Miért kell nekünk Philip Roth?

85 éves korában, 2018. május 22-én meghalt Philip Roth, a 20. század amerikai és amerikai zsidó irodalmának kiemelkedő szerzője, aki – mint a New York Times fogalmazott búcsúztatójában – “felfedezte a vágyat, a zsidó életet és Amerikát”.

Az alábbi esszé közel huszonöt éve – a Szombat Philip Roth életművével kapcsolatos, tematikus száma alkalmából íródott. Az azóta eltelt időben keletkezett műveiben: az amerikai trilógiában és a kisregényekben Roth integrálta mindazt, amit addig különböző hangsúlyokkal, különböző műveiben tematizált. Amerikainak, zsidónak, férfinak, értelmiséginek, mások gyermekének, modern embernek és egyáltalán: ösztöneivel viaskodó civilizált embernek lenni – ezek szolgáltak visszatérő alapmotívumaiként. Az elmúlt húsz évben talán kevesebbet viaskodott zsidóságával, a sokszor megénekelt nemiség, a család, Amerika, s az idő előre haladtával az öregedés és a halandóság váltak regényei központi témáivá.

Roth néhány éve bejelentette: abbahagyja az írást. Az utóbbi évtized egyik kisregényében, a Szellem el-ben reflektált is az öregedő író gondjaira, aki nem tudja már kordában tartani a nagyobb terjedelmű művekhez szükséges anyagát.

Harminckét könyv után, nyugodt lélekkel tehette le a tollat. Nagyjából mindent megírt, amit az emberi lét felhalmozhat. Hírlik: élete utolsó éveiben, monumentális biográfiáján dolgozó életrajzírója munkáját segítette.

Philip Roth 85. évet élt. Hatalmas életművet alkotott, provokatív szellemének és szókimondásának sokat köszönhet a kortárs amerikai irodalom, a zsidó gondolkodás, és mi magunk is, távol Amerikától.

Nélküle ez a lap se lenne olyan, amilyen – ezt több, mint két tucat könyve olvastán bizton állíthatjuk.

Roth olyan volt a közép-európai zsidó tollforgatóknak, mint az amerikai nagybácsik általában. Átviharzott életünkön, rettegő rokonok aggodalma ellenére ablakot nyitott a rég nem szellőztetett lakásban, s a huzat, a félelmek ellenére, csak a port vitte ki és az áporodott szagot.

Roth elment, de az ablak nyitva, szabadabban lélegezhetünk.

*

Hücpe, azesz, apikajresz. Saját fészkébe piszkító, öngyűlölő áruló. Agyon­nyugtatózott beteg elme. Bajkeverő botrányhős, erotomán provokátor, anticionista istentagadó.

Kimeríthetetlen a tárháza a különféle kritikus megjegyzéseknek, súlyos vádaknak, melyek közös sajátja volt, hogy nem Philip Roth műveihez közeledtek, nem azt analizálták és értékelték, hanem számos, azon kívüli, azon túli szempontot kértek rajta számon, vagy róttak fel neki. Még csak nem is azt mondták tárgyáról: ilyen nincs. A kérdés így szólt: miért kell erről beszélni?

Egyszerűen azt nem vette tudomásul a hatvanas-hetvenes évek amerikai zsidó közege, hogy egy író, általános világ-szemléletében nem biztosít privilegizált helyet származási csoportjának: ugyanolyan szarkasztikus távolságtartással, iróniával és kíméletlen precizitással ír hibáikról, elfogultságaikról, túlzásaikról, mintha bármi egyébről, számukra irrelevánsról írna. S mindezt nem mellékesen teszi, mint mondjuk I. B. Singer, akinél ha megjelenik is a gettómentalitás, csak háttér, s egy-egy karikírozott személyiségjegy csupán mellékes adalék. Singer persze még tapasztalt önnön közegében létező-lélegző zsidó társadalmat és kultúrát, és látta tragikus hanyatlását. Rothnak már csak a romok jutnak, a kiüresedett formák, melyek hamisnak hatnak, s így tragikum híján iróniára késztetnek. Immár semmi sem azonos önmagával: hogy maradhatna épp az író azonos? Roth-nál a kompozíció fő témája a zsidó psziché, s mert az ábrázolás olykor dokumentarisztikusan jelenidejű, bizony sokkolhatta közegét a róla – az amerikai zsidóság ábrázatáról – készült gyorsfénykép. A negatív lenyomat.

