Schüttler Tamás: Vetkőztetés

Részlet egy kisregényből

Szombat reggel volt, amint a zsinagóga felé lépdeltem, utánaszámoltam, már harmadik hete nyaraltam Várdán. Ezerkilencszázötvenöt júliusát írtuk, közeledett a kilencedik születésnapom. Kezemben gyűrögettem a kipámat, s csak a zsinagóga előterébe lépve jutott eszembe, hogy nem léphetek be fedetlen fővel.

Reb Keszler a tóraszekrény felé fordulva, fején hatalmas imakendőjével némán, majd hangosan előimádkozott. Ilyenkor a frigyszekrényből kiemelt Tórából olvastak, a felolvasó egy mutatóujjat formázó eszközzel követte a tekercs lapjain a szöveget. Nem ért hozzá ujjal a régi pergamenhez. A hangos imarészeknél egyik ember megpróbálta túlkiabálni a másikat. Sorba hívták fel a férfiakat. Valahogy untam ezt a délelőttöt. De nemcsak én, hanem a fiúk nagy része is. Kettesével kezdtek kilógni a zsinagóga kertjébe.

– Ráérünk a Muszafra visszajönni – mondta Reich Miki. Tudtam, hogy ezt akkor mondják, amikor visszateszik a Tóra-tekercseket a frigyszekrénybe.

A templom kikövezett kertrészén túlra, a kisebb füves hátsó udvarra futottunk mindannyian. Kora délelőtt volt, de már forrón sütött a nap. Igazából jobb lett volna a zsinagóga vastag falainak hűvösében maradni, de nem akartam kilógni a sorból, meg egyébként is Leichner Smilu közelébe szerettem volna kerülni. Kergetőzni kezdtek a gyerekek, meg valami jiddis kiszámolósdit mondtak egymásnak. Egyszer csak valamelyik fiú, talán Klein Robi vagy Karádi Laci, a nyelvével csettintve, kacsintással jelt adott a többieknek, akik mintha egy előre megbeszélt terv alapján cselekednének, körbevettek, s lökdösni kezdtek.

– Te pesti, te nem vagy zsidau…nem vagy zsidau! Amhórec – gój…gój – kiabálták felém.

Nem tudtam mitévő legyek. Ha nem vagyok nektek zsidó…akkor nem vagyok, bánja a fene – gondoltam. S mégis, szinte teljesen önkéntelenül halkan mondtam nekik: Hülyék vagytok…honnan veszitek? A meglepetéstől alig jött ki hang a torkomon.

Tovább lökdöstek, egyre durvábban. Egyszer csak a kövér, erős Lejbovics Tibi hátulról a hónom alatt erősen megszorított, valaki hátracsavarta a karomat, majd Smilu és Reich Miki lerántották a kék rövidnadrágomat, s erőszakkal leráncigálták a fehér kisnadrágot. Rúgni, kapálózni próbáltam, de ők öten-hatan támadtak. Közben leverték az orromról a féltett szemüvegem, szerencsére a fűbe esett.

– Könyörgöm vegyétek fel…kikapok, ha eltöröm…nem fogok látni!

-A szemüvegét vegyétek fel! Szólt rájuk Goldmann Pityu. A fejemről közben leesett a kis kék-fehér kipa.

Ott álltam, körbefogva, félig meztelenül, és mindenki ágyékomat bámulta. Égett az arcom, bőgtem, folytak a könnyeim.

– Fiúk ez tényleg zsidau…ennek vout brisze,– állapította meg Leichner Smilu.

– Azt mégse hiszi az Örökkévalót – mondta nem csekély értetlenséggel Lejbovics.

– Pedig Pesten is van ám sok igazi zsidau, a Kazinczy utcában van a zsinagógájuk – kiabálta harsányan valamelyikük.

Elengedtek a szorításból, egy pár pillanatra csend lett köztünk. Megszégyenülten álltam. Kissé tágult a fiúk köre. Kezdtem visszahúzni a fűből az odalökött kisgatyát, meg a felsőt. Szerencse, hogy gumis volt ez az Apa régi nadrágjából csináltatott rövid ünneplő nadrág. El akartam menekülni, éreztem, hogy ezekhez a fiúkhoz semmi közöm nincs. Szégyen nehezedett rám. Elhatároztam, hogy még ma összepakoltatom Rózsival a holmimat és akár egyedül is hazamegyek. Lassan abbamaradt a szipogásom, kivettem a zsebkendőm és megtöröltem a bekoszolódott okulárémat.

