In memoriam Radnóti Miklós – Gyarmati Fanni Naplójából

A Trauma és utóhatás – a vészkorszak és a másodgeneráció irodalma szemináriumsorozata következő, szeptember 8. kedd 18.00 alkalmának témája: Radnóti Miklósné, Gyarmati Fanni Naplója. Vendégelőadó Földes Györgyi, az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa. Alább részletet olvashatnak a Naplóból.

Mindössze 37 éves volt Radnóti Miklós, amikor 70 éve, 1944 november 9-én a Győr melletti Abdán agyonlőtték. Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni közelmúltban megjelent naplójából hosszabb részlet jelent meg 2014 decemberi lapszámunkban, az 1942-es évből, Radnóti második munkaszolgálatának kezdetéről. Közzétette: Ferencz Győző.

Június 23.

Este Huber Pistáék vacsoráznak nálunk, aztán Salamon Andris, Baróti Dezső, Gábor, Vas Pistáék, Péter Bandi vannak itt. Megint késre menő veszekedés Dezsővel. A behívásokról van szó. Péter Bandi már várja. Török Sándort is behívták. Őt példázza, hogy csak így lehet elviselni, mint a Török, aki felszerelte magát szájharmonikákkal, és megkérdezte mindenkitől, hogy mit hozzon Nagy-Oroszországból ajándékba, ikont-e vagy egyebet. Huber Pista mogorva, rosszul néz ki, azt hiszem, lázas, most is hetek óta beteg volt, talán kiújult megint egy tüdőfolyamata. Szegény Stefike, nagyon gondterhelt. Vacsorát főzök, az egész napot elfőzőcskéztem és elvásároltam jóformán. Csak egy órát tanítok a Burchard Erzsinél.

Június 24.

Péter Bandit is behívták. Szegény még sohasem kóstolta az ilyesmit. Nehéz lesz a vezérigazgató tanárúrság után beletörni ebbe. Holnap reggel már megy is. Ma este Jeanéknál vagyunk Gachot-ékkal. Fényes vendéglátást csapnak, mint mindig, de valahogy nem oly kellemes, mint máskor szokott lenni. Nagyon kedvükbe akarnak járni Gachot-éknak, és ez feszélyezetté teszi az atmoszférát, de főleg megint Irén miatt. Marcel könyvéről már írt is François a Gazette de Hongrie-ban, szóval nem volt hiába az „összeeresztés”. Mikor eljövünk, már késő van lemenni abba a budai kocsmába, ahová vártak bennünket Gerő Ili, Major Tamás, Hont Feri. Estig velük volt Mik a fedett uszodában. Nagy a barátság most, nagyon összemelegedett ez az állandó uszodakompánia: Schöpflin Gyuszi, Major, Hont, Gombosiék, Gerő Ili, Mik, meg néha-néha egy-egy odavetődő kültag. Nem bánom igazán, ha sohasem is mehetek közéjük, fő, hogy Mik élvezze, amit még lehet, ebben a ránk szakadó egű világban. Boldog vagyok, valahányszor elmehet. Hazajövet nem vagyok már álmos, pedig egész nap óráim voltak, de már elszoktam a jó feketétől, amit ott kaptunk. Nekiállok vasalni, már régen kimosott, megszáradt inget Miklósnak, nekem blúzaimat, fél 3 is van, mire lefekszem. Mik dolgozik a C. F. Meyer-versfordításokon, amiket Cs. Szabó legújabban kért.

Június 25.

Délben nincs ebédelés, és még húsz fillérem sincs, hogy villamoson mehetnék el a vajért, amit Stefike szerzett számomra. Végiggyalogolom a várost keresztben-hosszában, aztán Grétli néninél óra, aztán uszoda Lily Jeannal, de nincs igazán szép idő, ízetlen valahogy az egész. Délután tanítás Budán, angolóra este. Aztán a kapu előtt hazajövet találkozás Judittal, aki éppen kutatva nézeget az ablakunkra. Talán ma van az évfordulójuk, hogy Judit olyan jelentőségteljesen öltözött, a tavalyi színeiben és darabjaiban van, még az idén nem is láttam rajta ezeket. Miket kérdezi, mikor jön a Szentpál-bemutatóestre, szombaton-e vagy vasárnap. A többiek, a szokásos banda is vasárnap jönnek, jöjjön ő is. Én határozottan ellenzem, megbeszéltük, hogy feljön aludni a hegyre, hisz hétfőn is ünnep van, és megint nagyon merev és hűvös hangulatban válunk el. Aztán persze Mik enged, és áttesszük a feljövetelét mégis szombat estére, így vasárnap az övéké lehet mégis. Én ezért nem fogok lejönni. Úgy nyomorgunk, óráról órára élünk, nem fogok még ily feleslegesen fárasztó költségeket is csinálni. Különben is, két napig legalább egyfolytában akarom a levegőt. És morózus is vagyok közéjük, és az egész szokásos Rabinovszky–Gombosi-légkörtől undorodom.

Június 26.