Kegyetlen, mert nem ad felmentést. Megformálja a szereplőket, s nem sok kétséget hagy, mit gondol róluk. Csakis főhősei karakterét méri ki patikamérlegen, csakis rájuk vigyáz, hogy ne tegye őket egyből, vagy végzetesen ellenszenvessé, ha érdesek, ha kimértek, ha közönségesek is, lélektanilag vagy dramaturgiailag indokoltan azok, esetleg elnézhetőbb minden hiányosságuk. A környezetet már hősei szemszögéból láttatja, minden elnézés nélkül.

 *

Roth kalandregényeket ír. A zsidó psziché szórakoztató, elkeserítő kalandjait, mindezt lendületesen körítve cselekményes elbeszéléssel.

A zsidó történelmi tudat trezorjaiban évezredek óta féltve őrzött vagy újabb értékeket, a diaszpóra okozta kettőslét nehézségeit, a teljesítménykényszerrel kompenzált kisebbségi érzést, a feltörekvést, az üldöztetésből fakadó, nemzedékek láncán továbbkódolódó szorongást, a hűvös külvilágtól a család felé forduló életvitelt, s a többi, jellegzetesen etnikai azonosítójegyet mutatja fel – fonákjáról. Ami érték és kapaszkodó a szülőknek, alkalmasint béklyó a gyermeknek. Megszüntetve a kettős beszéd torzító hatását, félrerúgva a hallgatólagos közösségi konszenzust, a nyilvánosság elé tárja azt, amiről a zsidók beszélnek, vagy nemigen beszélnek, olykor meg belső nyilvánosságuk előtt sem. Sőt éppen az elhallgatást, s a kibeszélés miatti felháborodást írja meg. Nem kiszivárogtat, nem egyszerűen félretolja a tabut.

Magát a tabut teszi témává, s ezzel meg is semmisíti.

*

Mert Roth előtt nincs tabu. Vagy legalábbis nem kapjuk rajta, mi az, amiről nem beszél, s amiről nem beszélteti figuráit. S mert írásai mélyen a zsidó kispolgári közegben gyökereznek, ezek tilalomfáit döntögeti.

Egy zsidó család nála nem otthonosan meleg, de túlfűtött, fojtogató légkört áraszt. Nem felkészít az életre, de elrekeszt attól. Nem kondicionál az önállóságra és a felelősségre, de neurotizál, és életképtelenné tesz.

Egy zsidó családfő hűtlenségében is lehet tragikus hős, megcsalt asszonya jogos sérelme ellenére is lehet utálatos hárpia. Drámai történetük mögött rég kihűlt hamu a tűzhelyen, afölött próbálják megmenteni a széteséstől, ami már rég szétesett.

Egy zsidó fiatalember a második világháború végén nem Amerika és a szövetséges csapatok hőse, sőt, nemhogy nem kíván az lenni, de állandó sunnyogó, aki különféle ravasz húzásaival akarna kimaradni a harcok végjátékából.

Egy kisvárosi zsidó család első generációs értelmiségi sarja, aki New York város Emberi Esélyek Bizottsága tanácsosa, ahelyett, hogy szülővárosa hitközségi újságja címlapján mosolyogna taleszban, barmicvóra készülő fia mellett, mániákusan kajtatja-falja a többségi társadalom lányait-asszonyait, akik elszánt felszabadító háborút folytatnak érte, gyermekkorában belegyökerezett töméntelen gátlása maradéka ellen.

Egy zsidó vezető Rothnál korántsem kétségbevonhatatlan autoritás, nem kikezdhetetlen erkölcsi mérce. Lehet éppen szűk látókörű képmutató, pitiáner akarnok, üldözési mániájába tébolyult nacionalista. Egy rabbi nála nem a közösség szellemi útmutatója, hanem ,,dagadt, dagályos, kapzsi szélhámos, akinek nevetséges felsőbbrendűségi komplexusa van…” (A Portnoy-kór, 70. o.)*

Izrael, Roth alakjai számára nem A HAZA, de kihívás, mely felbolygatja diaszpórabeli nyugodt életüket, s a palesztin-probléma felborzolja baloldali-liberális, emberjogi eszméken iskolázott zsidó önképüket.

