők, akik tovább ügyködnek; egyikük maniókát rak gúlába, a másik grigrit, afféle amulettet árul, a harmadik a csupasz földön ül, szinte meztelenül, száraz és petyhüdt mellébôl ödémától fölfúvódott, vacogó gyermekét szoptatja. A bujumburai nők így viszik csecsemőiket, akár a kis tetemeket. Ez a csöndes és ernyedt reménytelenség, ez a világvége szomorúság, amely mintha egy egész népességre rászakadt volna, épp az ellenkezôje a minden általam ismert afrikai városra jellemző pezsgésnek, még a szegény városok nyüzsgésének is. Ugyanezt éreztem Mubonéban is, a Mutimbuzi körzetben. Ez a negyed semmilyen térképen nem szerepel. Egyébként ez még csak nem is negyed, hanem tábor. Ezt a tábort nemrégiben hozták létre, amikor a hadsereg „tisztogatási” mûveletet készített elő a hutu többségû dombokon; a hadsereg, ahogy mindig, tájékoztatta a parasztokat, hogy huszonnégy órájuk van elhagyniuk a körzetet, és összegyûlniük a laktanyához közeli síkságon. Utána lezárják a városba vezető ösvényeket, és bárkit, aki a figyelmeztetés ellenére a helyén marad, a felkelők bűntársának tekintenek, így hozzájuk hasonlóan bármikor agyonlôhetôk. Persze voltak, akik maradtak. Vagy nem tudatták velük a parancsot. Vagy attól féltek, hogyha engedelmeskednek, magukra haragítják az ellentábort, és azok soha többé nem engedik vissza ôket a házukba. Így tehát a hutuk cinkosainak tekintették ôket, legitim katonai célpontnak, és Nyabuye és Kavumu két dombján, amely hagyományosan a Nemzeti Felszabadító Erôk hutu felkelôinek fellegvára, tucatszámra közvetlen közelrôl lelőtték ôket. Itt is némaság. A túlélôk vonakodnak beszélni. És végtelen fájdalom a mintegy száz, ereje teljében lévő férfi szemében, akikre kalasnyikovot szegeznek, miközben hatalmas árkot ásnak, amely majd nyíltszíni latrina lesz.

„Burundiban már nincsenek gyűjtőtáborok” – mondta nekem aznap reggel Eugène Nindorera, „az emberi személyiség jogainak, az intézményi reformok és a nemzetgyűlési kapcsolatok minisztere”. Hát igen. Itt van egy, a főváros kapujában, a porban és koszban, ennek a járhatatlan útnak a végén, ahová véletlenül érkeztem, Cibitoke és Kinama között bolyongva, ahol néhány ezer férfi, nő, gyerek két tűz között keresi a túlélést. Az egyik oldalon a tuszi hadsereg, amely minden hutut potenciális ellenségnek és célpontnak tekint. A másikon hutu lázadók, akik mindenre képesek lehetnek, arra is, hogy terrorizálják saját civiljeiket, hogy lerombolják házaikat, megtiltsák házaikba való visszatérésüket annak érdekében, hogy befolyásuk alá hajtsák az országot.

„Ki vagy?” – ugatja oda egy szakaszvezetô, szakadt egyenruhájában, lepusztult fejével; olyan sovány, mint az árokásók, épp olyan nyomorult, mint ők. „Ki vagy? Semmi keresnivalód itt!” Érzôdik, hogy ennek a szakaszvezetônek az égvilágon semmije sincs, csak az új kalasnyikovja, melyet a túlságosan kíváncsi odatolakodóra szegez. És fôképpen az érződik, hogy hiábavaló volna minden ellenszegülés; az összeterelt emberek – bármenynyire szeretnék is – nyilvánvalóan nem mondhatnak semmit. Tényleg összetereltek? Vagy inkább túszok? Vagy kényszermunkások? Megint Kamenge. De ezúttal éjjel. A katonák már elmentek. Visszavonultak szállásukra, a negyed határába, és mint minden este, átengedték a terepet a hutuknak. És ez már egy másik negyed, más légkör, és mivel egy másik negyed, szinte egy másik város is, amely az éjszaka oltalma alatt ölt alakot. Most zajok hallatszanak. Lövések, melyek a dombok felől jönnek. Kiáltások is. Zsebrádiók hangja. Egy motor kipufogójának robaja. Verekedés. Egy pasas lányokat kínál nekem. Egy másik azzal zaklat, hogy vegyek