Y. L. Peretz: A Hallgatag Boncse

 Elbeszélés

Yitskhok Leybush Peretz (Y. L. Peretz / Jichok Lejbus Perec) jiddis költő, novella- és drámaíró, esszéista volt (1852–1915), a jiddis irodalom klasszikusainak egyike. Zamosć városában, Lengyelország területén született, majd főképp Varsóban élt. Hagyományos neveltetésben részesült: héderbe, jesivába járt, de a felvilágosodás eszméjével és tanításaival is fiatalon megismerkedett, és megtanult oroszul, lengyelül, németül és franciául is. Sokat foglalkozott az európai irodalommal, filozófiával és joggal. Varsói lakása mindig pezsgő irodalmi központként szolgált, személyisége és művei sokakra gyakoroltak inspiráló hatást. Több jelentős író karrierje indult el Peretz irodalmi szalonjában – közülük néhányuknak a neve a magyar közönség számára is ismerős lehet, pl. Sholem Asch regényíró, S. An-ski, a Dibukk című híres jiddis dráma szerzője, vagy az egyik legjelentősebb avantgárd prózaíró, Dovid Bergelson.

Peretz legtöbb jiddis műve novella, elbeszélés. Elsősorban népmesékből, hagyományos történetekből és haszid legendákból merítette anyagát, és mindezt modern irodalmi formába öntötte. Haszid történetei természetesen a már többször látott jiddis hagyományokra épültek. Gyakran ír műveiben a zsidók és nem-zsidók közötti feszültségről, vagy az európai és a zsidó szépségideál közötti különbségről. Ábrázol pszichológiai és társadalmi konfliktusokat, elnyomott nőket, elveszett és tanácstalan szürke kisembereket. Jellegzetessége a kétértelműség, a titokzatosság, a paradoxon. Jól ismerte a kortárs európai irodalmat, és sikeresen ötvözte annak hatását a zsidó hagyománnyal. Ő vezette be a jiddis irodalomba a kortárs, modern európai irodalom fontosabb trendjeit és elemeit.

A „Hallgatag Boncse” Peretz egyik legismertebb, 1894-ben írott novellája. Boncse alakja a kor jellegzetes zsidóját jelképezte: a stetl tudatlan, reménytelen, passzív emberét, aki nem lázad sorsa ellen, akinek nincs jövőképe. Igazi népszerűségét a novella az öntudatosuló zsidó munkásosztály körében érte el.

Kritikusai közül sokan olvasták a novellát dicsőítő társadalomrajzként. Boncse számukra a hős, akit nem tör meg a nehéz élet és a végtelen, unalmas rutin, mert mindvégig hisz a magasabb, végső igazságban. Boncse eszerint a nyomor, a szerencsétlenség és az elnyomás áldozata, és hallgatása mindvégig megdöbbentő. Így lett Boncse a szent bolond, a zsidó mártír, a szenvedő szent – ez az értelmezés szerint állították színpadra a Broadway-n is az 1950-es években: feje fölött fény-glóriával.

A novellában az utolsó hang azonban az ügyész gúnyos, cinikus nevetése: Boncse túl alázatos, túl földhözragadt, és így, gyakorlatilag menthetetlen. Ennek megfelelően sokan kemény társadalmi és politikai szatíraként értelmezik: ha Boncse megszólalt volna, lázadt volna, hangjától Jerikó falai is megremegtek és leomlottak volna.

                                                                                      Komoróczy Szonja Ráhel

 

 

Y. L. Peretz

Hallgatag Boncse

 

Itt, ezen a világon, Hallgatag Boncse halála teljesen észrevétlen maradt. Hiába kérdeznek meg bárkit, hogy ki volt Hallgatag Boncse, hogyan élt, miben halt meg… Vajon végelgyengülésben? Vagy leállt a szíve? Esetleg megroppant a gerince a nagy teher alatt?… Ki tudja?! Az is lehet, hogy éhen halt…

Ha az omnibuszt vontató ló összeesik, még az is nagyobb érdeklődést vált ki. Írnak róla az újságok, emberek százai szaladnak oda a környező utcákból, hogy megnézzék a tetemet. Még magát a helyet is alaposan megvizsgálják, ahol a baleset történt. De az omnibuszt vontató ló, szegény, szinte magányos: sokkal több ember van a világon, mint ló – több ezermillió!