Kiragadott példák ezek, s tovább sorolva még jobban lehetne sarkítani Roth konfliktushordozó szituációit, szereplőit.

Mind-mind megannyi támadási felület az önelégült vagy meggyötört, büszke vagy megfélemlített, öntudatlanul, lassan asszimilálódók vagy az elkülönülő cionisták számára.

Kezdetben Roth tabusértése, polgárpukkasztása legfeljebb eseti eszköz, írói tevékenysége mellékszála, a kivívott kritikák és ledorongolások nyomán azonban tudatosult szerep, célzatos irányregények forrása, melyekből 1959-es első és 1993-as huszadik kötete között egy életmű épült.

 *

Két kudarcos kísérletet tesz, hogy megszabaduljon a témától, két szatírát ír – egyet Nixonról és egyet a baseball világáról –, ahol a stílus, tárgyát vesztve túlpörög. Aztán végleg hazatalál. Haza, abba a newarki közegbe, illetve onnan elrugaszkodó alteregó főszereplője figurájába, aki azóta kíséri és kísérti, mert vele azonosítják.

Minden, amit ír, botrányos könyvére utal vissza. Későbbi író főhősének, Zuckermannak egy botránykönyv, a „Carnovsky” (ominózus saját regényének ikerpárja) hozza meg a híres-hírhedt ismertséget és sikert, s Roth immár negyedszázada rájátszik arra az olvasói szokásra, amely a fikcióban életrajzi azonosságokat kutat.

 *

,,A könyökömön jön ki a szenvedő zsidók legendáriuma! Kedves népem, tehetsz nekem egy szívességet: az ötezer éves szenvedéseddel kitörölheted a szenvedő seggedet! Ha nem tudnád, ember is vagyok!”

„Vagy még mindig az a vélemenye – miként Carnovskyja mondja –, hogy a zsidók kitörölhetik a seggüket az ötezer éves szenvedésükkel? (Jó, jó tudom, hogy a regényhős meg az író nem ugyanaz; de azt is tudom, nem akkora a különbség, mint ahogy mi, felnőttek, sajnos be­beszéljük a diákjainknak.)” 

,,Előkapta a Carnovsky egyik példányát. Valóban azt ajánlaná ezeken a lapokon, hogy a zsidók az ötezer éves szenvedésükkel, idézőjel nyitva, idézőjel zárva? Hogy egy ilyen kegyetlenséget csak úgy odavetne a válla fölött? Belelapozott a könyvbe… s végül rátalált annak a hétoldalas kirohanásnak az utolsó előtti sorában, amelyet Carnovsky a kisebbségi helyzete rögeszméjéhez ragaszkodó család ellen intézett… Szóval Appel nem dől be a felnőttek diákámító dajkameséinek, s bizony az íróval azonosítja a bezártság ellen lázongó fiút.”

Három idezet: az első A Portnoy-kórból (73. o.), Alexander Portnoy 14 éves kori kifakadásából. A második az Anatómialeckéből (82. o.), a Zuckerman-trilógia harmadik kötetéből, egy mellékszereplő leveléből, melyet a főhős-íróról, Nathan Zuckermanról ír, s a harmadik ugyan­innen, Nathan Zuckerman monológjából.

Íme, egy kis ízelítő a Roth-életmű összefüggés-rendszeréből.

*

Roth nyelve a köznapi, beszélt nyelv. Bele-belesző prózájába héber, jiddis kifejezéseket, de ez egy szekuláris, jórészt asszimilálódott, konzervatív zsidó közeg nyelvemléke csak. A realizmus peremvidékén mozgatja, beszélteti szereplőit, egyes szám első, vagy harmadik személyben írja meg főhőseit, akik egy eset kivételével mindig férfiak. Roth egy interjúban elutasító iróniával beszélt a posztmodernről, de kritikusai minden bizonnyal utalnának rá, hogy az életműben elszabadult szövegek irányítanak sorsokat, könyvek történetét olvashatjuk, szereplők lépnek ki könyveiből, vagy lépnek át más művekbe, hogy visszabeszéljenek szerzőjüknek, esetenként tiltakozzanak sorsuk miatt, s olykor nem tudjuk, ki a létező, ki a kitalált személy, ki is ír kit, mi a való, s mi a fikció. Létező személyek (írótársak, nők) tűnnek fel a könyvekben, gyakran a kitalált személyek is azonosíthatók. Ahogy Roth ajánlja A tények című könyvét „…micsoda történetekké változtatják az emberek az életet, micsoda életekké a történeteket.”  Élettények irodalmiasulnak, a mű ellenben önálló életre kel, sorsformáló erővé lesz. Így mosódik el a határ élet és irodalom közott.