tôle egy Céline Dion lemezt. Egy harmadikat, láztól remegőt a hegyekbôl a beteggondozóba visznek. Egy csoportnyi „guberáló”, mezítláb, fejükön sisak vagy sapka, házról házra járnak, hogy élelmet szerezzenek, vagy behajtsák a negyedévenként fizetendő kétezer frankot, amit a lázadó mozgalom kivet az emberekre. Vagy itt van a „Rómeó sörözője”, ez a bádoggal és farönkökkel fedett békés lugas, ahol másnap reggel csak futballról és élelemrôl beszéltek, és csak akörül forgott a beszélgetés, hogy mikor engedélyezik újra a tavon a halászatot, és a fônök mikor szolgálja föl megint a zamatos „ndagala” sültet. Zajos fórummá alakul át az egész, ahol banánsörös kancsók körül ül mintegy tíz férfi, és arról beszélget, hogy a hadseregben hogy bánnak a hutukkal. Az egyik: „azt mondják, a tisztek megverik a hutu katonákat”. Egy másik: „láttam, amint egy csoport tuszi bajonettel megöli hutu tisztjét!” A harmadik: „este, amikor elmegyünk a garnizon elôtt, kiáltásokat, ütéseket, tompa és erôs csapásokat hallani, mint amikor húst ütnek”. Éjfél. A hangerő egyre nagyobb. A lelkek mind hevesebbek. Az utcában a „Rómeó sörözôje” elôtt csôdület alakult ki. Itt a kijárási tilalom ideje, mondja a kísérôm, egy pap. Vissza kell mennünk a szállásra. Faustin tuszi. A másik, a kisebbségi etnikumhoz tartozik, mely a belgák távozása óta a kezében tartja a hatalom gyeplőjét, és a revans és a hutu erôszak gondolatában él. Ruanda olyan közel van! A két ország annyira hasonló, szinte ikrek! Hogyan lehet itt, Bujumburában tuszinak lenni anélkül, hogy az ember ne gondolna szüntelenül Kigali (Ruanda fôvárosa. A szerk.) példájára? Az élete öt évvel ezelôtt borult föl – meséli Faustin –, amikor az apjának és az egységéből három katonának a fejét egy lándzsára szúrva találták meg Tengához közel egy kávéültetvény mellett. Aznap a test másik részének keresésére indult. Átkutatta a környéket. Kikérdezte a parasztokat. Meg is találta az egyik támadó testvérét, aki mindent elmondott neki: a támadást az éjszaka közepén; a mészárlást; és hogy az egységben – ahogy a legtöbb egységben – volt egy hutu altiszt, ô volt az áruló, ô vezette a gyilkosokat a meredek szikla csúcsán lévő elszigetelt álláshoz, amelynek az volt a feladata, hogy megállítsa a „megfélemlítôk” behatolását. Végül tíz kilométerrel arrébb, egy szeméttelepen azonosított egy meztelen, oszlásnak indult holttestet, az azonosító tábláját az egyik lábára kötözték. Azóta ez már a specialitása. Cibitokéban, a tuszi negyedben, ahol lakik, és ahol találkoztam vele, azt is beszélik, hogy ez már mesterség. Az egyik szomszédjának lefejezték a feleségét… A másik bizonyos benne, hogy ez az egyik testvérének a teste, amelyet fej nélkül találtak meg, a heréjét tûkkel teleszurkálták… A „Szafari”, az elegáns strand közelében akadták rá. A harmadiknak a csecsemőjét megfojtották, azután darabokra vágták, a darabjait Tenga közelében találták meg… Ilyenkor Faustint keresik meg minden alkalommal. Hozzá fordulnak, hogy újra összerakják ezeket a szétszaggatott testeket. Mi a mestersége? Ünnepélyesen, csaknem büszkén feleli: tuszi holttestek vadásza, akiket a hutu démonok gyilkoltak meg. Végül Tenga. Három napja, amióta itt vagyok, szüntelenül Tengáról beszélnek nekem, erről a kávécserje és erdő labirintusról, a Bubanzába vezető út mentén. Tengát a fôváros kapujában a Nemzeti Felszabadító Erôk hutu felkelôinek sikerült bevehetetlen erôddé változtatniuk, árkokkal, bunkerekkel körülvéve, védô és támadó fegyverek, aknák tömegével fölszerelkezve. Aznap reggel elhatároztam, hogy megnézem. A francia követség páncélozott dzsipjén. Kinamában, a