A fiúk eddigi erőszakos, már-már kegyetlen tekintete hirtelen megváltozott. Vagy négyen öleltek meg egyszerre.

– Na ne bőgj…Andris …nem történt semmi. Körül vagy metélve, oszt rendbe van minden… tanulni még lehet – mondta bátorítóan Klein Robi.

– Én tudtam… tudtam, hogy Weinberg bácsi nem enged be egy gojtét a házába – mentegetőzött tovább. Tudtam, hogy Rózsika néni rokona nem lehet goj!

Mindegyik fiú átfogta a vállam, ezt bocsánatkérésnek szánták, de a seb, amit az erőszakjuk belém égetett, ugyanúgy fájt. Félrevonultam és bőgtem, újra és újra. Hiányzott Anya és Apa, meg Etel nagyanyám is. Éreztem, el kell nekik mesélnem az engem ért megaláztatást, sérelmet. Haza kell mennem, elromlott itt minden. Itt ellenséges lett mindenki. Közben Smilu jött oda hozzám és a földről felvett kípámat a fejemre helyezte.

– Nem szabad fedetlen fejjel lenni itt!

Két kaftános öregember jött a közelünkbe, a zsinagóga mögötti téglából épített illemhely felé indultak. Ránk kiabáltak jiddisül valamit. Valami szidásfélét.

– Be kell menni…jön a Muszaf…meg kék csókolni a Tórát! – bíztatta befelé a fiúkat Goldman Pityu.

Leültem Elihu bácsi mellé a padba. Láttam, hogy becsukott szemmel imádkozik, s imája mintha sírással vegyes lenne: Oj vájmir..Oj vájmir – ennyit hallottam ki a gyorsan mormolt héber ima szövegéből. Ültem mellette magamba roskadtan. S ebben a pillanatban ötlött belém, hogy miből bizonyosodhattak meg a fiúk mezítelen alsótestem, ágyékom, fütyim láttán arról, hogy mégis zsidó vagyok. Mi van, mi lehet rajtam, amiből ezt ennyire biztosan tudni lehet? Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy közben minden imának vége van, szinte nem is láttam, amikor visszahelyezték a Tórát a Frigyszekrénybe, semmit nem érzékeltem a zsinagóga történéseiből.

–Menyünk haza – lökte meg a vállam Elihu bácsi. Szótlanul bandukoltunk a rekkenő hőségben. Nem mertem levenni a kipámat.

Otthon Rózsi az imakönyvét olvasva ült a veranda fonott karszékében. Végig nézett rajtam, és összecsapta a kezét: Hogy nézel ki Te fiú, a fél inged kinn a nadrágodból, és valamivel összekented a fehéringed hátát. Gyere ide…befeküdtél a fűbe?

– Birkóztunk egy kicsit a fiúkkal – hazudtam.

– Na ezek is szépen tartják a vallást…Héder, meg ima után naponta, de sabbatkor birkóznak a templomkertben. Vesd le az inget, hozok a bőröndből egy másikat.

A veranda étkezőasztalán ott illatozott a libazsírral, hagymával készült, kifagyasztott polisi tojás és a kenyeres kosárban a letakart barchesz. Elihu bácsi szép szeleteket szelt, s vastagon megkente a maga kenyerét, majd mohón enni kezdett, közben nekem is vágott egy szelet kalácsot. Éhes voltam. A bennem lévő bánattal vegyes feszültséget, a szégyenemet valahogy ki kellett adni magamból. Már akkoriban tudtam, hogy ilyenkor jó, ha önfeledten eszünk, mintegy az ízekkel egyensúlyba hozva megbomlott örömháztartásunkat. Apától tanultam ezt a bölcsességet – most nagyon rám fért az ízek keltette öröm, amely lassan feledtette a honvágyamat, a szüleim hiányát, sőt még talán a szégyent is.

A szomorúság időről időre rám tört. A sólet, a libahús, a töltött nyakból vágott pirosas szeletek finom ízei el-elnyomták a bennem kavargó fájdalmat, időnkénti sírhatnékot, a szüleim utáni vágyat. El kellene menni innen, haza, haza – ismételgettem magamban. Minden idegen ebben a városkában, sőt még ebben a házban is.

