Borbély Szilárd: Már elment a Mesijás?

„Én nem vagyok zsidó”, mondja az apám. Anyámnak mondja. Anyám mérges rá.

„A fene azt a makacs zsidó véred,” mondja, amikor összevesznek. Mert apám nem akar elköltözni a faluból. Anyám azt akarja, hogy menjünk el egy városba, ahol nem ismernek bennünket. Ezen szoktak veszekedni. Apám azt mondja, hogy nem tudna városban élni.

„Nem vagyok zsidó. Ezt verd ki a fejedből”, mondja anyámnak. Halkan, szinte súgja. Most nem kiabál, mint máskor szokta, ha veszekednek.

Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani.

„Apátok nem zsidó. Csak mások tartják annak.”

A nővérem mondta, hogy ő sem zsidó. Én se vagyok az. Csak Mózsi zsidó, de róla mindenki tudja.
A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de láthatatlan. A zsidó a krumpli levél fonákján a sárga pete. Csak meg kell fordítani, és ott van. Köröm között szokták összelapítani, mint a tetvet. A zsidó a gyermekláncfű sárga virága, mi kalakáncnak hívjuk. A zsidó a sárga csillag, amelyről beszélnek, de én sose láttam.

„Mindenki azzal csúfolt, hogy zsidó vagyok, pedig nem vagyok zsidó”, mondja apám anyámnak. Apámnak csapzott a haja, keresztbe áll a szeme. Megint a korcsmában volt.

„Nem akarom, hogy a pulyát is ezzel csúfolják”, mondja galuskásan.

„Persze, hogy nem. Mer mondta ma is valaki neked?”, kérdi anyám, gúny van a hangjában. De apám most nem hallja. Máskor észre venné. De most nagyon igyekszik egyenesen állni. Csak arra tud figyelni, hogy ne essen el.

Azt a szót, hogy zsidó, apám nem ejti ki. Csak amikor részeg. Egyébként soha. És ilyenkor is halkan, szinte súgva. Érezni lehet a szavaiból, hogy a zsidó valami sötét titkot jelent. Valami félelmetest. Amiről nem beszélünk. Valami szégyellnivalót. Mert fojtott hangon beszél. Amikor józan, sosem ejti ki ezt a szót. Csak annyit mond anyámnak:

„Na, tudod. Az.”.

Vagyis zsidó. Mert kerüli a szót.

Félünk ettől a szótól. Én sem mondom ki. A nővérem se. A nevektől is félünk. Ahogy néven sem nevezünk senkit. Apám ritkán mondja ki bárkinek a nevét. Körülírja inkább. Valahogy utal rá. A gúnynevét mondja inkább. Anyámat ez idegesíti. Hogy csak körülírjuk a neveket, és nem mondjuk ki. Aki itt lakik vagy ott lakik. Akinek ilyen vagy olyan tulajdonsága van. A fia vagy lánya a tudod kinek, az ennek vagy annak, ahogy apám szokta mondani. Felesége vagy gyereke. Vagy férje. Mi úgy mondjuk, hogy az ura. Én is félek a nevektől.

A faluban már nincsen zsidó. Vagyis van, de nem beszélnek róla. Úgy tesznek, mintha nem volna. Egy zsidó van, de már ő sem az. Mózsi negyvenötben jött vissza a munkaszolgálatból és várta a családját. Várta az apját, az anyját, a feleségét, a fiát és a kislányát. Minden nap várta őket. Kiült a kapu elé és leste az utcát, hogy nem jönnek-e.

A Rámpa felől kellett volna bekanyarodniuk, amerre kivitték őket a faluból.

Aztán balra tartott a szekér, Szatmár felé, Berek felé, át a Tökös hídján. Majd tovább vitték őket Szatmárra, a gettóba. A bakon ülő csendőrökkel és a szekeret két oldalt kísérő lovas csendőrökkel nem lehetett beszélni. Parancsba adták nekik, hogy nem beszélhetnek!

„Nem beszélni! Kussolni!”, mondták.