város másik nagy hutu negyedében ellenôrzô pont. Félmeztelen katonák egy csoportja, vállukon kalasnyikov, egy banyan-fa alatt múlatják az idôt, dominóznak. Egy másik útelzárás is van itt a kávéültetvény bejáratánál, egy vékony kötél keresztben kifeszítve az úton, olyan vékony, mint egy spárga. Színes mûanyag szatyor maradékok vannak ráaggatva, hogy a vezetôk észre vegyék. És aztán, egyszer csak, néhány kilométernyi messzeségből a pillanatnyilag néptelen úton, melyen a tanács szerint sebesen kell hajtanunk, és semmiképpen sem szabad megállnunk, egy robbanás. Majd egy kicsit közelebb egy másik, amely mintha a föld alól tört volna elő. Egy géppuskával fölszerelt páncélautó az árokban. Az árok közepén kétségbeesett katonák, találomra tüzelnek elôre. Mások a földre lapulva, félig a kávéültetvények rejtekében, ôk is a semmibe lônek. Megint mások, nagyon fiatalok, erejük fogytán, kilépnek a bozótosból, arcukat sár borítja, elôre dôlnek, hordágyat visznek. Kézi adó-vevők sisteregnek, a tiszt ordít. Automata fegyverek sorozata, amelyek most mind a két oldalról érkeznek. Egy borzalmas fej képe – álmodtam?, hallucináltam? –, mintha már nem is egy katonafej, hanem egy összemázolt fej volna, és úgy látom, mintha egy rövid pillanatra fölbukkant volna az égett kávécserjék közül. Az az igazság, hogy minden nagyon gyorsan történt, és alig tudtam fölfogni, hogy mi is történik, épp, hogy fölhúztam az ablakot, lebuktam, amikor a hordágyas emberek ott termettek, kiszállították a sofőrt, majd meggondolták magukat, a volánhoz parancsolták, a sebesültet pedig az autó hátsó ülésére fektették, kinyújtva, mellém. Az arca szürke. Nehezen lélegzik. Vérrögöket hány, és nyöszörög. Gyerünk, gyerünk, induljon gyorsan, látja, hogy megsebesült. Az autó elindul, a kongói sofôr a volánra fekszik. Tíz perccel késôbb már megint a kinamai ellenőrző ponton vagyunk, majd a sebesült katonával megérkezünk a Prince Régent kórházba. Nem volt nagyon könnyű újra elhagyni Bujumburát. A nagykövetség a keserves tengai epizód után lebeszélt róla. A belügyminiszter egyenesen meg is tiltotta. Régi barátom, Guy de Battista francia ezredes, szarajevói veterán felelt az ENSZ Burundiban működő Emberi Jogi Missziójának biztonságáért; Battista elmagyarázta, azóta, hogy néhány hónapja egy gyûjtôtáborban Rutanában – ahová én is szándékozom ellátogatni – meggyilkolták a Világélelmezési Program holland felelôsét és az UNICEF chilei képviselôjét, és már nem nyújtanak biztonságot az NGO-k fehér zászlós autói. Végül is ostobán taxit hívtam, hogy vigyen el délre, és a sofôr azt felelte, rendben, az utak Burundiban jók, de egyetlen egy felétellel, amihez nagyon ragaszkodik: hogy szombaton megyünk, akár ma is. Miért szombaton? Azért, mert a „népirtó támadók”, a Nemzeti Felszabadítási Front hutui, akiknek irtózatos bűneit országszerte vég nélkül mesélik – a pap, akinek a nemi szervét állítólag megetették, majd ôt halálra gyötörték…; az élve eltemetett csecsemők, a karóba húzott gyerekek, akiket a saját igazgatójuk öntött le benzinnel, majd égetett el az iskolájukban –, ôk tehát kitûnő keresztények, általában adventisták, akik nem dohányoznak, nem isznak, úgy érkeznek a városokba, hogy közben torkuk szakadtukból hálaadó énekeket énekelnek, és a szombatot szent, az imádságnak szentelt napnak tartják, amikor különösen tilos vért ontani. A háborúhoz szokott afrikaiak azt mondják, a közlekedésre a dél a legjobb időpont, mert akkor hirtelen oly meleg lesz, hogy még a harcosok is sziesztát tartanak. Egy másik, különösen burundi időpont a szombat, egész nap, mert ez a „támadó népírtók” pihenőnapja.