Este Gachot-éknál, hivatalos vőlegény-bemutatás. Nagyon későn jövök haza, nem tudok már elmenni, és ruhám sincs hozzá. Minden kérésem ellenére nem küldte haza a Tarján Klári, és az egyetlen kis fekete pepita angol ruhámba mégse mehetek. Meg nekiállni helyrepofozni az ábrázatot, mikor csupa fáradtság és petyhüdtség – nincs lelkierőm. Mik egyedül vonul el, én meg végre-végre, hosszú hetek óta megint először lefekhetek korán, és boldogan, hogy visszavárhatom, hogy itt van még, amikor már jóformán alig maradt valaki körülöttünk, úgy felszippantott mindenkit megint ez a mostani behívásáradat. Jaj, de boldogító végre megint ágyban olvasni, korgó hassal, az igaz. Egyetlen kis tányér borsófőzelék volt a vacsora, üresen, és pár szem meggy, de hát meg kell szokni, meg kell szokni.

Június 30.

Jaj, az utolsó júniusi nap. Ahogy mondani szoktam: egy gombostűt sem lehet leejteni a nappalaim órái közé, úgy fonódik egymásba szorosan minden perc előre kiszámított tartalma. Pedig mégsem beszélhetek olyan munkás életről, mint amikor még iskola volt. Reggel Manci, a takarítónő ébreszt 9 órakor, mert 10-kor már Miknek tanítványa jön, a Róbert, aki idén érettségizett, és lassan el is fog veszni, mert megszünteti az intelligenciaórákat, ha szülei hosszas rábeszélésének engedve belemerül a polgári életbe. Én Heimlich Lajoshoz mentem, megígértem, hogy gépelek neki a készülő könyvéhez egy részletet, hogy tudjon tájékozódni az anyag mennyisége felől. Csodálatosan németes jelenség a Lajos, a kínos tökéletességre törekvésével, és valami skizofrén jellege is van már ennek, s minden erőmet összeszedve kell nyugodtnak és mindent természetesen vevőnek látszanom, hogy az apától fiúig – tudniillik a kis Palkó is nagyon agitált gyerek – terjedő állandó hullámzást és vibrálást a levegőben lehetőleg eloszlassam. Fárasztó vele dolgozni. Délben vendéglőben eszünk, mert nincs már időm főzni. Két tál leves, egy kis zúzapörkölt és egy makarónira fizettünk 3.40-et. Aztán ennivaló-vásárlás az uszodába. Még tegnapról kapott vajjal kent zsemlék, és köztük karalábé. Juditot ott találjuk, bár bizonytalan az idő. Én olvasok, mert idegesít Judit beszámolója Iliről, aki nem jött el, és tegnap megint „rossz állapotban” volt, és többször felhívta őt, és ő oda készült, hozzá. Szóval, ha már fennáll ez a gusztustalan kebelbarátnősködés, akkor legalább ne beszéljen róla másnak, és az egész lelki tanácsadói tevékenység, amit ő, Judit vindikál magának, mindig felbőszít. Aztán jön Hont Feri és a Major Tamás. Most elválhatatlanok, meg egy Lulu nevű zeneszerző. Sokat úszom, a többiek csak alig hogy belépnek a vízbe. Aztán előbb is hagyom el őket, hazarohanás, két órát kell még leadnom. Mik vásárol be, és meglepetésül meghámozza a karalábét és sárgarépát, amiből vacsorát csinálok uborkasalátával. Kb. 10 pengőt tesz ki az a gyatraság, amit összehoztunk a vendégeknek, tudniillik este megbeszélés szerint Major, Feri, Ili jönnek, meg talán a Gobbi Hilda a tanulni való újabb műsorukat megbeszélni. Csak bort, szódát és valami szörnyűséges süteményt adunk, amit még kapni lehet. Ili szép, tudom most már, hogy tehetséges is, de valahogy nem tudom komolyan venni a kisbabapofácskát a tragikus kifejezéssel rajta, és tudva zavaros ügyeit Ferivel, Ascherral, és mindenkivel eddig, aki útjába került. Váratlanul a Hont Erzsi is feljön, de őt itt találva nagyon nyomatékos letörtséggel hamarosan távozik. Mik felolvas a sajátokból, a Majornak láthatólag igen tetszik.

Július 1.