Rózsi és Elihu bácsi ebéd után bevonultak a házba egy kis sziesztára. Egyedül maradtam a verandán. A kert füves részén ott állt a nap felé fordítva a rozoga nyugágy, Rózsi szokott benne napozni. Beleültem, gondolataimba mélyedtem. Egyre jobban fájt a velem szemben megnyilvánult durva erőszak, amit a fiúk ölelése, baráti hangja sem tudott feledtetni. Mi lehet rajtam, milyen jel lehet az ágyékom, a fütyim tájékán? Ez a kérdés izgatott. Miután tudtam, hogy a kerítést befutó növényzet miatt a kertbe nem lehet belátni, lehúztam a rajtam lévő kopottabb, játszásra való rövid nadrágom, vele együtt a fehér alsómat is a combom közepéig. Figyelmesen néztem az alsótestem, tapogattam a heréimet, majd tüzetesen a nemi szervem, néztem, vizsgáltam, de nem találtam semmi különöset. S abban a pillanatban lassan ágaskodni kezdő leendő férfiasságom bámulva, belém villant anyám sokszor elmondott szigorú intelme: „lehetőleg tornaórán ne nagyon légy meztelen… nem illik, ne lásson idegen!” Olyan intelemnek véltem ezt is, mint a mindig legyen nálad zsebkendő, vagy a ne nagyon vedd le a szélben a pulóveredet féle óvatoskodást. Azaz elengedtem a fülem mellett.

Egyszer visszakérdeztem: ha rajtunk van a fütyink, akkor miért kell annyira szégyellni? De Anya az ilyen kérdésekre sohasem válaszolt. Azt is észrevettem, hogy amikor régebben ő fürdetett vagy később csak jelen volt a fürdőszobában, amikor feltárult meztelen testem, s ágyékomra pillantott, mintha valami komorság vagy inkább rosszallás ült volna ki az arcára. Mindezt a meztelenségem tényének tulajdonítottam. „Bizonyára Anya szégyenlősebb, mint én” – gondoltam ilyenkor. De a dolognak nem tulajdonítottam jelentőséget.

Mit láttak rajtam, ami végül is a velem szembeni ellenségességet egyfajta baráti viszonnyá változtatta? Miért fogadtak be? – motoszkált bennem a kérdés. Ültem és bámultam magam. S mint derült égből villámcsapás, a ruhátlan alsótestem vizsgálgatása közben nyílt a verandára vezető konyhaajtó, s a kilépő Rózsi megpillantotta meztelenségem, megzavarta a testem különös jeleinek keresését. Elsüllyedtem a szégyentől. Még csak ez hiányzott!

– Na mi van…már hiányoznak a lányok? – mondta kissé gúnyosan, de alapvetően nevetve, nem megszégyenítve. Jaj szalad az idő…ha a fütyidre nézek, eszembe jut a történet, de ehhez még végképp kicsi vagy, bár látom, rendesen nő már a szerszámocskád.

Arcom égett, szégyen és bűntudat kavargott bennem. Szerettem volna a föld alá bújni. Rajtakaptak valamin, amiben persze ártatlannak éreztem magam. Rózsi a kert végében lévő budira igyekezett. Amíg a dolgát végezte, elhatároztam, hogy mindent bevallok, a fiúk erőszakosságát, az engem ért megaláztatást, a szemüvegem leverését. Talán ez némi magyarázatot ad majd a nagynéném számára, aki rajtakapott valami anyám szerint illetlen, sőt mi több, bűnös cselekedeten. „Nem arra való, hogy játszunk vele! – hangzott el gyakorta otthon, ha észrevette, hogy valamiért odanyúlok.

Rózsi miután megmosta a kezét, körtékkel, barackokkal teli gyümölcsös tálat tett a veranda asztalára.

– Egyél! A mézédes körte majdnem olyan jó, mint a lányok – bátorítását jó ízű kacagása kísérte.

– Csak azt néztem, hogy mi van ott lent, ami más, mint a többieké – kezdtem kissé elcsukló, szabadkozó hangon.

– Miért, ki mondta, hogy más vagy ott?

– Ma a zsinagógába Lejbovics Tibi és a többi fiú letepert, lerángatták rólam a nadrágomat, és megnézték, hogy zsidó vagyok-e.

