Misztikum az érzékiségben

Moran Haynal festő-grafikus

 

– 1949-ben születtél Budapesten, akkor Kornélnak hívtak. Több mint két évtizede hagytad el Magyarországot. Éltél Izraelben, s most Németországban alkotsz, de életrajzod szerint már gyerekkorodban is időztél Berlinben. Mik voltak életutad és pályád fordulópontjai?

– A Kornél nevet soha nem szerettem. Amikor alijáztunk, lehetőségem nyílt, hogy a brit milánál kapott nevem legyen „hivatalos”, így lettem Moran, és ennek nagyon örülök. München a hetedik város, ahol élek. A mindig úton levés bizonyos értelemben családi hagyomány, Magyarországon előttem csak anyám született… A legrégebbi ősöm, akit sikerült megtalálni, a harmadik században Spanyolországban volt szofér (írnok), s én vagyok az utolsó a családban – nekem csak lányaim vannak – festő és grafikus hivatásom mellett szofér is vagyok.

– Nehéz volt a beilleszkedés új és új lakóhelyeiden?

– Apám gyerekkoromban MTI tudósító volt, ennek köszönhetően több helyen is megfordultunk a világban, többek között Berlinben. De akkor hat éves voltam, így csak emlék és élményfoszlányok maradtak meg, például a régi berlini házak falépcsőházainak jellegzetes szaga… A dolgok ott kezdenek érdekessé válni, amikor az érettségim idején apámat diplomáciai szolgálatra Bécsbe küldték, így lehetőségem nyílt a bécsi képzőművészeti akadémián tanulni. Az élmények és inspirációk itt töméntelen mennyiségben zuhantak rám. Ne felejtsük el, hogy az első könyv a modern művészetről két évvel korábban (1965-ben) jelent meg Magyarországon, és ebben is a képek többsége gyufacímke nagyságú, fekete-fehér felvétel volt, én meg ott álltam, egyik napról a másikra, a bécsi modern művészetek múzeumában, és mindent eredetiben láthattam! Leírhatatlan élmény volt! A másik, talán még ennél is nagyobb élmény Klimt felfedezése volt. Korábban soha nem hallottam róla, és bécsi felfedező körutam során egyszer csak ott álltam Judith meg Adele Bloch-Bauer portréja előtt, földbe gyökerezett lábbal. Az első önálló kiállításom is Bécsben volt, még az egyetemi évek idején. Hatalmas siker volt, minden osztrák újságban elismerő kritikák jelentek meg. A kiállítást Adof Frohner osztrák festő nyitotta meg, aki épp akkoriban nyert díjat a velencei Biennalen.

– Az 1960-1980 közötti időszakban, Ámos Imre egykori képei után ismét megjelent a magyar képzőművészetben a héber betű: Jakovits József, Ország Lili, Swierkiewicz Róbert alkotásain, vagy a zsidó motívumok számos pályatársadnál. Te hogyan jutottál a héber kalligráfiáig, illetve más motívumokkal való keverésükig?

– Visszatérésem Magyarországra a diploma után már kevésbe volt sikeres, mindenki irigyelt vagy utált, avagy irigyelt es utált… Amolyan „igazi” önálló kiállításra 14 évet kellett várnom, addig, mint sokan másoknak is az akkori magyar avantgárdból, csak különböző eldugott klubokban nyílt lehetőségem megmutatkozni. 1974 körül Frohnert kinevezték a bécsi Iparművészeti főiskolára professzornak, s ő eljött értem Pestre, hogy meghívjon a tanársegédjének. Mondanom se kell, hogy nem kaptam rá engedélyt a magyar hatóságoktól. A pesti kiállításomon a korábbi években készített óriási – 6-8 négyzetméter nagyságú – fekete-fehér munkáimat mutattam be, és a siker, hmm, nem volt olyan egyértelmű, mint Bécsben. A közönség és a kritikusok egy része lelkesedett, a másik része fanyalgott vagy egyszerűen lekozmopolitázott. Bár már ’85-ben vagyunk, az erőszak különböző formáival foglalkozó képek meg nem voltak igazán népszerűek, „minden gyanú fölött állók”.

Nagyjából a hetvenes évek végén, a nyolcvanasok elején kezdtem el behatóbban foglalkozni a vallással, a betűket és a héber nyelvet megtanulni. A megismeréssel egyenes arányban nőtt az inspiráció mértéke is, és a héber betűk térfoglalása mind művészi, mind alkalmazott grafikai munkaimban. Egyik, ebből az időből származó munkám ma az auschwitzi múzeum tulajdonában van. Több grafikai munkát csináltam a hitközségnek/rabbinátusnak: meghívókat, újságokat a nagy ünnepekre, okleveleket, stb. Amikor már lehetett Izraelbe utazni, egy fantasztikusan jól sikerült nyaralás után úgy döntöttünk a családommal, hogy kivándorlunk. Az izraeli beilleszkedést némileg lelassította a nem sokkal később kitört Öböl-háború, a gázmaszk és az éjszakánkénti légiriadó. A szirénák nem kedveznek a művészeteknek.