Boncse halkan élt, és halkan halt meg. Mint egy árnyék, úgy ment át ezen a világon.

Boncse briszén* nem ittak bort, nem koccantak köszöntő poharak. Bar micvóján* nem tartott ragyogó beszédet. Úgy élt, mint szürke homokszem a tengerparton, több millió hasonló szemcse között, amit ha felkap a szél és átviszi a tenger másik oldalára, senkinek nem tűnik fel.

Életében Boncse lába nem hagyott nyomot a nedves sárban. Halála után pedig a szél feldöntötte a kis fatáblát, amely sírját jelölte. A sírásó felesége találta meg, távol a sírtól – és megfőzött rajta egy fazék krumplit… Mindez Boncse halála után három nappal történt. A sírásó vajon emlékszik, hogy hova ásta el?!

Ha volna Boncse sírján sírkő, azt esetleg megtalálná száz év múlva valami régiségkutató, és akkor talán újra lehetne hallani ezen a világon azt a nevet, hogy „Hallgatag Boncse”.

Boncse árnyék volt csupán: nem őrizte meg képmását egyetlen emlékezet, egyetlen szív sem. Semmi emlék nem maradt róla.

„Se fia, se borja” – egyedül élt, és egyedül halt meg.

Ha az emberek nem volnának olyan hangosak, akkor talán meghallották volna, ahogy megroppan Boncse gerince a tehertől; ha több ideje volna a világnak, akkor talán észrevették volna, hogy Boncsénak, bár ő is ember, életében is élettelen a szeme, beesett az arca; hogy amikor nincs semmi teher a vállán, akkor is a föld fele horgasztja fejét, mintha már életében a sírját keresné! Ha olyan kevés ember volna, mint omnibuszt vontató ló, akkor talán megkérdezné valaki: hova tűnt Hallgatag Boncse?

Amikor bevitték Boncsét a kórházba, kis vacka a szuterénben, ahol addig lakott, nem maradt üres – helyére tíz magafajta várt, és egymás között licitáltak rá. Amikor a kórházból átvitték a hullaházba, húsz szegény beteg várt az ágyára… Amikor kivitték a hullaházból, húsz halottat vittek oda egy beomlott ház alól. Ki tudja, meddig fekszik majd nyugodtan a sírjában? Ki tudja, hányan várnak már arra a kis darabka földre?

Halkan született, halkan élt, halkan halt meg, és még halkabban lett eltemetve…

 

A túlvilágon azonban nem így történt! Ott Boncse halála nagy visszhangot keltett!

A messiási időket jelző sófár hangja mind a hét mennyországban zengett: Meghalt Hallgatag Boncse! Hatalmas angyalok repültek, óriási szárnyakkal, és adták át egymásnak a hírt: „Boncsét az Égi Bíróság elé hívatták!” Az Édenkertben nagy zaj támadt, nagy öröm, zsibongás: „Hallgatag Boncse! Hurrá, Hallgatag Boncse!”

Fiatal, gyémánt-szemű kis angyalok, arany-filigrán szárnyakkal, ezüst nadrágban repültek boldogan Boncse elé. A szárnycsapások hangja, a nadrágok verdesése és a fiatal, friss, rózsás ajkak vidám kacaja a mennyország minden csücskét betöltötte, és elért még az Örökkévaló trónjához is: így már az Isten maga is tudta, hogy jön Hallgatag Boncse.

Ábrahám ősatyánk állt az Ég kapujában, édes mosollyal idős arcán, jobb kezét kinyújtva, hogy meleg „Solem alekhem”-mel* üdvözölje Boncsét.

Mi ez a zaj az Égben? Két angyal tol épp be az Édenkertbe egy színarany trónt Boncse részére.

Mi ez a villanás? A legdrágább drágakövekkel kirakott arany koronát visznek. És mindezt Boncse részére.

– Már a bíróság ítélete előtt?! – kérdezték a cadikok,* némi irigységgel.

– Ó – válaszolták az angyalok –, az egész formaság lesz csupán. Hallgatag Boncse ellen még az ügyész sem talál semmi kivetnivalót. Öt perc alatt véget ér majd az egész.

– Hallgatag Boncséval viccelődtök?!