– Miért hagytad, te kis buta…még ilyet! Ilyenek ezek! Nekik én nem vagyok elég kóser, az unokaöcsém nem elég zsidó – szinte kihevült a méregtől. Most elmegyek ehhez a tehén Lejbovics Mancihoz, nem érdekel, hogy szombat van, és olyan patáliát rendezek… Hogy jön ahhoz a tökkelütött fia, hogy vizslassa az unokaöcsémet? Még ilyet! – ismételgette Rózsi többször. Aztán egyszerre nyugalom szállta meg az arcát, hosszan hallgatott, engem nézett, majd átnyúlt az asztal felett, s hosszan simogatta a fejem.

-Gyere ide hozzám!

Magához ölelt, többször megcsókolt, hosszú ideig az ölelésében tartott. Szerettem Rózsit, abban a pillanatban kicsit pótolta az előbb még hiányzó Anyát, Etelt. A testének melegsége, a lélegzete nagyon kellett akkor ott.

– Látod a nagynénéd megint előre volt okos… de lehet, hogy az Örökkévaló akarta így.

Nem értettem, mire céloz. De most az ölelése, a szavai, a testéből áradó levendula illatú melegség fontosabb volt a mondatai értelménél.

– Amielőtt megszülettél Anyád nem akarta, hogy, ahogy az nálunk szokás, körülmetéljenek – kezdett a történetbe.

A körülmetélés szót már sokszor hallottam, itt is, de otthon is. „Nincs körülmetélve” – mondta egyszer Etel nagymamám Lányi Gyuriról, a házunkbeli barátomról. Bandiról, a Mauthausent megjárt anyai nagybátyámról, sokszor elmondták, hogy voltak jó papírjai, „de hát a körülmetéltsége miatt..” S ma a fiúk is emlegették rólam ott a templomkertben: „Körül vagy metélve”. Akkor fogadtak be, amikor meggyőződtek erről.

– Anyád tiltakozott, hallani sem akart róla, Rebeka nagyanyád meg azt mondta, ha nem metélnek körül, nem enged be a lakásba – folytatta a történetet Rózsi. Ahogy beszélt, rá nem jellemző módon, kereste a szavakat, hogy megszelídítse számomra a mondandóját. Anyádnak is igaza volt, meg szegény nagyanyádnak is. Napokon, heteken át, ha előjött ez a téma, mindig veszekedés lett a vége.

– És Apa…ő mit szeretett volna inkább?

– Békét…ő hajlott volna valami csalásra. Tudod a nagyanyád vak volt. Apád kitalálta, hogy rendezünk egy keresztelőt… ugyan mi nem így hívjuk, brisz a hivatalos neve. Eljön az a szakember, a mohel, aki a zsidó fiút nyolcnapos korában körülmetéli, imádkozunk, eszünk, ünneplünk, aztán minden rendben lesz. Engem kért meg, hogy Smelczer Izsákot a Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbiját és mohelját vegyem rá pénzért, hogy belemenjen a csalásba, aztán adja ki a papírokat.

– És Anyának ez jó volt?

– Nem.. Ő kezdettől fogva nem szerette szegény Rebeka nagymamát, mint ahogy Rebeka sem szívlelte Anyádat. Anyós-meny háború volt ez, meg az is belejátszott, hogy sem Anyád, sem Etel nagymamád nem voltak vallásosak, nem tartották a kóserságot, sőt a zsidóságot sem. Ez olyan bűn volt Rebeka szemében, amit nem tudott elviselni. Akkor már nagyon beteg is volt, nem tudta fel sem fogni az öt fia halálát. Ha megszólalt a csengő otthon, azt hitte valamelyik mégis hazatért. „Ugye a Gyurim jött… vagy inkább az Imrém?”– kérdezte gyakorta.

Ezek azok a fájdalmas titkok, amikről otthon csak suttogva lehet előttem beszélni – ismertem fel a helyzetet azonnal. Ezért nem jön meg sohasem Apa öccse Gyuri, s ezért siratja még mindig Apa bátyját, a férjét Rózsi, ezért Apa nevelte valójában Pétert, az unokatestvéremet. Olyan könnyen jött a valójában régóta bennem lappangó történet pontos felismerése.

– Mit metéltek le rólam? – kérdeztem Rózsit, mintegy kérdőre vonva.