A huszadik könyv (Operation Shylock. A Confession) az író személyének megháromszorozása, hisz saját magát írja, immár név szerint, és alteregója is feltűnik a színen, aki előadásokat tart a nevében. Nem tudjuk meg, hogy főhőse pszichiátriai problémája, vagy netán az erre kapott gyógyszer mellékhatásának következménye mindez, ahogy azt sem, életkrónikát vagy víziót olvasunk, a szerzőt mindenesetre beszippantja a mű. Mert olvasói minduntalan álarcait látják, s mögöttük őt, impozáns bosszút állt, hogy még inkább összezavarja őket. Vagy nem csupán írói játékkal, hanem az önteremtés fájdalmas processzusával állunk szemben, mert mint a Portnoy-ból tudhatjuk, egy a valóságban létre nem jöhetett autonóm személy kísérli meg újra és újra létrehozni gyermekkorában elnyomott és lehasított személyiség-darabkákból az ént, ha kell megduplázva vagy megtriplázva önmagát.

Apoteózis, mondhatnánk némi iróniával, s továbbra is lehet dühöngeni vagy reménykedni, ízlés szerint.

 *

Az először 1967-ben megjelent A Portnoy-kór utolsó fejezete, az emblematikus című Száműzetésben lapjain, a hormontúltermelési válságban szenvedő, s egyébként bizonyos allúziókra okot adva 33 éves főhős Izraelbe utazik, s ott potenciája csődöt mond: ő az a zsidó, akinek ’Izrael Államban nem állt fel!’ (242. o. Roth kiemelése).

S figyelemreméltó a majd húsz évvel későbbi The Counterlife alapproblémája: a főhős-író (Zuckerman) testvérének egy szívbetegség kezelése következtében jelentkező impo­tenciája, mely elől az illető Izraelbe, egészen pontosan egy ciszjordániai vallásos kibucba menekül, a Meir Kahane-ra emlékeztető szélsőjobboldali telepes vezér zászlaja alá.

A kör ily módon bezárul.

Izrael és szexuális zavarok? Sikszék és orgazmusok? Majd pedig fordítva?

Milyen mélyen rejlő vágyak, komplexusok, menekülési kényszerek hajtják a regényhősöket Amerika és Anglia protestáns lányaihoz? Csak általuk tudnának (remélnének) férfivá válni, szexuális vagy írói élményt gyűjteni, s minél távolabb kerülni a jiddise máme és a zsidó család ölelő – s egyben fojtogató – karjaitól? Az író végül zsidó partnerrel kötött házasságában (könyveiben csupán angol színésznőként definiálja később elvált feleségéről mintázott hősnőit, hangsúlyozva talán európaiságában megragadható másságát) nyugszik bele egész életét betöltő témájába: zsidóságába – azonosságának és idegenségének jelképébe. Vagy talán a nő mint olyan lenne idegen mindvégig életében, ezért az idegen nők iránti kívánkozás, mert esetükben kisebb a csalódás, mint azokkal szemben, akik a teljes azonosság és a beteljesülés ígéretét, majd fiaskóját hordozzák?