 

Amikor a kis angyalok elkapták Boncsét a levegőben, és eljátszottak neki egy dalt; amikor Ábrahám ősatyánk kezet fogott vele, mint régi jó baráttal; amikor hallotta, hogy trónja készen áll a Mennyben, hogy fejére kész a korona; hogy az Égi Bíróságon nem hangzik el ellene semmi – ahogy azon a világon is, Boncse hallgatott. A félelemtől. Majd kiugrott a szíve. Biztos volt benne, hogy ez csak álom, vagy egyszerű tévedés.

Mindkettőt megszokta már. Nem egyszer álmodta azon a világon, hogy aranyat talál a földön, óriási kincseket… majd arra ébredt, hogy még nagyobb koldus, mint előző nap volt. Nem egyszer mosolygott rá valaki tévedésből, vagy mondott valami kedveset, csak hogy utána elforduljon, és kiköpjön…

– Már csak ilyen az én szerencsém… – gondolta Boncse.

Félt kinyitni a szemét, nehogy szertefoszoljék az álom, nehogy arra ébredjen, hogy egy gödörben fekszik, kígyók és pókok között. Félt, hogy ha bármi hang elhagyja a torkát, ha picit is megmozdul, akkor felismerik, és pokolra küldik.

Úgy reszketett, hogy közben nem hallotta az angyalok bókjait, nem látta, ahogy körülötte táncolnak. Nem válaszolt Ábrahám ősatyánk kedves „Solem alekhem!”-jére, és amikor az Égi Bíróságelé vezették, még „Jó reggelt!”-et sem köszönt nekik.

Teljesen meg volt rémülve!

És a rémülete csak fokozódott, amikor véletlenül meglátta a bíróságpadlóját. Csupa márvány, gyémántokkal kirakva! „Micsoda padlón állok!” Teljesen ledermedt. „Ki tudja, melyik gazdag emberre, melyik rabbira, melyik cadikra gondolnak… mindjárt megérkezik, és az lesz az én sötét végem!”

Ijedtségében még azt sem hallotta, ahogy az elnök határozottan felkiáltott:

– Hallgatag Boncse pere! – És átnyújtván az aktákat a védőügyvédnek, azt mondta: – Olvassa, de csak röviden!

Boncséval forgott az egész terem, zúgott a füle. A zúgás ellenére egyre erősebben és erősebben hallotta az őt védő angyal hegedűként szóló édes hangját.

– A neve – hallotta – illett rá, mint vékony testre a művészi szabókéz által készített ruha.

– Mit mond?– kérdezte magában Boncse, aztán hallotta, ahogy egy türelmetlen hang félbeszakítja az előzőt, mondván:

– Csak semmi szépítés!

– Egyszer sem panaszkodott senkire – folytatta a védőügyvéd. – Se Istenre, se emberre. Szemében soha nem csillant fel a gyűlölet szikrája, soha nem fordult az Ég felé követeléssel.

Boncse továbbra sem értett egy szót sem, és az éles hang ismét közbeszólt:

– Ne cifrázza!

– Még Jób sem tartott ki. Ő pedig boldogtalanabb volt.

– Tényeket, száraz tényeket! – kiáltott még türelmetlenebbül az elnök.

– A nyolcadik napon körülmetélték.

– Csak a lényeget!

– A mohel,* az a kontár, nem állította el a vérzést…

– Tovább!

– De ő végig hallgatott – folytatta a védőügyvéd. – Még akkor is, amikor az anyja meghalt, és tizenhárom évesen mostohaanyát kapott… egy kígyót, egy boszorkányt…

Esetleg talán mégis rólam van szó? – gondolkodott Boncse.

– Ne mondjunk rosszat olyanról, aki nincs jelen! – bosszankodott az elnök.

– A mostohaanyja szinte mindent sajnált tőle… több napos penészes kenyeret kapott… hajzsírt hús helyett… és mindeközben a boszorkány maga meg tejszínnel itta a kávét…

– A lényeget! – kiabálta az elnök.

– Az ütéseket azonban nem sajnálta tőle: a fiú kékes-zöld teste kilátszott szakadt, penészes ruhájának lyukain keresztül… télen, a legnagyobb fagyban mezítláb vágott fát az udvaron mostohaanyjának, pedig keze még túl fiatal és gyenge volt, a tönk túl vastag, a fejsze meg túl tompa… Nem egyszer ficamodott ki a keze, nem egyszer fagyott meg a lába, de ő mindvégig hallgatott, még az apja miatt sem…

– Az a részeges állat … – nevetett fel csúfondárosan az ügyész, Boncsét pedig kirázta a hideg.

