Váltakozó identitások

Tunéziában született zsidó írók

 

Claude Kayat és Marco Koskas beszél kötődéséről szülőföldjéhez, választott hazájához, szefárd hagyományhoz, Európához. Szóba kerül az arab világ „Jázmin” forradalma is. Judith Roumani interjúja 2011 tavaszán készült.

– Mindketten zsidó írók vagytok, Tunéziában születtetek, de immár hosszabb ideje külföldön éltek. Még mindig tunéziainak vagy inkább franciának illetve svédnek érzitek magatokat?

Claude Kayat*: A körülményektől függően e két identitás váltogatja egymást. És persze a többi identitás is, hisz a nemzeti identitás csupán az egyik tényező. Azt mondanám, hogy gyermekkorom óta életem legnagyobb szenvedélye a francia nyelv.

Marco Koskas**: Furcsa módon sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést, és tudom is, hogy miért. Mindkét ország (Tunézia és Franciaország) kultúrája és történelme hozzám tartozik. De csak részben. Nem azonosulok az arab nacionalizmussal, viszont magamra ismerek például Burgiba (Tunézia első elnöke) francia-arab kettős kötődésében. Jogos a kérdés, hogy miként azonosulhatok a zászlóvivővel, ha elutasítom a hozzá tartozó ideológiát? Hát ez is a tunéziai zsidó identitás része. Az érzelmek egy rejtett zugba űzik az érveket, de azért azok is léteznek. Ugyanígy, szeretem a Marseillaise-t, de utálom a francia sovinizmust. És így érzek Izraellel kapcsolatban is. Ösztönösen vonzódom hozzá, lenyűgöz felvilágosultsága és mítoszteremtése, ugyanakkor elviselhetetlen számomra az izraeli mentalitásban mindaz, ami az antiszemita sztereotípiákra emlékeztet.

– Mit jelent számotokra szefárd identitás, a szefárdizmus?

CK: A magam részéről szívesebben beszélek tunéziai-zsidó identitásról, a „szefárd identitás” túl tág fogalom. A marokkói, a törökországi, vagy a djerbai zsidók is szefárdok, ugyanakkor egyes szokásaik ugyanolyan furcsák számomra, mint az askenázi hagyományok. A tunéziai-zsidó identitás számomra az, amikor más, hasonló származásúakkal találkozva közösek a kulturális referenciáink. Vagy amikor egy otthoni ételt eszem. Vagy olyan zsinagógára bukkanok – ez egyre ritkábban fordul elő –, ahol a tunéziai zsidó hagyományokat követik.

MK: A szefárdizmus számomra csupán egy szó, mely a Földközi-tenger vidékéről származó zsidókra utal. De akkor Izrael egy szefárd állam?

– Mivel magyarázzátok, hogy ilyen sok a Tunéziából származó zsidó író?

CK: Nem tudom, hogy a tunéziai zsidók különösen vonzódnának az irodalomhoz (nem ezt tapasztaltam, amikor ott éltem. Az iskolában, az összes zsidó és nem-zsidó osztálytársam közt én voltam az egyetlen, aki falta a regényeket.) A mi családunkban a tanulást mindig nagyra tartották. Megértettem, hogy aki egy létében fenyegetett kultúrához tartozik, az szinte bármit megtenne, hogy megőrizzen belőle legalább valami írásos emléket.

MK: Érdekes annak a lengyel tudósnak a megközelítése, akinek az írásaim keltették fel az érdeklődését. Szerinte a tunéziai zsidó irodalom felvirágzása a hiányzó történelem pótlására tett kísérlet. Igaz, mára a történészek feltárták az észak-afrikai zsidók elleni etnikai tisztogatások történetét. Az askenázi zsidóságot sújtó holokausztot szinte mindenki a 20. század legnagyobb tragédiájának tekinti. Az észak-afrikai zsidóságot viszont senki sem tekinti áldozatnak, senki sem gondolja, hogy itt áldozatul esett egy kultúra. Ezt a hiányt igyekszik betölteni az irodalom.