Reggel egész gyanútlanul – persze ez csak olyan szólam, mert hát nagyon régóta már nem vagyok én gyanútlan – eljövök tanítani, és kb. 10 óra felé felhív Mik. Máskor is előfordul, hogy valami fontosra és sürgősre figyelmeztet, nem várhat délig, vagy az, hogy bejelenti, nem jön ebédelni, elmegy uszodába. Ilyesvalamire gondoltam, mikor meghallottam, hogy ő az, de hát rögtön megtudtam, nagyon fénytelen, kurta hangon mondta, hogy megjött a behívó. Kicsit elállt a lélegzetem, bármennyire is készültünk erre – mióta már? Több mint egy éve, tavaly tavasz óta, de hát a valóság mindig más. Szentendrére szól, és péntekre. Ma szerda van, még jó, hogy ennyi idő maradt. Az utóbbi időben behívottak alig pár órával előbb kapták meg, nemigen volt idejük összekészülni. Különösen az orvosoknál volt így. Jóformán az egész Zsidókórház üres már, és hiába ment fel Lévy a belügyminiszterhez panaszt tenni, hogy nem bírnak dolgozni, mert az osztályos főorvosokat sorra elviszik, azt felelték, nem baj, még ennél is többet fognak behívni. Kísérleteznek, úgy látszik, mennyire lehet kikapcsolni a zsidó orvost, mint fontos tényezőt, dacára a rettenetes orvoshiánynak. Késő estig óráim vannak, csak éppen az otthoni régi cókmókot szedetem ki Anyuskával: tréningruha, bakancs, meleg harisnyák, takarók stb. stb. Olyan agyonnyomott, nem is préselt vagyok már a fájdalomtól, és elkínzott, mégse lehet otthon megpihenni. Megindul a búcsújárás. A szó igaz értelmében búcsúzni jönnek sorra, mindenki, majdnem azt mondhatnám: „Üvöltve sírnak Byblos barna női, az antik isten gyászos szeretői” – Judit, Vera, Ili meg magam. Varrunk késő éjjelig, és stoppolunk, összevissza jönnek-mennek az emberek. Heimlich Lajosék is feljönnek, mert a nagy riadalomban ez az egyetlen jóleső tudat, hogy vele együtt vonul be Mik. Csak maradhassanak később is együtt. Szegény Lajos, őt is most a legtüzesebb munka közepette találta ez a behívás. Őszre kellett volna szállítania a Rózsavölgyinek a könyvet, éppúgy, mint Miknek a La Fontaine-fordításokat. Azonkívül a Montherlant folytatását is vissza kellett adnia Cserépfalvinének. Túl soká vártak a megbízással. Jó 300 pengő úszik vele el, és a kritikák, amelyeket megígért Rónay Györgynek, Ambrózynak – ez a legkevésbé lényeges munka. Minden úszik, és még jó, hogy ilyenkor úgy fő a feje az embernek a szükséges dolgok összehordásától. – Szegény Szívem, ezen az egy napon lefogyott vagy három kilót, sírnivalóan néz ki már.

Július 2.

Ma délelőtt rohangálás apróságok után, pedig még Judit is kapott megbízásokat vásárlásokra, többe fog ez kerülni megint jóval, mint száz pengő, de hát kell, kell, minden kell, amit megveszünk. Délben egy utolsó nagyvilágias ebéd a Svábhegyen, a szanatórium teraszán Dezsőéknél. Nem nagyon jót adnak, de szép a keret hozzá, és jó elfelejteni picit, hogy holnap ilyenkor már ki tudja, hogyan és mi veszi körül Mik Szívemet. Aztán rövid búcsú Anyuskánál, és rohanás le, még egy órát ad le Miklós, utána kezdődnek megint a látogatások. Judit, Vera, Zöld Panni megint segítenek, sőt Laciék is. Egyetlen felfordulás az egész lakás. Későn együtt vacsorázás Reich bácsinál, utána Baróti Dezső könnyek közt búcsúzik, és mea culpázik az utóbbi együttléteken ostoba magatartásáért, hogy hát ez csak neurózis nála, nem kell őt komolyan venni, stb. stb. Nagyon megható volt, ahogy nem tudta, miként fejezze ki legőszintébb megdöbbenését. Aztán csak ketten maradunk a szétrakott holmik összecsomagolására. 2 óra felé jár, mire ágyba kerülünk. Egy rövid, ideges, fájdalmas, ijedt, boldogtalan ölelés, és megpróbálunk aludni. Már alig érdemes, holnap 5-kor kelés. Lajosék értünk jönnek. A nagy nyüzsgésnek itt megvolt a gyakorlati haszna is, mert mindenki hozott valamit. Drágák voltak az emberek. Szegény Komor Bandiék például nagy darab szalonnát és kekszet, amiket egyáltalában nem lehet kapni. Meg Judit hozott még rengeteget, vajat, feketekávét, szalonnát stb. stb. Vera is szardíniát, Huber Pistáéktól mézeskalács jött, szóval alig fért, nem is tudtam mindent beletenni a táskájába, amit így összehordtak. – Olvasmánynak csak a kis Aranyokat vitte megint Mik, amit legutoljára is. A Bibliát most nem. Kell vennem egy kisebbet, ami jobban zsebbe tehető. Majd utánaküldöm.

Július 3.

Kikísérés a HÉV-ig. Irtózatos tömeg, nők gyerekekkel. Alig bírnak felkapaszkodni az utolsó kocsi utolsó peronjára. Kicsit elmerevedik szájamon a mosoly, ahogy integetek. Utána üldögélünk Zsuzsival egy padon, mielőtt hazatérnénk ebbe a jövendő, értelmetlen, kietlen életbe.

Július 4.

Csak annyi érkezik egy lapon, hogy „alkalmas vagyok”. Szóval már megvizsgálták, és a kétoldali sérv nem számít.

A Napló gondozott, teljes szövege a Jaffa Kiadónál jelent meg.