– … amiatt sem kesergett – fejezte be a védőügyvéd a mondatot.

– És mindig egyedül volt – folytatta. – Nem volt barátja, nem járt talmud-tórába,* nem járt héderbe*… nem volt egyetlen ép ruhája… nem volt egyetlen szabad perce sem.

– Tényeket! – kiáltott fel az elnök.

– Hallgatott később is… Még akkor is, amikor apja részegen megragadta a hajánál fogva, és egy havas téli estén kidobta a lakásból! Ő szépen halkan felemelkedett a hóból, és futott, amerre látott… Egész úton hallgatott. A hatalmas éhség közepette is csak a szemével koldult.

Egy szédítő, nyirkos tavaszi estén megérkezett egy nagyvárosba. Mint csepp a tengerbe, úgy esett be a városba, és mégis, ugyanezt az estét már fogságban töltötte. De ő hallgatott. Nem kérdezte, miért, nem kérdezte, meddig. Kiszabadult, és a legnehezebb trógermunkákat kereste. És hallgatott!

Magánál a munkánál már csak az volt nehezebb, hogy egyáltalán megtalálja azt. De ő hallgatott!

Fürdött a hideg verejtékben, meghajlott a nehéz teher súlya alatt, gyomra görcsölt az éhségtől, de ő hallgatott!

Sár fröcskölt fel rá, az emberek leköpték, lekergették nehéz terhével a járdáról az útra, konflisok, kocsik és omnibuszok közé. Minden percben szembenézett a halállal, de ő hallgatott!

Soha nem számolt utána, hogy mekkora terhet kell cipelnie egy garasért, hányszor esik el egy három garast fizető kör alatt, hányszor köpi ki majdnem a lelkét, mire megkapja fizetségét. Nem méricskélte sem a saját szerencséjét, sem másét. Csupán hallgatott.

Saját fizetségét sem követelte hangosan. Mint egy koldus, úgy állt az ajtóban, szeme, mint a kunyeráló kutyáé. „Gyere később!” Ő pedig halkan távozott, akár egy árnyék, hogy aztán később még halkabban kikoldulja a fizetését.

Még akkor is hallgatott, ha elvettek a pénzéből, vagy ha valaki hamis érmét adott neki!… Ő végig hallgatott!

Ezek tényleg rólam beszélnek! – nyugodott meg Boncse.

 

– Egyszer – folytatta a védő, miután ivott egy korty vizet – nagy fordulat történt az életében… Elszáguldott mellette egy gumikerekes kocsi, amit két megvadult ló húzott… A kocsis már rég betört fejjel hevert, odébb, a macskakövön. Az ijedt lovak szája habzott, patkójuk alatt szikrázott a talaj, szemük lángolt, mint fáklya a sötét éjszakában. A kocsiban pedig ott ült egy ember, félholtan.

És Boncse megfékezte a lovakat!

A megmentett férfi igazán jó ember volt, nem felejtette el Boncse jótettét.

Átnyújtotta neki a halott ostorát, így Boncséból kocsis lett! Sőt feleséget is szerzett neki, és ráadásul még gyerekről is gondoskodott!

És Boncse mindvégig hallgatott!

Rólam van szó, valóban, rólam! – bizonyosodott meg magában Boncse. Közben nem mert egyetlen pillantást sem vetni a bíróságra… És hallgatta tovább a védő beszédét:

– És akkor is hallgatott, amikor jótevője csődbe ment, és nem fizette ki a bérét… Hallgatott akkor is, amikor felesége otthagyta, és ő egyedül maradt egy csecsemővel… Még tizenöt évvel később is hallgatott, amikor ez a gyerek felnőtt, és elég erős lett ahhoz, hogy kidobja Boncsét saját lakásából…

Rólam beszélnek, rólam! – ujjongott Boncse.

 

– És még akkor is hallgatott – folytatta a védő, ezúttal csendesebben és szomorúbban –, amikor ugyanez a jótevője kifizette összes adósságát, de Boncsénak egy garasnyi járandóságát sem adta meg. És ő még akkor is hallgatott, amikor az keresztülhajtott rajta, gumikerekű kocsin utazva, amit megint csak megvadult lovak húztak…

Mindvégig hallgatott! Sőt a rendőrségnek sem árulta el, ki bánt el vele ennyire…

Még a kórházban is hallgatott, pedig ott aztán szabad kiabálni!