 – A szülőföld elhagyása mindig nehéz és fájdalmas. Mennyire befolyásolta ez a ti gondolkodásotokat? Regényeitek tükrözik ezt a traumát?

CK: Az engem ért trauma két tényezőből fakadt: egyrészt 16 évesen abba kellett hagynom a tanulást és kétkezi munkát kellett vállalnom a megélhetés miatt, másrészt el kellett szakadnom a számomra alapvetően meghatározó francia nyelvtől. Szabadidőmben kényszeresen írtam, hogy el ne felejtsem. Ez az erőfeszítés vezetett, jóval később, első regényem, a Mohammed Cohen megírásához.

MK: Természetesen ez az alapja az összes könyvemnek, még azoknak is, amelyeknek semmi köze a tunéziai zsidók száműzetéséhez.

– Másrészt a száműzetés talán egyfajta felszabadulás is volt: nagy változást jelentett számotokra, hogy megszabadulhattatok a „dhimmitude”***-tól? Mi a véleményetek az utóbbi időkben megerősödött európai antiszemitizmusról?

CK: Tunéziában az 1950-es években nem volt dhimmitude, mivel az ország francia protektorátus volt. A francia jelenlét nagyban hozzájárult az ottani zsidóság emancipációjához. A mostani európai antiszemitizmusban az a legtaszítóbb, hogy az anticionizmus címkéjével álcázza magát, mintha a zsidóság saját államhoz való jogának tagadása nem a legmocskosabb antiszemitizmus lenne. Még szégyenletesebb, hogy ez gyakran a hagyományosan ateista szélsőbaloldalról indul, mely most hirtelen a legsötétebb vallási fanatizmussal köt szövetséget.

MK: A dhimmitude-del én sem találkoztam. A legutolsó, főleg anyámról szóló könyvemben felvetődik a felszabadulás kérdése. Merthogy a francia emigráció felszabadulás volt, de nem a dhimmitude-tól, hanem a törzsi rendszertől, mely valamilyen formában mindenkit elnyomott. Gyerekkoromban nagyon meglepett, amikor a távolabbi rokonoknál azt láttam, hogy a fivérek és nővérek egészen másmilyen társadalmi feltételek közt éltek. Amikor például azt láttam, hogy az egyik nővér cselédként szolgálja ki a fiútestvérét. Franciaország az anyám számára igazi felszabadulás volt, mivel otthon, Tunéziában mindig neki kellett áldozatot hoznia, őt szerették a legkevésbé. Míg a fivérei otthon azért nehezteltek rá, mert túl sok gyereket szült, addig Franciaországban ezért megjutalmazta a családipótlék-rendszer. Igen, Franciaország felszabadított bennünket a törzsi átok alól. Az európai antiszemitizmusnak megvannak a maga okai. A holokauszt következménye a tiltás. Auschwitz után Európában elképzelhetetlen, sőt a törvény tiltja az antiszemitizmust. A judeofóbiát 60 évig sikerült elfojtani, ami elviselhetetlen egy keresztény országban. Ezt a fóbiát Izrael állam és annak katonai ereje szabadította fel. Nem is annyira a zsidóellenesség, inkább az Izrael-fóbia most a fő kérdés. Azt láthatjuk, hogy ez az antiszemitizmus, anticionizmusnak álcázva terjed, és az emberi jogokkal azonos szinten az európai ideológia részévé válik. Azt is észre kell azonban vennünk, hogy a hatalmas európai muszlim lakosság körében egy sokkal ösztönösebb antiszemitizmus terjed, melynek alapja a zsidók és muszlimok státusa közti különbség. Ennek gyökerei az észak-afrikai gyarmati rendszerig nyúlnak vissza. A gyarmatosítók a zsidókat felszabadították, az arabokat viszont elnyomták, és ez a különböző bánásmód napjainkban ismét felszínre került, mivel Franciországban a zsidóknak általában sokkal jobb a társadalmi helyzetük, mint az araboknak. A fiatal arabok nem értik, pontosabban rejtve marad előttük, hogy a zsidók kezéhez francia vér nem tapadt. A zsidók integrációja nem okozott semmiféle problémát. A fiatal arabokat viszont felelősnek tartják a FLN**** által elkövetett merényletekért, noha azokhoz semmi közük. Azt mondják, az araboknak olyan jelentős a szavazati arányuk, hogy hamarosan újra fogják írni a francia történelmet, figyelembe véve az arab érzékenységet. Revizionista filmek már ma is azt akarják velünk elhitetni, hogy az arabok a nácik ellen harcoltak francia zászlók alatt. Holott az arab nacionalisták a nácik győzelmében reménykedtek. A legaggasztóbb, hogy egy arabok által inspirált revizionizmus felé haladunk, egyidejűleg Izrael Állam létjogosultságának megkérdőjelezésével.

