Nem mindennapi életek

Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét és Kornfeld Tamás Nem mindennapi élet című könyvéről.

A közelmúltban megjelent két könyv egy híres és kiterjedt magyar zsidó család (vagy inkább: családok) életét és történetét beszéli el.

A Weiss-Kornfeld-Mauthner-Chorin család tulajdonképpen családrészek szövevénye. A róluk szóló két könyvet elolvasva úgy éreztem, egy sok színben pompázó kaleidoszkópba pillantok bele, ráadásul a két szerző egyazon családnak két generációját képviseli – ahogy ezt a terjedelmes családfákból kiböngésztem.

Az olvasó eleinte sokszor fog össze-vissza lapozgatni, hogy rögzítse magában, ki kicsoda a rokoni szálak sokaságában. De ahogy ezen túljutott, a magyar történelem egyik leggazdagabb családjának sok legendával, félreértéssel és félremagyarázással tarkított históriáját ismerheti meg – hiteles forrásokból. A helyenként egy krimi izgalmasságával vetekedő műveket szinte lehetetlen letenni.

Szegedy-Maszák Marianne szülei, Kornfeld Hanna és Szegedy-Maszák Aladár nehezen győzedelmeskedő szerelmének története köré építi fel regényét. Megközelítése meleg, érzelemteli, már-már gyengéd. Nagybátyja, a kilencvenen túli Kornfeld Tamás saját, izgalmas életútját mutatja be, szenvtelenebbül, távolságtartással, elegánsan. De nincs értékkülönbség. Ha megkérdeznének, melyik a jobb, nem tudnék válaszolni.

A család tagjai rendkívüli gazdagságban éltek, a gyerekek ebben a szerencsés élethelyzetben nőttek fel. A család nagyiparosként illeszkedett be és asszimilálódott Budapest legfelsőbb rétegeibe, sőt, többen bárói címet is kaptak. Rendelkeztek mindennel, ami ezzel az életmóddal együtt járt. Voltak palotáik Budapesten, hatalmas földbirtokaik, kastélyaik. Fogadásokat, bálokat, vadászatokat rendeztek, kastélyaikban nyaranta a felső tízezer illusztris tagjai vendégeskedtek.

Mindezzel együtt járt a gyerekek rendkívül szigorú, sok formalitással teli, munkára szoktató nevelése. Tamástól tudjuk meg, hogy már kisfiú korától részt kellett vennie a vadászatokon, korán megtanult lőni is, de kezdetben csak a hajtók szintjén szedegethette fel az elejtett vadnyulakat. Meghökkentő olvasni, hogy ha szüleik beléptek a gyerekek szobájába, vigyázban kellett feküdniük, és szüleiket nem szólíthatták meg, csak válaszolhattak nekik. A lányok sem jártak jobban. A helyes női viselkedés szabályait, a családon belüli etikett sok formalitását már kisgyerekkorukban meg kellett tanulniuk. A legtöbb gyereket dadák nevelték és velük alakítottak ki bensőséges viszonyt. Hihetetlenül nagy szerepe volt az apai tekintélynek, s – néhány harcos, emancipált hölgyet kivéve – a hagyományos női szerepeket betöltő asszonyi viselkedésnek.

Mindezt olvasva nem tudtam, hogy csodáljam, irigyeljem, vagy sajnáljam a családban felnövekvőket és az ide beházasodókat.

Vajon rejtett vagy nyílt antiszemitizmusnak nevezzem, ahogy történelem tankönyveink, az ötvenes évektől kezdve a Kádár-korszakon át a legsötétebb kapitalistáknak ábrázolták ezeket a családokat, főleg a Weiss család iparbáróknak nevezett tagjait. Nem volt leírva, hogy zsidók lennének, de akkoriban megtanultunk a sorok között olvasni. Holott a család már jóval a háború előtt katolizált, és ahogy olvassuk, őszinte, vallást gyakorló hívő keresztények lettek. Ugyanakkor életmódjukban a zsidó származás nem feledhető nyomait fedezhetjük fel. Mai szemmel anakronisztikus, hogy életük nehéz pillanataiban, ahogy Kornfeld Tamás írja, gyónással könnyítettek lelkükön.