Akkor is hallgatott, amikor a doktor csak ötven garasért volt hajlandó odamenni az ágyához, és a nővér csak egy ötösért cserélte ki az ágyneműjét!

Hallgatott, miközben haldoklott, és hallgatott, amikor meghalt…

Egyetlen szava nem volt Isten ellen, az emberek ellen!

Dixi…*

 

Boncse újra egész testében remegni kezdett. Tudta, hogy a védő után az ügyész következik a vádbeszéddel! Ki tudja, az miről fog majd szólni?! Boncse maga alig emlékezett saját életére. Ott, azon a világon, soha nem emlékezett, hogy mi történt vele az előző percben… A védőangyal emlékeztette őt az egészre… Ki tudja, mire emlékezteti majd az ügyész?!

– Uraim! – kezdte az ügyész éles, metsző hangon. De hirtelen abbahagyta.

– Uraim – kezdte el újra, de már enyhébben, és újra abbahagyta.

Végül megint megszólalt, szinte meleg hangon:

– Uraim! Ő hallgatott, én is hallgatok.

Csend lett. Ekkor a terem elejéről eddig ismeretlen, lágy, remegő hang hallatszott:

– Boncse, drága gyermekem! Boncse!

Boncse szíve összeszorult… Most már ki akarta nyitni a szemét, de az összeragadt a könnytől… Soha nem tudta, hogy a könny ilyen édes is lehet…

– Gyermekem, Boncsém… – mióta anyja meghalt, nem hallotta ezeket a szavakat, nem hallotta ezt a hangot.

– Gyermekem! – folytatta az elnök. – Mindezt halkan tűrted. Nincs egyetlen ép csontod, egyetlen ép tagod, egyetlen ép testrészed, amelyen ne lenne seb, amely ne vérezne, és nincs egyetlen rejtett zug a lelkedben, amely ne volna véres… és te végig hallgattál…

Ott nem értették ezt. Talán te magad sem tudtad, hogy tudsz kiabálni, és hogy kiáltásodtól Jerikó falai is megremegnek és leomlanak. Te magad sem tudtál a benned szunnyadó erőről.

Azon a világon nem jutalmazták a hallgatásod, de az a hazugság világa. Itt, az igazság világában viszont megkapod jutalmad.

Rólad nem hoz ítéletet az Égi Bíróság, téged nem fog elítélni.

Nem mondja meg, hogy mi jár neked, nem osztja ki a részedet. Végy, amit csak akarsz! Minden a tiéd!

Boncse most emelte fel először tekintetét. Szinte megvakult a mindenhonnan felé áradó fénytől. Minden ragyogott, minden csillogott, minden fénylett és sugárzott: a fal, az edények, az angyalok, a bírák! Mennyi angyal!

Újra leeresztette fáradt tekintetét.

– Tényleg? – kérdezte Boncse kétkedve, szégyenlősen.

– Persze – válaszolta határozottan az elnök. – Persze! Mondom, hogy minden a tiéd. Az Égben minden a tiéd. Válaszd ki és vedd el, amit csak akarsz, hisz úgyis a sajátodból veszel!

– Tényleg? – kérdezte Boncse újra, most már kicsit magabiztosabban.

– Tényleg! Tényleg! Tényleg! – válaszolták neki határozottan mindenfelől.

– Ha valóban így van – mosolygott Boncse –, akkor minden nap reggelire kérek egy meleg zsemlét friss vajjal!

A bírók és az angyalok lehajtották fejüket szégyenükben. Az ügyész felnevetett.

 

Jiddis eredetiből fordította:

Deme Anna, Komoróczy Szonja Ráhel, Lesták Eszter, Végh Roland

 

A fordítás az ELTE Hebraisztikai Tanszék Jiddis irodalmi szövegolvasás című szemináriumának keretében készült az alábbi kiadás alapján: Y. L. Perets, „Bontshe Shvayg”, in: Far kleyn un groys (Ale verk fun Y. L. Perets, 6) (Wilno: B. Kleckin, [1925]), pp. 118–129.