Még a merkaz klitában (befogadó-központban) laktunk, amikor sikerült két reklámirodával kapcsolatot kiépítenem. Egészen a második intifáda kezdetéig töméntelen megbízást teljesítettem. Ezekben a munkákban egyre nagyobb szerepet kapott a kalligráfia, ebből szinte automatikusan következett az érdeklődés a tradicionális, a „kóser” írás iránt. Elmentem Beth El-be, a Tóra- mezüze- és t´filin-írás központjába tanulni. Jó három évig tartott, míg engedélyt kaptam az önálló munkára. Nemcsak azt kellett megszoknom, hogy nem papírra írok fémtollal, hanem bőrre, saját magam által faragott lúdtollal, hanem azt is, hogy a művészi szabadságnak nem sok helye van, minden betűhöz sok szabály/törvény tartozik.

Visszatérve a „nagy” művészethez: Izraelben furcsa dolog történt velem: elkezdtem színes képeket álmodni. Nem értettem, hogy jön ez ide, hiszen akkor már legalább másfél évtizede csak fekete-fehérben dolgoztam. Az átmenetet a színes világba egy nagy projekt hozta. Csináltam egy haggadát, amit nemcsak illusztráltam, hanem összes szövegét is kézzel írtam. Ez, meg egy harminc lapos (színes) grafikai munka vezetett el végül a nagy színes képekhez.

Noha az országba érkezésünk után rögtön az izraeli képzőművészeti szövetség tagja lettem, önálló kiállításra még sokáig nem gondolhattam, mert először az életünket kellett megalapozni. 2003-ban volt az első kiállításom Tel Avivban, a fogadtatásról azt tudom mondani, hogy Arielből teherautóval vittük a képeket a galériába, ami pedig a kiállítás után megmaradt, az a kocsim hátsó ülésén elfért. Ezután a galéria minden évben biztosított nekem egy önálló, valamint egy-két csoportos kiállítást.

– A héber betűk mellett munkád másik meghatározó eleme a nyílt erotika, az átható női vonzerő, s mintha a modern reklám hatáselemeinek művészetté alakításával is ironikusan játszanál. A héber betűk és a csábos nőalakok is gyakran szerepelnek együtt képeiden. Címlapunkon például Judith című képed a zsidó bibliai kánonból kimaradt könyv szövegével. Nem okozott konfliktust kettős érdeklődésed: a tradíció, a zsidó szöveghagyomány és az erotika összeegyeztetése? Látsz összefüggést az emigráció és a szintézis megtalálása között?

– Sokszor felmerül a kérdés, hogy a festmények fő elemei, a nőalakok, egyáltalában a női vonzerő, meg a héber szövegrészletek, kabbalisztikus amulettek, talmud-idézetek miként egyeztethetőek össze. A választ Benjamin Stein regényíró barátom fogalmazta meg: „…szinte lehetetlen eldönteni, hogy a szemérmetlenül vagy egyáltalában nem felöltözött nőalakokat ezek a misztikus szimbólumok körülveszik, vagy éppen ezeken keresztül emelkednek fel, ezeken keresztül élnek és repülnek – avagy a művész éppen ezeket a misztikus dimenziókat pont az érzéki nőiességben fedezi fel. Így azt mondhatjuk, hogy a misztikum és a női szépség kombinációja óda az Örökkévalóhoz, bizonyos értelemben köszönet a teremtés szépségéért. És így egyezteti össze a művész a vallásosságot egy élvezetekkel teli életigenléssel.”

– Szöveg és kép: tárgyukon kívül mi köti össze őket? S mennyi ideig tart egy-egy nagyobb szövegmennyiséget is ábrázoló munkád elkészítése, mint például Eszter és Judit című képeidé?

– Mindig is tetszett és foglalkoztatott, ahogy a régi idők kódexírói a képalkotás tilalmát úgy igyekeztek megkerülni, hogy a képeket, portrékat nem rajzolták, hanem írták, a vonalak helyett szövegsorokat alkalmaztak. Először kisebb méretekben kísérleteztem ezzel a megoldással. Az első nagyméretű munka, az Énekek éneke, kalligráfia és rajz kombinációja volt. Ez adta aztán az ötletet a festmények mellett egy kalligráfiai sorozat elkezdéséhez, melynek főszereplői a Biblia női hősei. Így jött létre eddig Judit, Zsuzsanna es Eszter. Az alakot alkotó szöveg az egész bibliai könyvet tartalmazza. Egy ilyen 160×180 centiméter nagyságú lapot megírni körülbelül 100-150 munkaóra, mindezt a földön kiterített lapon térdelve! Persze ezek a nagy munkák mellett csinálok „kis” dolgokat is.

– Ketubákat, házasságleveleket is írsz, ha felkérnek rá?

– Rajzolok, írok házi áldásokat, amuletteket különböző célokra, és ami szintén nagyon szép feladat, ketubákat. Az első két ketubát a lányaimnak csináltam, azóta, ha épp nincs felkérés, de van egy jó ötletem, akkor is megcsinálom, már csak az alkotás öröméért is. És ha megrendelő is akad rá, még jobb.

– Három ország művészvilágába, művészeti kereskedelmébe nyertél bepillantást. Össze tudnád hasonlítani őket? Izraelben például nehezebb volt művészként létezni, mint Németországban?

– Amikor a sors úgy hozta, hogy Münchenbe kerültem, itt is mindent elölről kellett kezdeni. Senki nem várt tart karokkal, megismertetni és elfogadtatni magam nem volt csekély feladat. Az első kiállításom a hitközség székházában volt, azóta sikerült egy nagyon jó galériát találnom, az ars24-et. Az elmúlt hónapokban számos német városban és Zürichben volt kiállításom.