Csepelen a 19. század végén, a családfő, Weiss Manfréd döntéseinek nyomán szociális intézményeket hoztak létre, melyek közül néhány még ma is szolgálja a csepelieket. Elsősorban a tbc-s betegek számára rendelőintézetet, később pedig kórházat alapított. Korát megelőzve gondoskodott a női munkások kisgyermekeinek munkaidő alatti elhelyezéséről, előbb csak a gyerekek nappali őrzéséről, később szabályos bölcsődéről.

A szociális támogatást vidéki birtokaikon, Iregen és Derekegyházán is folytatták. Így ír erről Szegedy-Maszák Marianne: „Iregen volt… egy mintagazdaság, amelynek munkásaival a nagyszüleim tisztelettel és nagylelkűen bántak.” (59. old.) Lakásokat építettek nekik és szép summával támogatták családalapításukat. A tisztelet és a megbecsülés kölcsönös volt, Tamást például dadája rejtegette a németek bejövetele után. Ezt a birtokon többé-kevésbé mindenki tudta, de senki sem árulta el.

l944. március 19 után Kornfeld Móricnak (Marianne nagyapjának és Tamás édesapjának), valamint a családot Weiss Manfréd halála után erős kézzel összetartó, nagy tekintélyű Chorin Ferencnek (a Gyáriparosok Szövetsége elnökének) németellenes magatartásuk miatt bujkálniuk kellett. Végül a Zirci Apátságban fogták el mindkettőjüket és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték őket. Marianne édesapja, Szegedy-Maszák Aladár, aki diplomata volt, Dachauba került.

Hamarosan megjelent azonban Kurt Becher SS Standartenführer, és létrejött a család életét megmentő paktum. Ennek értelmében a család 40 tagja mentesült a deportálástól, szabadon távozhatott meghatározott országokba, Portugáliába és Svájcba. Cserébe 25 év használatra a németek rendelkezésére bocsátották a család minden ingó és ingatlan vagyonát, melyek közül az akkor 30 000 embert foglalkoztató Csepel Művek és több gyára volt a legértékesebb.

Rendkívül izgalmas a tárgyalások felidézése, a családok döntései, melyek végül egységes akarattá egyesülnek. Szegedy-Maszák Marianne levelek, naplók, dokumentumok, beszélgetések és visszaemlékezések felhasználásával precíz és részletes leírását adja az alkudozásoknak.

Magyarországot elhagyva, valamennyi pénzzel és néhány ékszerrel a zsebükben óriási életszínvonal-esést kellett megélniük. A legnagyobb csapás azonban a család szétszóródása volt, ahogy Marianne írja: a Weiss-diaszpóra.

Sok-sok év vándorlás, költözés, szállodákban lakás után végül a család legnagyobb része Amerikában kötött ki és tisztes polgári életet éltek, ismét egy közös otthonban. Marianne-nak, aki újságíró lett, ma is a New York-i, Patterson utcai ház jelenti az otthont. (Ami napjainkra már eltűnt a föld színéről.) Tamás húszévesen hagyta el Magyarországot, hetven éve él az Egyesült Államokban, ahol egyetemi tanár, az aneszteziológia professzora és a légzéstudomány jelentős képviselője lett.

A szülőhazát egyikük sem felejtette el. Marianne, aki magyarul nem beszél, de elődei magyar érzelmeit hordozza, sokat írt budapesti útjai örömeiről – amikor fontos családi dokumentumokra bukkant. Tamás is gyakran jön Magyarországra, élvezi a pihenést, a kulináris örömöket, s úgy vegyül el honfitársai tömegében, mint egyszerű halandó, nem pedig, mint a valaha volt egyik leggazdagabb család sarja.

Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét, Libri, 2014. 500 oldal, 3990 Ft.

Kornfeld Tamás: Nem mindennapi élet, Corvina 2014. 224 oldal, 2990 Ft.

Kapcsolódó cikkek:

Részlet Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című könyvéből

Részlet Kornfeld Tamás Nem mindennapi élet című könyvéből