Tehát úton Rutanába. A 7-es út egyenesen odavisz, az ország közepén, de ott a katonák húsz kilométer után visszafordítják a kocsikat. Marad tehát a 3-as; ez a Tanganyika tó mentén visz végig, és természetesen hoszszabb, de hát megint kiderül, hogy Burundi milyen kicsi! A távolságok nagyon rövidek! A sofôr a kellemetlenség ellenére biztos abban, hogy hat óra elôtt megérkezünk, ekkor tér ugyanis vissza a hadsereg a laktanyákba, és ekkor veszik át az ellenőrzést a gerillák a nagy csomópontoknál. Balra a hegy sötét sziklái látszanak. A tavon fű és bozót. Vörös sapkás járôrözôk az úton végig, és úgy tűnik, följebb az emelkedôn is. Más járőrök is vannak: civilek, botokkal, bozótvágó késekkel és kalapácsokkal fölfegyverkezve. Vajon megállítanak? Nem, ez vaklármának bizonyul, mindössze azt akarják, hogy adjunk helyet kettejüknek, és vigyük el ôket a következô városig. Öszszességében tehát jó út, ez kétségtelen. Meglepôen sima egy tűz és vér borította országban, ahol minden második ház – ha egyáltalán épségben maradt – a homlokzatán hordja a lövések nyomait. A tó partján az utolsó nagyobb városban, mielőtt folytatnánk utunkat a földeken, most csakugyan megállítanak. Útakadály száraz ágakból és homokzsákokból, lejjebb lőállások, és egy szakaszvezetô, aki távolról figyel engem hosszú perceken át, majd úgy dönt, hogy odajön. „Háborús zóna, itt nem mész át. – Azt hittem, hogy a kijárási tilalom hatkor kezdôdik. – Itt négykor. Nem mész át.” Ekkor kurundi nyelven tanácskozni kezd a sofôrrel, amibôl ez derül ki: elôször, a sofőr azonnal visszafordul; másodszor, én, ha akarom, tíz dollár fejében elalhatom az egység pihenôházában, abban a reményben, hogy másnap egy másik autó to vább megy. Újabb tanácskozás: a tíz dollárt francia frankban is kifizethetem. Kissé sérti az önérzetét, amikor meg kell értetnem, hogy van nálam hálózsák, és nincs szükségem a fölajánlott takarójára. Végül minden megoldódik. Várnom kell. Ötkor ébredek. Ugyanaz a katona, aki tegnap este. De jókedvű. Csaknem vidám. „Szerencséd van. Jön egy konvoj. Erősítés Rutanába. – Miért kell erősítés? Mert intagoheka beszivárgást jeleztek (szó szerint: „akik soha nem alszanak”, a hutu milicisták másik neve), Tanzániából jönnek. És a helyőrség erősítést kér.” Épp csak anynyi idôm van, hogy lenyeljek egy pohár forralt vizet egy kis tejporral. És már itt is a konvoj. Két csapat. Egy tank. Több kis ágyú, Toyotákra szerelve. Egy géppuskával fölszerelt páncélautó, hogy utat nyissanak. Egy teherautó félig letakarva ponyvával, egy halom puskát és pisztolyt pillantok meg. Pontosan mögötte egy fedett teherautó, felszállok, és egy sereg jókedvű fiatalember között találom magam, szinte még gyerekek. Egyeseken egyenruha, másokon nem. Az, amelyik a parancsnoknak látszik és beszél franciául, kötött fehér sapkát hord, arra húzta föl barettjét. Egy másikon rojtos, kekiszínû sort, csizma, és közvetlenül a testén egy túlságosan meleg szürke flanel zubbonyt. A jelenlétemtől mindegyikük rendkívül izgatott lesz. Tudni akarják, ki vagyok, honnan jövök, fel akarják próbálni a szemüvegemet, a cipőmet, az egyikük különben föl is próbálja, a csukámban lötyög a kis lába, ezen a többiek jót nevetnek, és szinte alig tudom megmagyarázni, hogy nem adhatom nekik, mert ez az egyetlen cipôm, ezen még jobban nevetnek… Ez volna az „erősítés”? Rájuk számítanak a „soha nem alvók” ellenében? Ők fogják visszaverni az előre nyomulásukat? És milyen különös aránytalanság van az itt fölhalmozott fegyverek…, e tűzerő és a rongyos, zilált, rosszul képzett és hajszolt kölykök csapata között! Fél órával késôbb Rutanában vagyunk. És nem találkoztunk a lázadó hadoszlop nyomaival sem, amely állítólag Tanzániából indult el. Hamis