 – Mi a véleményetek a tunéziai Jázmin-forradalomról, hogy látjátok Tunézia jövőjét?

CK: Remélem a tunéziaiak elég intelligensek és nem ültetnek egy újabb diktátort az előző helyére. Remélem, képesek lesznek valóságos demokráciát teremteni, hogy az erőszakos és fanatikus erők soha többé ne vehessék át a hatalmat.

MK: Borzasztóan örülök ennek a mozgalomnak. Mindig rettegve figyeltem az arab világ mozgolódását, de most mintha valami váratlan dolog történt volna: az élhető élet reményében a radikálisok szakítottak az arab-muzulmán ideológiával. Én is remélem, hogy nem egy másik diktátor lép az előző helyébe. A tunéziaiak biztosan nem ezt akarják. Azt hiszem, az arabok általában belefáradtak abba, hogy araboknak kell lenniük, mert mostanában ez egyáltalán nem mulatságos. Mert ma mire lehet büszke egy arab? A diktatúrára? A terrorizmusra? A korrupcióra? Ezek az emberek büszkék akarnak lenni önmagukra, arra, amit véghezvisznek. A jázmin-forradalomra büszkék lehetnek: megdöntötték Ben Ali diktatúráját. És abban is hiszek, hogy paradox módon a földrajz lesz a demokratikus és szekuláris Tunézia biztosítéka, mivel az algériai tábornokok sosem tűrnék, hogy a saját iszlamistáik támogatókra találjanak a közvetlen szomszédságban. Biztos vagyok benne, hogy az algériaiak véres háborút indítanának, ha valódi veszélye lenne annak, hogy a szakállasok átveszik Tunéziában a hatalmat.

http://sephardichorizons.org/Volume1/Issue3/TunisianJewishNovelists.html

Margitta Nóra fordítása

 

 

* Claude Kayat a tunéziai Sfaxban született, 16 éves korában Izraelbe, majd Svédországba emigrált. Számos sikeres regény és színdarab szerzője. Első könyve, a Mohammed Cohen 1981-ben jelent meg. A 2006-ban megjelent La Synagogue de Sfax című regényében arról ír, milyen fájdalmas kiszakadni a zsidó közösségből.

**Marco Koskas a tunéziai Nabeulban született, fiatal korában került Franciaországba. Első regényében, az 1979-ben megjelent Balace Bounel-ben a nabeuli zsidó közösségtől való fokozatos elszakadásáról ír. Koskas magándetektívként keresi kenyerét, 2009-ben Aline, pour qu’elle revienne címen egy detektívregényt publikált.

***      Dhimmitude: a hagyományos iszlám társadalmakban a nem muzulmánok csak másodrendű, jogaikban korlátozott lakosok lehetnek, akiknek el kell fogadniuk ezt a státuszukat. [A ford.]

****    FLN – Algériai függetlenségi mozgalom, melynek tagjai az 1950-60-as években merényleteket követtek el Franciaországban. [A ford.]