Nemi szerv mint öröm- és kudarcforrás. S mint legfőbb azonosság és idegenség- jelkép. A személyes, a törzsi, és az univerzális szimbóluma. E metafora prizmáján minden szimplifikáló értelmezési kísérlet megtörik. Álljon itt a vallomás néhány mondata a The Counterlife utolsó oldaláról, kommentár nélkül, egymagában:

,,A körülmetélés megrázkódtatás, szentigaz… az aktus talán éppen ettől a  zsidóság leglényege és valóságosságának le­nyomata. A körülmetélés a lehető legvilágosabbá teszi, hogy a gyerek itt van, nem pedig ott, hogy idekinn van, nem pedig odabenn – és hogy az enyém, nem pedig az övék. Nincs mese: az én történelmemen és énrajtam keresztül lép be a történelembe. A körülmetélés mindaz, ami a pásztorjáték nem, és az én felfogásom szerint azt nyomatékosítja, amiről a világ szól, márpedig az nem a viszályoktól mentes egység… A körülmetélés azt erősíti meg, hogy létezik ,,mi”, és ez a ,,mi” nem pusztán a gyerek meg én… A körülmetélés meggyőzően cáfolja azt azt az anyaméhbeli gyönyörű álmot, hogy létezik történelem előtti, ártatlan élet, cáfolja a »természetes« életről szóló csábos idillt, melyet nem zavar semmilyen emberi ritus. Megszületni annyi, mint mindezt elveszíteni. Az emberi értékeket képviselő súlyos kéz mindjárt a kezdet kezdetén lecsap rád és nemiszervedre ráteszi saját jelét. S minthogy az ember, amikor megszemélyesíti különféle énjeit, egyúttal megfogalmazza saját jelentéseit, én ennek a ritusnak ezt a jelentést tulajdonítom… Zsidó a nem-zsidók között és nem-zsidó a zsidók között… igazi hontalan zsidó”

 *

Mit gondol Philip Roth a zsidóságról? Kóserságról, körülmetélésről, vegyesházasságról, cionizmusról, antiszemitizmusról, a palesztin-problémáról, a holokausztról vagy a diaszpóráról? Őszintén szólva, nem különösebben érdekel. Amit nem írt meg eddig e tárgyban, tucatnyi könyvben gondosan elrejtőzve figurái mögé – vagy megírja még, vagy nem. Amit kiadott a kezéből, abból érzékletesen kirajzolódik a trend.

A készen kapott magatartásklisék elutasítása, akár az egész elvesztése árán is, ez a kezdet. Lázadó ifjúság – elrugaszkodás a zsidóságtól. Majd évtizeddel később, megbizonyosodván, hogy nem tud szabadulni a sorstól, már nem is próbálkozik. Inkább számot vet vele, egyre mélyebbre ás benne, tágítani próbálja mozgásterét, és a sors alapkérdéseit feszegeti. A zsidóság mint népi-vallási-kisebbségi tudat, szűk a számára, ám mint a világba vetett ember azonossága és idegensége kifejeződése egyszerre: testhez álló hagyomány.

Ami bizonyos: Philip Roth szabadságharcot folytat az amerikai zsidóság, tágabb értelemben az egész diaszpóra lelkiismeret-furdalása ellen. Hogy nincs ott, az erecben, inkább marad a szétszóratásban. S hogy nem osztozik a diaszpóra-mentalitásában, hanem magánzó, aki feloldhatatlan dilemmáiról is szabadon beszél. S a körülményekhez képest (lásd: emberi sors), jól érzi magát a szétszóratásban és intellektuális magányában. Mert nem érzi annak: lubickol benne. Sőt otthon érzi magát, s egyenrangúan zsidónak az izraeliekkel. Mi több, úgy tartja, hogy az ő folytonossága, a diaszpóra immár az erősebb tradíció. S már nincs is lelkiismeret-furdalása, legfeljebb amiatt, hogy nincs lelkiismeret-furdalása.

Ilyen egyszerű ez.

Vagy talán mégsem? Mert volt (van) némi rossz érzése, vagy úgy érezte, kellene, hogy legyen? Vagy csupán, mert ezt sulykolták beléje egyesek. Netán csak magukba. Utóbb ezt pénz­támogatással megváltották. De Roth azt próbálja magyarázni, hogy nincs mit magyarázni, pláne megváltani. Ám mert ennyire magyarázza, felmerül, hogy mégiscsak van itt valami kibogozhatatlan.

Ilyen bonyolult ez.

Philip Roth és Barack Obama

 *

S akkor még az általános civilizációs ártalmakról és a lelkiismeret-furdalásról nem is beszéltünk. „Doktor úr… ADJUK VISSZA A ZSIDÓNAK AZ ÖSZTÖN-ÉNT!” – kiált fel Portnoy-Roth analízise-regénye egy pontján, mintha Istenhez fohászkodna, s persze hiába.

