Muszklizsidóság

Testkép, önkép, önemancipáció. Sámsontól a gettózsidón át az olimpikonokig.

A magyar sportolók négy arany-, öt ezüst- és 11 bronzérmet szereztek a 19. Makkabia Játékokon Jeruzsálemben írhattuk nemrég, örömmel tudósítva az eredményről, és interjút közöltünk Jusztin Ádámmal, a magyarországi Maccabi elnökével. Az alábbiakban a Szombat sportszámának bevezető írását olvashatják.

A zsidó önkép kezdeti forrásánál, a Tórában sokféle embertípussal találkozunk. Így például az erőfölénnyel szemben általában ravaszságra kényszerülő vándorral (Ábrahám és Jákob), aki cselekkel és praktikákkal tudja kivédeni az ókori kelet fegyveres erőszaktól sem visszariadó hatalmasságait, vagy például Simon és Lévi alakjában a robusztus harcossal, akiktől a bosszú és az erőszak sem idegen.

Sámson legendás ereje

évezredes vigaszként szolgált az alávetett zsidóság számára – még ha ma akad is olyan olvasója a Bírák könyvének, aki öngyilkos merénylőként gondol rá.

Az állammá szerveződött zsidóság, a királyok kora a hadsereget alkotó harcosoké, míg a későbbi babilóniai száműzetés, majd a hellenizmus és a római uralom alatti zsidóság sokféle típusát jeleníti meg az irodalomtörténet. A csendes többség mellett az elgörögösödő, fitymájukat a tornacsarnokokban mezítelenül végzett testgyakorlatok miatt fájdalmas műtéttel visszavarrató asszimiláns zsidóké éppúgy ismeretes Alexandriában, mint a római elnyomás idején a kollaboránsokkal szemben radikálisan fellépő, harcos zelótáké.

Az államát vesztett zsidóságról, száműzetése során kialakult sztereotip kép sommásan az írni-olvasni tudó, csavaros gondolkodású, ám fizikailag alulképzett galutzsidóé, aki a túlerővel szemben fizikai önvédelemre képtelenül csak az érvek, a hit és az ima erejében bízik.

A diaszpóra közel kétezer évének

sommás zsidóképe nem az erővel és a bátorsággal asszociálható, hanem a görög testkultusszal szemben egykor kialakult jellegzetes zsidó szellemiség hagyományát viszi tovább. Mintha kényszerű alávetett helyzetét fordítaná az erőszakmentesség kitartó kisebbségi politikájává és sokszor a mártírium ideológiájává. A görög a természetkultusznak hódol: a sokféle szenvedélynek, a hódító erőnek. A zsidó, egy természetfeletti, tisztán szellemi Isten képét tételezve, eltávolodik a természettől, sőt szembefordul vele. Az ösztönökkel és a szenvedéllyel szemben a szabad akaratot hangsúlyozza, az erő helyett az igazságosságot, a hódítással szemben az önfenntartás és mások léte fenntartásának jelentőségét.* A pogány természetkultusz elutasítása s egyben az ember saját, természeti lényének kordában tartása képezi az abszolút erkölcsöt valló zsidó monoteizmus lényegét.

A száműzetés, a középkori gettó- és a kelet-európai stetl-lét – s a „hitetlenség” megvető keresztény álláspontja – gyakran negatív zsidó testképet mutat a döntően nem zsidók általi vizuális ábrázolásokban, ám a zsidók saját magukról alkotott képe sem kínál feltétlenül előnyösebb imázst. A jiddis írók, vagy a más nyelveken alkotó modern zsidó alkotók műveiben feltűnő zsidó alakok közt is hangsúlyos a rossz koszton élő, mindig fázó, sovány, gyertyafénynél talmud fölé hajló, ezért rossz szemű, sorsától megtört, kaftános alak, miközben egy-egy erőteljes, férfiúi vonzerővel megáldott, határozott figurát is ismerhetünk.