– Még nem tartunk ott a mesémben. Elmentem Smelczer Izsákhoz, remegő térdekkel, a gyomromban hatalmas gombóccal, félve, rettegve, pedig az öreg rabbit régóta ismerte az egész család. Amikor előadtam apád tervét, attól féltem, hogy kizavar az irodájából. De ehelyett, hosszas hallgatás után csak ennyit mondott „Rendben Rózsikám! Ma ezt tudjuk tenni, hogy védjük a gyerekeinket.” „És az Örökkévaló… a Törvény?” – akartam mondani, de mielőtt megszólalhattam volna, már vette is elő a naptárát és időpontot nézett. Épp augusztus 1-re esett a nyolcadik napod. Megegyeztünk. Hazamentem, elmondtam anyádnak és apádnak.

– Na most akkor mégse vagyok? – a körülmetélés szót valamiért nem mertem, nem akartam kimondani – kérdeztem izgatottan Rózsit.

-Belebetegedtem ebbe a csalásba, Te sírtál az egyik szobában, anyád tejlázzal a másikban, én meg szemben ülve vak nagyanyáddal, az anyósommal, a megölt Imrém édesanyjával. Szó szerint belebetegedtem, eszembe jutott az a szép régi nagycsalád, a kaftános nagyapák, déd- és ükapák, a nyolc-tíz gyereket szülő gyönyörű, testes asszonyaik. Két éjjel nem aludtam, hánytam, hasfájás jött rám. Egy nappal a csalás megtörténte előtt felhívtam az öreg jóságos rabbit és időpontot kértem tőle. Egy óra múlva ott ültem sírva az irodájában.

– Meggondolták magukat? – kérdezte nyugodt, de elég gúnyos hangon.

– Legyen igazi brisz, legyen egy igazi, jó kis zsidó fiú ez a mi kisfiunk. Annyi férfit öltek meg a mieink közül – mondtam sírva. Nem tudom megtenni ezt a bűnt a haldokló anyósommal. Smelczer Izsák hagyta, hogy kisírjam magamból a többnapi idegességet. Majd csak annyit mondott:

– Egészséges a kis jövevény?

– Igen – feleltem.

Elsején 10 óra..Rendben?

Bólintottam.

– Köszönje meg az Örökkévalónak, hogy jó útra vitte. Látja, úgy van hatalma felettünk, hogy sokszor nem is tudjuk – jegyezte meg a rabbi kissé kioktatóan.

Észre sem vettem, hogy még mindig Rózsi ölelésében, majdnem az ölében vagyok, hogy mindkettőnk ruhája átizzadt, hogy összekeveredtek a testünkből áradó illatok, izzadtság, levendula kölni, s egy kisgyerek lassan férfiszaggá érő testszaga.

– Legyen ez a mi titkunk! – mondta a lassan pergő könnyeit törölgető Rózsi.

Örültem, hogy valami bizonyosságot kaptam a titkokról. Arra gondoltam, hogy, amint hazamegyek, elmondom a szüleimnek: mindent tudok. Tudom, Gyuri és apa többi testvérének megölését, tudom, hogy körülmetéltek és zsidóvá tettek. Innentől nem kell már suttogni, alakoskodni. Majd hirtelen belém mart a felismerés: Apa és Anya egyfolytában hazudtak nekem, ez jobban fájt, mint a délelőtti leteperés és a meztelenre vetkőztetésben megnyilvánuló megaláztatás. A budi magányába menekültem, s sírtam, keservesen. Úgy éreztem, hogy a szüleim hazugsága valójában olyan csapás, amit nem lehet kiheverni.

– Most sírsz, akkor bezzeg épp, hogy felsírtál, amikor azt a kis bőrkét levágták rólad, majd rögtön elaludtál – hallottam Rózsi hangját a budi becsukott ajtaján át. Közelről jött a hangja. Kiderült, hogy a budi előtt hallgatózott.

Ezen a délutánon a Havdaláig jó volt begubózni a nyári konyha magányába, játszani a focipályás golyós játékkal. Egy ólomgolyót kellett beügyeskedni a kapu felső szegletébe egy üveg mögötti rajzolt foci pályán. Még a legyek és darazsak zümmögése sem zavart, s észre sem vettem, hogy a tegnap felrakott légyfogó szinte feketéllett a ráragadt rengeteg bogártól.