„Nem adom el magam”

Beszélgetés Alföldi Róberttel

 

2002-ben Lucifer jelmezében lépte át először az új Nemzeti Színház kapuját. 2008-ban Jordán Tamást követte a főigazgatói székben. Fiatalos, dinamikus, a mára reflektáló szellemi műhelyt hívott létre folyamatos támadások kereszttüzében.

Az interjú a Szombat 2012 májusi számában jelent meg.

– Hogyan tekintesz vissza a Nemzeti Színház első tíz évére Az ember tragédiája nyitóelőadása óta?

– Ötven év múlva talán negyvenmilliós kérdés lesz a Legyen ön is milliomosban, hogy ki volt Lucifer az új Nemzeti Színház megnyitóján. Annyi bizonyos, hogy az én életemben is történelmi pillanat volt annak ellenére, hogy sokféle politikai kavarodás, esztétikai vita előzte meg. A Nemzeti Színház léte vagy nem léte szimbolikusan leképezi ennek az országnak a szabadsághoz való viszonyát. Nagyon nehéz körülmények között jött létre ez a színház a 19. században a nemzeti függetlenségért, a szuverenitásért, a magyar nyelvért. Amikor a szocializmusban lerombolták, akkor is a szabadságnak, a szuverenitásnak, a nemzeti önállóságnak a jelképe volt. Az új Nemzeti elmúlt tíz éve azért fontos, mert egy működő színház lett, és talán a figyelem a külcsín helyett a belbecsre terelődött.

– A mostani színház alapjait Jordán Tamás fektette le. Miben törekedtél nyitásra, az alapok meghaladására?

– Más habitusa és más célja volt Tamásnak, mint nekem. Ez személyiség kérdése. Én hangosabb, végletesebb ember vagyok. Miután megnyertük a pályázatot és megszólaltak a kulturálatlan hangok, Székely Gyuri bácsi figyelmeztetett, hogy Magyarországon a Nemzeti Színház minden igazgatójának ez jár, mert itt mindenki tudja, milyennek kell lennie a nemzetinek.

– Te magad hogyan értékeled a saját igazgatói teljesítményedet?

– Nem leszek álszerény, mindent vállalok, ami az elmúlt négy évben történt. Semmi olyan nem történt, ami nem volt a pályázatban volt leírva. Merném vállalni, hogy pontról pontra, mondatról mondatra, sorról sorra számon kérjék rajtam.

– Többek között azt, hogy szeretnéd kiszélesíteni az agyakat, a szíveket, a lelkeket?

– Nem a papírforma szerinti előadások a legsikeresebbek, hanem azok, amelyek problémás kérdéseket boncolgatnak. Valós párbeszéd alakult ki a közönséggel. A nézőink egyharmadát a fiatalok teszik ki, ami nagyjából negyvenezer nézőt jelent. Persze lehet arról vitatkozni, hogy mi a feladata a Nemzeti Színháznak 2012-ben. Az, hogy egy átpolitizált társadalomban felvállalja a társadalmat érintő kérdéseket, a jelenre reflektáljon, vagy inkább visszafelé tekintve azt a fajta heroizmust, történelmi pillanatot jelenítse meg, amiben ez a színház valaha létrejött? Soha nem csináltam titkot a vezetői filozófiámból, hogy az előadásaink valós problémákat, ügyeket tárgyaljanak még azon az áron is, hogy ebből konfliktusok adódnak.

– Nem titok, hogy amennyiben pályázatot írnak ki a főigazgatói székre, újra megpályázod. Azt is nyilatkoztad, hogy tízéves periódusban gondolkodsz. Mi az, amihez kevés egy ciklus, illetve aminek a kifuttatására tíz évre van szükség?

– Abban a pillanatban, hogy nem pályáznék, elismerném, hogy politikai szempontból tekintek a Nemzeti Színház vezetésére. Azt gondolom, hogy jól végeztem a munkámat, aminek látható eredményei vannak. Szerintem öt év kell ahhoz, hogy összeérjen egy társulat, és olyan színvonalra jusson, ami után idézőjelben már csak működnie kell. Addigra ugyanis beérnek a nemzetközi és a hazai munkakapcsolatok. A Nemzetiben felépült egy szellemi műhely. Még jobban szeretnék nyitni nemzetközi irányba. És szeretnék nyitni a fiatal rendezők felé. Ezzel kicsit adósok vagyunk.

– Idén a fele költségvetésből működtök, mint 2008-ban. Min lehet spórolni anélkül, hogy az a művészi színvonal rovására menne?

– Nem húszmilliót költünk egy bemutatóra, hanem csak kétmilliót. Igyekszünk mindent máshonnan beszerezni a ruháktól az állványokig. A díszleteket újra felhasználjuk. Mindez egyfelől gátat szab az alkotómunkában, másfelől nagyobb kreativitásra kényszerít. Félreértés ne essék, sokkal jobb úgy színházat csinálni, ha van rá pénz. Ellenkező esetben felemésztődik a lelkesedés, az energia, a kedv. Gyakran számon kérik rajtam, hogy miért van annyi kortárs előadás. Erre az a válaszom, hogy tessenek kiszámolni, mennyibe kerül egy nem kortárs díszlet. Minden intézmény megszorításokra kényszerül. Kizárólag az ott dolgozó emberek hite, lelkesedése működteti a kulturális intézmények nagy részét.