Ösztön és mentális hagyomány kötelékénél szorosabbat aligha lehet az ember életében megnevezni. A korán civilizált s a diaszpórában zárkózottá vált zsidók az asszimiláció során a vallási normák alól részben felszabadultak, másrészt képmutatásra kényszerültek. Bizonyos terheket letettek, más tekintetben azonban páncélt öltöttek magukra. Roth A Portnoy-kórban és összes többi regényében e tabukkal viaskodik, s hány nekik fittyet – írásban legalábbis gátlástalanul. A szabad szólás, az írás persze egyfajta szelep, civilizált életünk ellensúlya. Ám miközben végtelenül ironikus családjával és a zsidókkal általában, életműve közepétől kezdve nemcsak képessé válik arra, hogy elfogadja önmagát, családját és zsidóságát, nemcsak érzelmessé válik, hanem kulturális ikonná is lesz, az amerikai irodalmi köztudat egyik formálójává, és – láss csodát –  egy új nemzedék zsidó identitásának fogódzójává.

Roth életműve második felében – unter uns gesagt – vezekel. Vajon miért érzi szükségét, hogy anyja halálát egy megrázó és lírai, ám az Anatómialecke (1983) többi részétől hangvételében oly elütő fejezetben örökítse meg? Ugyan miért ajánlja a The Counterlife-ot (1986) nyolc­vanöt éves apjának, A tényeket (1988) bátyjának, a Patrimony-t (1991) – mely apja fájdal­mas-szép mementója – családjának: ,,az élőknek és a holtaknak”? Mi lehet a gesztus mögött? Hogy hiába ajánlotta első kötetét apjának és anyjának, ha az utána következők sorra a családot karikírozzák, benne az Apát és az Anyát? Hiába írta volna meg a „tényregényekben”, hogy szülei mindig is nagyra tartották, amit írt, s nem zavartatták magukat a fiúkat ért vádak miatt, ennek ellenére szükségét érezte a kompenzáló műveknek? Úgy érzi talán, hogy túlságosan messze ment, vagy ez a korral járó szentimentalizmus? Netán annak terhe nyomasztja, hogy hiába tette túl magát gátlásán – mely minden, családját témaként kezelő írót béklyóz –, tudniillik, hogy addig nem igazán szabad, míg szülei élnek, most másként kell bűnhődnie, mert visszamenőleg érez felelősséget, de már nincs kitől bocsánatot kérnie? Vagy ez maga az emberi sors: az ifjúkori vétkekért felnőttként vezekelni?

A kérdések korlátlanul szaporíthatók. Igazi választ azon­ban csak újabb Roth-művektől várhatunk.

*

 P. s. : Bármifele hasonlóság a fent megfogalmazottak, és a poszt-holokauszt magyar-zsidó valóság között, kizárólag a véletlen műve.

Szabad-e erről vagy arról íni; miért kell a negatívumot hangsúlyozni, amikor annyi szép és jó van; mi lesz, ha megtudják a gójok; elegen vannak, akik támadnak bennünket, ugyan miért kell nekik további témát vagy érveket adni? – ezek a kérdések még csak véletlenül sem a mi zsidó közösségünk tagjainak, vezetőinek a kérdései.

Nálunk minden rendben van.

Hogy mit? Nem hallom pontosan.Önök azt kérdik, tényleg minden rendben van-e a közép-európai, ezen belül a magyar-zsidó léttel és pszichével? Vagy ráismernek Roth történeteiben és figuráiban helyi jelenségekre és jellemvonásokra? Netán úgy látják, nem csupán az antiszemitizmustól kell tartani, sőt, ezek hosszútávon kevésbé veszélyesek ránk, mint az önreflexió, az önkritika, az önirónia, a higgadt önvizsgálat (jövőkép, miegymás), reális önkép hiánya? Sőt azt mondják, hogy a holokauszt fájó emlékének ápolása és Izrael szeretete önmagában kevés ahhoz, hogy a honi romokon újra zsidó élet sarjadjon? Valóban vannak hangok, melyek azt súgják, nem is túl távoli az asszociáció?

