„Mindenütt otthon, mindenütt idegen”

Klein Rudolf építészet-történész, a “Zsinagógák Magyarországon” szerzője

A szabadkai születésű Klein Rudolf az MTA doktora, egyetemi tanár számos magyar és idegen nyelvű építészet-történeti könyv szerzője. Világszerte ismert kutató, aki sajátos hármas identitásáról is beszél az alábbi életút-interjúban.

–  Gyerekkorodban, az 1960-as években hány zsidó élt Szabadkán?

–  A II. világháború előtt még ötezer körül voltak. A deportálásból ezer jött vissza, ami vagy tíz év alatt kétszázra csökkent – legalábbis ennyi hitközségi tag maradt. A túlélők elmentek Amerikába, Izraelbe. Érdekes, hogy 1991 után, a délszláv háborúk miatt ismét sokan távoztak, mégis nőtt a tagok száma, mert az ínséges időkben élelmiszer-csomagokat osztott a hitközség.

–  Gyerekkorodban, tudtad, hogy zsidó vagy?

–  Köztudott dolog volt. Jártunk zsinagógába a nagyünnepeken, noha a kósersággal nem foglalkoztunk. És tudatták is velem. Az első elemiben hallottam először, hogy büdös zsidó.

– Magyarul mondták?

– Igen, magyar elemibe jártam. De az akkori hivatalosság az ügyet komolyan vette, anyámat behívták és megnyugtatták, a gyerek pedig igazgatói megrovást kapott. A gimnáziumban ért a másik hasonló incidens. Egy osztálytársam belém szeretett, nem viszonoztam, végül itt is elhangzott ugyanez a sértés. Itt egy nem zsidó osztálytársam bíztatott, hogy ezt ne hagyjam annyiban, végül az igazgató fenyítette meg a vétkest, hogy ha ez még egyszer előfordul, nem fog leérettségizni.

– Ez is magyar gimnáziumban történt?

– Szláv-magyar gimnázium volt, sváb igazgatóval.

– Egész gyerekkorodban ez a két antiszemita incidens ért tehát?

– Igen. Később Horvátországban is kettő. Zágrábban jártam egyetemre. A házinéni, akinél laktam, nyájas, hithű katolikus volt. (Akkor ott a katolikus egyház jelentette az ellenállást a kommunizmussal és szerbekkel szemben.) Amikor berúgott, azt mondogatta, hogy a Zrínyi téren a lámpavasakra újra fel kéne akasztani a szerbeket és a zsidókat. Józan állapotban bátorított, hogy udvaroljak a lányának. Másik eset: a zágrábi egyetemen a témavezetőm egyszer, a távollétemben azt mondta, senkit sem utál úgy, mint a magyar zsidókat. Csoporttársaim ezt visszamondták nekem. Én megijedtem, de ennek ellenére jelesre diplomáztam. S utána meghívott, hogy legyek a tanársegédje.

– És hivatalos antiszemitizmus nem volt?

– A jugoszláv kommunista párt az egyházakat nem nézte jó szemmel, de a zsidóktól féltek a legkevésbé. Azok kevesen voltak. A prominens jugoszláv kommunisták között sok zsidó volt. Apám kommunistaellenes volt, de nem félt, mert unokaöccse, Pressburger Dódi, Tito mellett volt személyi titkár. Így aztán elég sokat megengedett magának. Egy ízben meghalt egy magas rangú kommunista, ki kellett tenni a fekete zászlót. Apám nem tette ki, behívták a politikai rendőrségre. Ott azt mondta, a gyereke fél a fekete színtől, depressziót kaphat, ezért nem tette ki a zászlót.

– Neki nem voltak illúziói a kommunista Jugoszláviával kapcsolatban?

– A családja milliomos volt, a kommunisták megkopasztották, őket tartotta ősellenségnek. Ugyanakkor a szerbekkel nem volt baja. Jugoszláv katonaként került német fogságba, szerb bajtársaival együtt. Tűrhető dolga volt, mivel több nyelven beszélt, fordított a táborban, ezért kapott szalonnát. Jugoszláv hadifogolyként érte meg a felszabadulást.

– És a háború után miért nem emigrált, ha annyira utálta a kommunistákat?

– Talán mert roppant levert volt. Visszatért a fogságból, szeretteit nem találta a házukban, s akik oda beköltöztek, azok nem akarták beengedni. Lassan-lassan kapta vissza a ház egy-egy szobáját. Talán félt, hogy jogászként külföldön nem kap munkát. Meg volt győződve, hogy a kommunizmus gazdasági okokból rövid időn belül meg fog bukni.