– Mit gondolsz, milyen művészi, esztétikai, társadalmi kihívások felé tart a 21. század színháza?

– Ez nagyon általános felvetés. Teljesen más a hagyomány, a színházkultúra Magyarországon, Lengyelországban, Romániában vagy Németországban. Szerintem jó vagy nem jó előadások vannak. Hiteles alkotók meg nem hitelesek. Talán az mondható el a 21. század színházáról, hogy eltávolodik a klasszikus szószínháztól és próbál mindenféle művészeti ágakat magába építeni. Szerintem nem létezik olyan, hogy kísérletező színház. A hagyományos előadásokban is benne van az alternatív, mint ahogy a legkísérletezőbb színház is integrálja a hagyományokat. A Hamletből idézve, a színház is olyan, mint a szivacs, mindent magába szív.

– Idén némi fricskával klasszikus évadot hirdettetek meg. Jövőre mintha a nemzetközi és a határon túli együttműködések lennének túlsúlyban. Jól látom?

– Magunk között a hősök évadának hívjuk a 2012 – 2013-as szezont. Nagyon sok egyéni sorsot, hőst és antihőst látunk, azok működését egy bonyolultabb világban. Ez mondható el a Sirály, a Mephisto, A velencei kalmár, a Csongor és Tünde vagy az Angyalok Amerikában című Tony Kushner darab esetében. Amúgy pedig ez az évad tükrözi az eddigi munkánk eredményét. Az, hogy a Szputnyik Hajózási Társaság minket választ ahhoz, hogy részt vegyünk az öt várost érintő nemzetközi projektjében, hogy a Francia Intézet támogatja a Comédie Caen előadás létrehozását Jean Lambert-Wild francia rendezővel, hogy az amerikai követség támogatja Tony Kushner darabját és a szerző meghívását, annak köszönhető, hogy előtte letettünk valamit az asztalra.

– A Mephistóba, amit te rendezel, bizonyára sok személyes tapasztalatot is beleviszel hatalom és művészet kapcsolatáról.

– Minden rendezésemben nagyon sok a személyes tapasztalatom, ami nem direkt módon jelenik meg. Életem minden történése, élménye lecsapódik bizonyos előadásokban.

– Mégis előre borítékolható a személyes reflexió mindarra, amin keresztül mentél a szélsőséges politikai csoportok részéről.

– Nem érdekel a politika.

– Te viszont érdekled a politikát.

– Azokat a szélsőséges erőket érdeklem, akik ha címlapra akarnak kerülni, nekem jönnek. Szabad ember vagyok. Akkor is, ha ebben a székben ülök, akkor is, ha egy pincében rendezek vagy éppen New Yorkban. Nagyon erősen hangsúlyozom, hogy a Nemzeti Színház szabadon működik, mindenféle cenzúra nélkül, bármilyen hangos üvöltések és támadások értek az elmúlt másfél-két évben.

– Ez a szabadság abból a belső bizonyosságból fakad, hogy tudod ki vagy, mennyit érsz, mire vagy képes?

– Nem adom el magam, mert az nagyon megnehezíti az életet. Utána az embernek sunnyognia kell, állandóan résen lenni, hogy mikor, hogyan viselkedik. Erre sem időm, sem energiám, sem figyelmem nincs.

– Az ominózus romániai nemzeti ünnep kapcsán beindult egy lejárató botránykampány. Mennyire tudtad különválasztani a személyed, a társulat ellen irányuló támadásokat?

– Nem foglalkozom ezzel. A dolgommal foglalkozom. És annyi minden jó történt, hogy az százszorosan ellensúlyozza a sok baromságot.

– Érint-e az antiszemitizmus?

– Ha bárki megnézi a Nemzeti Színház előadásait, láthatja, hogy ez a társulat nemcsak az antiszemitizmus, de minden faji, nemi, vallási, bármilyen népcsoportot kisebbrendűnek gondoló megkülönböztetés ellen harcol.

– Mi a véleményed arról, hogy a nyilvánosság szereplői kellőképpen hallatják-e a hangjukat ebben a témakörben?

– Mindenki maga választja meg, hogy elmondja- e véleményét vagy sem.

– Nincs közöny, elhallgatás, félelem?

– Közöny biztos, hogy nincs, legfeljebb szorongás, félelem és alkalmazkodás.

– Te semmilyen körülmények között nem hallgatnál?

– Hála Istennek eddig még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy ne tudtam volna vállalni magamat. Nagyon nehéz kérdés, hogy ilyen helyzetben mit tennék. Nehezen tudom magamról elképzelni, hogy nem így döntök. Vannak bizonyos alapértékek, amikhez ragaszkodom.

– Hitből, meggyőződésből?

– Hogyne. Másfelől kíváncsi vagyok a másik emberre. Attól, hogy ő másként gondolkodik, számomra nem kevesebb, hanem több, mert a világ egy másik szegletét, nézőpontját mutatja meg nekem.