Nos, akkor ők mondják el azoknak, akik ezt nem értik, miért is kell nekünk Philip Roth.

*

Philip Roth válasza”** egy el nem küldött levélre

 Tisztelt Kolléga, Kedves Gábor!

                                                                                              London, 1994. április 28.

Megkaptam nyersfordításban elküldött írását. Őszinte örömmel tölt el, hogy a közelmúltban Kelet-Európában lezajlott demokratikus átalakulás megteremtette a lehetőségét, hogy könyve­imnek azon része, mely korábban témája miatt tiltottnak számított, immár – ha csak folyóiratbeli részközlések nyomán – eljuthat a magyar, s a magyar zsidó olvasókhoz. Úgyszintén örömmel vettem a Szombat (jól írom?) (Jól írta. A szerk.) mintapéldányait, melyeket mellékelni szíveskedett.

Az Ön által szabott szigorúan rövid határidő miatt, most csupán néhány mon­datban reflektálnék rólam szóló írására.

Amint egy ilyen rövid esszében lehetséges, fragmentumokat villant fel, s ahogy az szokás, madártávlatból igyekszik műveimnek valamilyen rendszerszempontú, probléma-felvető áttekintését adni. Hang­súlyoznám: szubjektív interpretációit. Utólag tényleg kirajzolódik az egyre határozottabb trend, de azt még az én sajátos, életrajzok megfeleltetésével operáló regényvilágomban sem tartanám méltányosnak azonosítani a magam személyiségfejlődésével. (Ha történt velem ilyesmi egyáltalán.) Az ember azt írja meg, amit tud, s nem azt, amit akar. Életét pedig szintúgy számos külső körülmény befolyásolja, nem csupán a gyerekkora.

Ennyi bizonytalansági együttható közös jelenléte esetén – ahogy mondani szokták – „semmi sem úgy van”. Ezért a műveimet kizárólag gyerekkori traumáimra visszavezető pszichologizálást nem tartom szerencsésnek.

Tiszteletben tartva kritikai észrevételeit, azt azért megem­líteném, hogy a maga idejében két szatírám nem volt „akkora kudarc”, bár igazi eredményeimnek kétségkívül nem ezeket szokták elkönyvelni. S őszintén szólva, én sem e két könyvemet, sem korábbi regényemet nem menekülésként fogtam fel, s ezt analízisem sem cáfolta. A másik, amit szeretnék leszögezni: „családi történeteim” fogad­tatását már megírtam, azokkal nem kívánok a továbbiakban foglalkozni. S nincs bűntudatom.

Szövege utolsó bekezdésein jót mosolyogtam. Én értem az üzenetet, jóllehet a legkevésbé nekem szól. Kívánom magának, azok is úgy vegyék, mint én, akikhez címezte.

Hanem azért egy kételyemtől nem tudok szabadulni.

Az Egyesült Államok zsidóságának – a túlélőknek, a kívülállóknak s valamennyi leszármazottnak a holokauszt olyasfajta tabu, amihez fűződő viszonyuk egyfajta fokmérő. Három és fél évtizede én sem mertem volna az ehhez kapcsolódó érzéseket kritika tárgyává tenni. Mára némiképpen változott a helyzet. Ugyanakkor szeretném emlékeztetni a mondásra, melynek Önöknél a kontinensen még inkább súlya van: minél jobban távolodunk a holokauszttól, annál hosszabb az árnyéka. És kétlem, hogy ebben az árnyékban, különös tekintettel az elmúlt néhány év szórványos neonáci jelenségeire Európában, legitimitást nyerhet ugyanaz a látásmód, mint Zuckerman s a többiek kétségkívül provokatív szem­léletmódja. Óva intem a korai reményektől! Túl közel a múlt.