– Voltak horvát barátaid is?

– Voltak. Egyikkel idővel esküvői komák lettünk. A keresztapaságot már nem vállaltam, hiába győzködtek… Apámnak voltak horvát és szerb barátai. Ő még a Monarchia korában született, s a törzsökös vajdasági szerbekkel is jól megértette magát

– Miért járattak téged magyar iskolába?

– A zsidóktól a hatalom elvárta volna, hogy szerb iskolába járassák a gyerekeiket. De a magyar iskola jobb volt. A hatvanas években már Magyarországról érkeztek tankönyvek, s ezek nagyon jók voltak. A másik szempont az volt, hogy a szüleim féltek, nem lesz anyanyelvem. Ha magyar szülő gyereke szerb iskolába jár, akkor egyik sem lesz az anyanyelve. Több nyelven beszél rosszul. Apám, aki a Sorbonne-ra járt, ezt átlátta. Azt akarta, hogy tanuljak meg jól magyarul, aztán majd megtanulom a többit.

– Gyerekkorodban tudtál szerb-horvátul?

– Először német, majd horvát óvodába jártam. Ott a zsidó gyerekek külön asztalnál ültek. Ennek nem volt diszkriminatív jellege, inkább az identitást ápolta. Mi magyar anyanyelvű és kultúrájú zsidók voltunk. De a zsidók olyan státuszban voltak, mint más, területi autonómiával nem rendelkező kisebbségek: magyarok, szlovákok, cigányok, albánok. Abban a soknemzetiségű közegben ez nem volt probléma. Az egyik barátom, Grósz Pali, szerb iskolába járt. Attól mi még jó haverok voltunk. Több gimnáziumi osztálytársam később nagy karriert futott be Európában és Amerikában.

– Nem volt egységes zsidó stratégia a gyerekek iskolázását illetőleg?

– Nem. Számos zsidó tartózkodott a magyaroktól a zsidótörvények és a deportálás miatt. Az én nagymamán, nagynéném, unokaöcsém is Auschwitzban pusztultak el. Az, hogy magyarul beszélnek, afféle kulturális inercia, tehetetlenségi erő.

– A többség még ma is magyarul beszél?

– Ezt nem merném állítani. De tudnak magyarul. A délszláv háború idején egyesek Magyarországra küldték a gyerekeiket, akik itt jártak iskolába. Akkor egy kicsit visszamagyarosodtak. És az EU-tagság is vonzó volt: a magyar határ ma is európai határ egyben. Hogy a Magyarország iránti vonzalomban mennyit nyom a magyar kultúra, mennyit a viszonylagos jólét, mennyit az európaiság, ezt nehéz megmondani. A lányom nemzedéke a Vajdaságban már nemigen ismeri Adyt, akiért mi a gimnáziumban rajongtunk. Abban a korban volt valami pezsgés. A jugoszláv harmadik út akkor izgalmas szellemi kihívásnak tűnt. Ebben a közegben született az Új Symposion folyóirat, a vajdasági magyar kultúra egyik fellegvára, melynek 1986-tól ’89-ig én is szerkesztője és szerzője voltam, s amely a Milosevic korszakban húzta le a rolót.* Főszerkesztője, Purger Tibor Amerikába emigrált, ma a Rutgers Egyetemen főkönyvtáros.
Én amúgy lokálpatrióta vagyok. A mi szabadkai családi házunkért, amit időközben részben visszaszereztünk, nagy pénzeket kínáltak, de én nem adom.

– Miért?

– Régi szabadkai család vagyunk. Nagyapám földbirtokos-gyártulajdonos volt, akinek dédapám a Mátyás nevet adta. Öntudatos magyarként a fiát (apámat) Tibornak nevezte.

– És te hogyan lettél Rudolf? Ez nem tipikus zsidó név.

– Apám, miután Magyarországból és a kommunista Jugoszláviából is kiábrándult, a Habsburg birodalom, Rudolf főherceg iránt táplált nosztalgiát.

– Miért Zágrábban jártál egyetemre?

– Először Pestre jöttem, de az oktatás a Műegyetemen középiskolai jellegű volt, minden hónapban zárthelyivel, felesleges tárgyakkal; nagyon érződött a diktatúra. Zágrábban európai stílű volt az oktatás, nem volt dolgozatírás. Elitképző volt, rendszeresek voltak a tanárcserék a nyugati egyetemekkel. Hétvégenként átmentünk Grazba vagy Olaszországba, ahol a professzorunk tanított. Zágráb volt akkor a nyugat.