hír? Szóbeszéd? Vagy egy olyan háború rejtélye, amelyben a frontvonalak szünet nélkül mozognak elôre-hátra? Rutana után ugyanez a helyzet és ugyanez a meglepetés a magaslaton, a szavannában a határtól légvonalban tizenöt kilométerre. Biztosra mondták, hogy itt a felkelôk elôretolt állásal rendelkeznek, de megint egy tuszi egységgel találkozom. „A népírtók tartják az állásukat – magyarázza egy Herkules külsejű, nyakas-vállas tiszt, aki leginkább egy bölényre emlékeztet, és mind azokkal a vonásokkal rendelkezik, amelyeket rendszerint a hutuknak tulajdonítanak, azok, akik faji háborúról beszélnek. Igen, itt voltak két hónapig, de tegnap elmentek. Vigyázzon, fel voltak fegyverkezve. Sok fegyverük van.” Egy reflektor mellett pihenô golyószóróra mutat, kicsit messzebb pedig a bokorban egy kekiszínû gumírozott ponyva oltalmában lőszeres láda és rakétavetôk. „Viszont nincs elég ennivalójuk. Így hát várakoztunk. Vártunk, hogy elfogyjon mindenük, az enni- és innivalójuk. Azután nem volt más teendônk, csak hogy elfogjuk őket…” Foglyok?” Nevet, gonosz, kemény, pimasz kacajjal. „Ebben a háborúban senki nem ejt foglyokat. Ha ez ember elfog egyet…” A két karját előre lendíti, ahogyan egy csomagot dobunk el: „Ha elfogunk egyet, ha egy támadó a kezünk közé kerül, kuka!” És amikor látja, hogy megbotránkozom, egy bunker felé visz, mögötte ketten szundítanak, érkeztére egybôl fölállnak, vigyázzba vágják magukat. „Nézze!” A kuckó sarkába mutat egy új szivacsmatracra, még a huzata is rajta van, vádlón mutat, és kiabál: „két emberünket megégették ilyen matracban. Amikor foglyul ejtünk egyet, hát…” Keresi a szavakat, kérdőn néz a két férfira, de nem jön ki hang a torkán, csak azt ismételgeti: „kuka! kuka!” Még aznap visszaindulok Bujumburába, egy Rutanában bérelt taxin, ugyanazon az úton. Akkor veszem észre, hogy akikkel találkozom az út mentén, nem katonák, nem is milicisták, hanem nők. Hol vannak a férfiak? Elrejtőztek? A bozótban? Azt is megfigyelem, hogy sokan közülük, fôképp, akik délre tartanak, bádoglemezeket visznek a fejükön. A házuk lapjai, gazdagságuk utolsó nyomai, amiket majd Tanzániában eladnak? Lapok a szomszédos házakról, amelyeket hátra hagytak a bozótba menekült „támadók” vagy „a támadók cinkosai”? Nyanza után a tóhoz érve meglepve állapítom meg, hogy az ellenőrző pont, ahol elôzô este megállítottak, eltűnt. Biztos vagyok benne, hogy ott volt. Nem álmodom, ott volt. Most pedig nem látom. A katonákat sem. A sorompót sem. A kunyhót sem, amelyben aludtam. Nyoma sincs. És tíz kilométerrel arrébb, északra, ahol tegnap reggel semmi sem volt, esküdnék rá, hogy semmi, találkozom az ellenôrzô ponttal: ugyanaz a száraz ágakból összetákolt útakadály, ugyanaz a betontömb, rajta álcaszínű homokzsákok, ugyanazt a tunya fennhéjázást veszem észre az ellenôrzôpont parancsnokán, aki úgy hasonlít az elôzôre, mintha a testvére volna. És a frontoknak ugyanaz a titokzatos mozgékonysága: nem tudom, milyen logika szerint vándorolnak. „Én tudom, főnök – mondja a sofôr. A levegô szelleme. Hogy eltérítse a rossz lelkeket.” Talán, végül is. Ebben a helyzetben talán az ördögöt és a rossz szellemeket is figyelembe kell venni. Megint a fantom háború. Kísértetháború. Fennáll a veszélye, észlelem, hogy elveszítem a kapcsolatot a valósággal ebben a háborúban. Depolitizálom. Fennáll a veszély, hogy tökéletes fantomháborút csinálok belőle, hogy végül megfoghatatlan, vak lesz, tisztán megragadható ok és tét nélkül, szinte következmények nélküli. A híres „Történelem vége” régi témája, amelytôl annyira óvakodtam. A világ határai – Kojève nevezte így „a birodalom tartományait”, ahol csak sötét pót események történnek, következmények nélkül.

Várkonyi Benedek fordítása