A zsidó férfiasságra és a zsidó női bájra

egyébként kevés a panasz. Az e téren is megjelenő sztereotípiák a zsidó fogalmát – talán a keresztény aszkézis szemszögéből – inkább a keleties érzékiséghez, mint az aszexualitáshoz társítják. A valóság, persze, mindig árnyaltabb, mint az előítéletek. A zsidók fizikai önképéről a talmudi kor után és a modernitás előtt viszonylag kevés a forrás: a test mint olyan, vallási tabuk övezte terület. Az ember saját teste sem nézegetésre való a bálványimádás tilalmának és a szemérem elvárásának folyományaképpen. Egy anekdota úgy tartja, hogy az 1860-a évek elején, az ortodox–neológ viták idején egy rabbinikus delegáció Bécsben járt Ferenc Józsefnél, hogy tiltakozzon a pesti Rabbiképző felállításának terve ellen, s amikor Rabbi Juda Aszód, „akit szép termetű embernek mondottak”, a császári palota tükrös előcsarnokában, életében először megpillantotta magát, kiszakadt belőle: „biztosan sikerrel járunk, ha egy ilyen angyal-forma személy szegődött hozzánk”.*

A 19. század végének és a 20. század elejének időszaka az önemancipációé. A zsidó kilép a gettóból, s amikor a többségi társadalomban oldódnak a testet övező tabuk, a zsidó teste is előtűnik a kaftán mögül. Egyenrangú polgárrá akar válni a társadalomban, majd a cionizmus révén egyenrangú néppé a többivel, s erre törekszik a sportban is. Max Nordau beszélt 1898-ban, a második cionista kongresszuson Baselben „izomzsidóság”-ról mint egyfajta nemzeti célképről. Voltak cionista sportklubok is, ám a sport az asszimiláció egyik lehetséges útját is jelentette. A zsidók mindenesetre, mint minden egyenlőségelvű kezdeményezésből, a modern sportmozgalmakból is lelkesen kivették a részüket. Érdekes megemlíteni, hogy Franz Kafka, a lelkes amatőr tornász és strandbarát, berlini tartózkodása idején – minthogy fontosnak tartotta – átirányíttatta az általa előfizetett Selbstwehr (Önvédelem) című prágai cionista lapot, mely többek között a testépítésről, az új zsidó ideálról is előszeretettel cikkezett. Mi több, Kafka ebben a lapban közölte A törvény előtt című paraboláját.

A polgárosodás, a művelődés magával hozza az egészséges életmód és a testedzés igényét, nem szólva arról, hogy a sport valóban komoly önemancipációs terep. A pályán, akár a modern polgári társadalomban, a szabad verseny érvényesül, s – ha nem csal a bíró – azonos szabályok, egyenlő feltételek közepette, kizárólag a teljesítmény számít. Egészen addig, míg a sportszerűtlen irigység és gyűlölet ki nem taszítja a klubokból és a társadalomból a zsidót, nem kényszeríti gettókba és lágerekbe, ahol erővel veszik el tőle, amit a modernitásban megszerzett: a szabadságot, az egyenlőséget, a méltóságot, s végül az életet.

Az önemancipáció azonban megtörtént és visszavonhatatlan. A zsidó képe és önképe a 20. század múltán, a diaszpórában sem olyan, mint volt. Akkor sem, ha a zsidót törékenynek, neurotikusnak ábrázoló önirónikus regények, filmek, és a zsidó társadalmi tudatba is beágyazódott sztereotípiák a kisebbségi lét mentális hagyományából építkeznek. Nemzetközi sportsikerek, izraeli hadászati teljesítmények, kemény politikusok, vonzó katonalányok, amerikai zsidó médiasztárok, fitneszguruk, zsidó rendezvények biztonságára vigyázó önkéntesek szerte a világban, a zsidók sokaságának tudatosabb életmódja, és a vállaltan zsidó identitású sportklubok gondoskodnak az új imázs elterjedéséről.

A zsidó szép. A zsidó erős. A zsidó sportol. A diaszpórában is. Kérem, ismételjék el néhányszor, ha nem hinnék.

S ha ez sem elég, olvassák el a Szombat májusi összeállítását.