S miután Önök csak az elmúlt fél évtizedben élhettek jogaikkal, meggyőződésem, hogy a korábban tiltott szabadságeszmények vonzereje jóval erősebb, mint megállapodott, kiegyensúlyozott és kissé elkényelmesedett polgári demokráciák körülményei között. Az is lehetséges, hogy ezek az eszmények az Önök jelen s eljövendő helyzetében más jelentőséggel bírnak, mint a nyugati világban. Ezért tudomásul kell venni a hozzájuk fűzött, s kezdetben talán túlzott reményeket és ragaszkodást, ám ugyanakkor azt is, hogy ez sokakat taszít. A soraiból kihallható aggodalomra csak azt tudom mondani, ha megadatik maguknak néhány nyugodt év (remélem évtized), s utána is lesz meg érdeklődés – ahogy maga írja – ,,a jelen pillanatban szunnyadó hagyaték iránt”, kiegyensúlyozottabb szellemi és lélektani kondícióval tudnak nekilátni közösségük mentális megformálásának. Ennek nem elsődleges eszköze a Zuckerman-i hang, de sok más alkalmatosság mellett hasznos kontrollja, hathatós vészcsengője lehet.

Kérem, ha teheti, küldjön egy példányt a rólam szóló összeállítást közlő lapszámból. Előre is köszönöm.

Üdvözli és további jó munkát kíván:

                                                                                                                                                                                                                                      Philip Roth           

P. s.: Egyébként egy alkalommal jártam már Magyarországon, a ’70-es évek elején, Prágából hazafelé menet. Patrimony című könyvemben írtam is róla. Mi tagadás, zsidó életnek kevés nyomát láttam, ami volt, főleg csak emlékek.

Az a néhány hír, ami mostanság eljut hozzám ebben a vonatkozásban az antiszemitizmuson túl, az újságok szenzációhajhász stílusában ,,zsidó újjászületésről”, ,,vallási reneszánszról” beszél. Leveléhez mellékelt angol nyelvű kis interjúja azonban elgondolkodtatott. Zuckerman valahogy így foglalná össze a rezüméjét: ,,Reneszánsz? Identitásbiznisz. A középszer tolong a kóvedért. A zsidó intellek­tuelek meg kussolnak, mint szar a fűben. Aztán mindenki csodálkozik, hogy kofáké a hatalom.” De komolyra fordítva a szót, akkor miben nyilvánul meg a reneszánsz?

Talán a hiábavaló bujkálás, a félelem, az önfeladás és az öncsalás, a szüntelen sértettség, vagy a kontraszelekció lehet maguknál a téma, aminek esetében az irónia megfelelő stiláris eszközként szolgálhat (jóllehet bármi kerül a színre, a háttérben ott magasodik Auschwitz iszonyatos hullahegye). Kétlem, hogy ne keltene legalább olyan feltűnést – horribile dictu: botrányt – egy erről szóló munka, mint keltett az Államokban az én Portnoyom. Ám ha képes lesz valaki ilyen félévszázad után iróniával nyúlni e kérdéshez, ez csak egyfelől botrány – melyre előbújnak az érintettek, s ez is eredmény, mert megindulhat valamiféle lassú magukra találás –, másrészt a görbetükör torzképe általi katarzis, mert a nevetés és a nevetségesség talán megszabadít azon görcsöktől, melyek ma meg működnek, tehát bénítanak.

Talán mégis igaza van, s bár nem lehet adaptálni másutt működő kliséket, jót tenne immár radikális, s nem „jammeroló” művet (műveket) olvasni magukról. De lesz-e aki megírja, lesz-e aki vállalja a vakrepülést, alig ötven évvel a holokauszt, s alig fél évtizeddel a kommunisták után? S lesz-e aki vásárra viszi a bőrét miattuk?

Ne feledkezzen meg erről, ha ír, vagy ha mások – esetleg helyi érzékenységeket sértő – írásait kellene publikálnia lapjában, s eszébe jut az én vesszőfutásom. Az Államokban majd két évtizednek kellett eltelnie, hogy kanonizálják azokat a figurákat, akiket róluk mintáztam. S mint mondják, az egy erős, öntudatos közösség. Ugye nem bántom meg az össze­hasonlítással, de hát hol van ahhoz képest a maguké?

Ezért segítse majd azokat a pályakezdőket, akik igenis a saját közegük elvastagodott bőrén kezdik próbál­gatni karcos oroszlánkörmeiket.

Ehhez kívánok minden jót:

                                                                                                                                                                                                                                                     Ph. R.

                                                                                                                                  *

„Poén

So (mondta a doktor), tálán most elkeszdhetünk á munká. Já?” (A Portnoy-kór, 257.o.)