„Na, zsidók, most aztán majd dolgozni kell”, csak ennyit mondtak, és a kérdésekre nem válaszoltak. A kakastollal játszott a szél. Május volt, május harmadika. Amikor megjött Mózsi, mindenhol érdeklődött, a Vöröskereszttel kerestette őket. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, egyre bizonyosabb lett, hogy soha nem jönnek vissza. Mózsi nem hagyta többé hosszúra nőni a szakállát. A pajeszt se növesztette újra. A ház kifosztva várta. Eltűntek belőle a könyvek, az imaszíjak, a gyertyatartók. Minden, ami a régi életre emlékeztethette volna. Amikor eljött a szombat, arra emlékezett, hogy régen ilyenkor szombat volt. Amikor eljött a zsidó húsvét, akkor meg arra, hogy ilyenkor volt húsvét. Az emlékeit igyekezett elfelejteni. De nem sikerült. Várt még negyvenegy évig, de a Messiás nem jött el. A negyvenegyet nem lehet más számmal osztani. Amikor Mózsi nyolcvanháromban meghalt, mindenét a zsidó fiúárvaházra hagyta. Nem sok volt az a minden. És a nyolcvanhármat sem lehet osztani.

A sírján semmi sem jelzi, hogy előbb megtagadta, aztán meg mégis eltűrte a falu. De sohasem fogadta be. Halottak napján senki sem gyújt neki gyertyát. De néha egy kavics tűnik fel a műkő emlékművön. A barátai kivándoroltak a Szentföldre. De Mózsi nem tudott elmenni, mert ide kötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt nyoma.

Csak ő látta ezeket a nyomokat.

„Pedig szép kislány volt a Majom. Meg Goga is”, Máli így emlékezett rájuk.

 Anyám pászkát készít. Szereti a pászkát.

Ha nincs kenyér, és gyorsan kell csinálni valamit, akkor mindig pászkát csinál. A keletlen tésztát vékonyra nyújtja és a plattra teszi. A forró vason átpirul. A fehér tésztán barnás foltok keletkeznek. Néhol kis puklik lesznek rajta. A gőz felpúposítja a tésztát. Hólyagos lesz. Ha már felhólyagosodott, akkor fordítja meg, hogy megpiruljon a másik oldala is.

„Mindjárt itt a sábesz”, mondja. „Nézz ki, nem látsz valakit jönni”, kérdi.

Kihallom a hangjából a ravaszkodást. Az idegeneket nem engedjük be. A falubeliek az idegenek.

„Tán hazajön édesapánk?” kérdezzük bizakodva.

„Még csak az kéne! Isten ments”, mondja. „Ma azt játsszuk, hogy várjuk a Messiást.”

„Merről fog jönni?”, kérdi a nővérem, aki azonnal benne van a játékban

„Oszt nem mindegy? Azt játsszuk, hogy zsidók vagyunk”, mondja anyám. „Gyorsan, tedd fel az apád ünneplő kalapját”, mondja.

Leveszem a sifon tetejéről apám fekete kalapját. Apám jambót hord. Hétköznap csak pantallós emberek hordanak kalapot. Meg a zsidók. De már nincsenek zsidók.

Mindenki sötétkék jambót visel. A napfény hamar kifakítja. Nyáron a napszúrás ellen hordják. Máskor meg a hideg miatt. Télvíz idején usánkát viselnek. Az öregek kucsmát. Az usánkában úgy néznek ki, mint a szovjet katonák a filmekben. A pufajkakabáthoz pufajkanadrág illik. Télen ezt veszik fel. Máskor csak kék munkásnadrágot jégeralsóval. Kalapot csak vasárnap tesznek. Na meg temetésen, esküvőn, keresztelőn.

„Csak a füled hegye látszik ki belőle”, csúfol a nővérem. A kalap nagy. Hátra kell csapnom, ahogy a férfiak szokták, amikor mérgesek. Vagy ha jókedvük van és ugratják egymást. A csálé kalap vicces. Akinek így áll a kalapja, azt nem kell komolyan venni.

Részlet a szerző könyvhétre megjelenő művéből.