– De diploma után hazamentél Szabadkára.

– Nem akartam egyedül hagyni a szüleimet. Az újvidéki egyetemen fiatalon tanszékvezető egyetemi docens lettem, a feleségem pedig főorvos. Sokat publikáltam, jól éltünk, utazgattunk, „gemachter Mensch” voltam. De a nacionalizmus erősödött, és 1986-ban egykori belgrádi professzoraim már figyelmeztettek: jó lesz, ha nyugati állás után nézek. A szerb nacionalizmus egyre agresszívebbé vált. Megfogadtam a tanácsot, spórolt pénzemet is frankfurti bankba vittem ki, de maradtam, mert úgy éreztem, hogy ott a helyem. Lemondtam a dékán-helyettesi állásomról. 1991 szeptemberében, amikor már az a veszély fenyegetett, hogy behívnak a szerb (hivatalosan még jugoszláv) hadseregbe, feleségemmel és lányommal két autóba bepakoltuk legfontosabb személyes tárgyainkat, és az utolsó pillanatban átjöttünk Magyarországra. Néhány nappal később egy belgrádi napilapban megjelent a nevem és a fényképem mint árulóé, aki a szerbeket üldözte. Szabadkán maradt anyámra kellemetlen idők jöttek: hívogatták az egyetemről, hol utánam érdeklődtek, hol fenyegették; gyerekkori szerb ismerősei, akik úgy beszéltek magyarul, mint ő, nem köszöntek neki az utcán.

– Mihez kezdtél az emigrációban?

– A Műszaki Egyetemen az építészkaron próbáltam állást szerezni, de egy építészettörténész professzor azt ajánlotta, menjek Izraelbe. Így kénytelen voltam külföldön szerencsét próbálni. Fél év után a Héber Egyetem vendégtanára lettem, majd Japánba mentem, a Kyotói Műegyetemre. Abban az idegen környezetben érlelődött meg bennem a gondolat, hogy alijázzak, s 1996-ban így is tettem. Az első év ott is nehéz volt. Déli hőség és lárma, túlzott közvetlenség… De a jeruzsálemi Héber Egyetemen kaptam állást, majd a Tel Aviv-i Egyetem professzora lettem. Utóbb hívtak magyar egyetemekre is. Izraelben voltak jó barátaim, nagyon lelkes, tehetséges és ragaszkodó tanítványaim, de a mainstreamhez nem tudtam kapcsolódni, mások voltak a gyökereim. Remete voltam, dolgoztam, nem vettem részt a társasági életben, amit nagyon rossznéven vettek.

– A te bázisod mégiscsak Magyarország, nem?

– Igen, hiszen létezik kulturális magyarság, amely mellett én lehetek zsidó etnikumú és zsidó felekezetű polgár. Engem a magyar és a zsidó kultúra, ezek kapcsolata vonz, megmagyarázhatatlanul, ez az identitásom magja. Izraeli egyetemeken sokat tanultam és tanítottam, de kulturálisan a Kárpát-medencéhez kötődöm, ahol lejátszódott a „kulturális cserebere”: egymás gazdagítása a zsidóság és a befogadó népek között. Ez hiányzott Erecben. Ez irracionális, nosztalgikus vonzódás, tudom, de a zsidók mindig ideák után szaladtak, nem? Noha alapvetően magyar kultúrában nőttem fel, ez szélesebb keretbe ágyazódott be. Vajdaság történelmileg soknemzetiségű és sokfelekezetű, ami nyíltságra nevelt. Nagyon ragaszkodtam Vajdasághoz – Jugoszlávia egészéhez már kevésbé, mert felölelt a közép-európai kultúrkörön kívül álló egységeket is, és mesterségesnek éreztem.  Amikor 1990 után a délszláv népek elkezdtek egymásra acsarkodni, sokan összeomlottak. Egy idősebb, horvátországi szerb kollégám, akinek az usztasák megölték a szüleit, jugoszlávnak tartotta magát, a népek testvériségében hitt, és amikor kitört a délszláv háború, olyan depressziós lett, hogy végül agydaganatban meghalt. Hogy én nem törtem össze, azt talán éppen sokrétű kulturális kötődésemnek köszönhetem. Így azután mindenütt otthon vagyok, és egy kicsit mindenütt idegen. 

---