Kultúrák határán

Trieszt irodalma

Triesztben játszódik az utazó-regényíró, Jules Verne két regénye is, itt gyilkolták meg 1768-ban a híres diplomata és tudós kutató Johann Joachim Winkelmannt. A kortárs olasz irodalom egyik kiemelkedő szerzője, Daniele Del Giudice: Lo stadio di Wimbledon (Wimbledon Stadion) című regényének főhőse egy fiatalember, aki Triesztbe utazik, hogy az irodalmat kutassa, az irodalmi mű mibenlétét: miért van az, hogy valaki él és nem ír, illetve, hogyan lesz valaki íróvá. A nagy értelmiségi, Bobi Bazlen alakja foglalkoztatja, aki írók, költők barátja, kiadói szerkesztő volt, az európai irodalom olaszországi megismertetésében nagy szerepet játszott. Elsőként ismerte fel Italo Svevo írói nagyságát, s az ő ösztönzésére jelentette meg Eugenio Montale méltató kritikáját, amely a kevés olasz méltatás egyike volt az író életében. A regény lapjain képzelt és valós személyek elevenednek meg, s a város hangulata. A regényt Trieszt előtti tisztelgésnek is felfoghatjuk.

Érdekes az irodalmi műfajok alakulása, hiszen a XIX. században elsősorban a tudományos értekezések, majd a lektűrök hódítanak, a század végére azonban egyre szélesebb skálán egyre jelentősebbé válik a helyi irodalom. Italo Svevo felvett név, jelentése Olasz Sváb. Az apai ágon magyar zsidó származású író eredeti neve Ettore Schmit. Második regénye, A vénülés évei (1898) megjelenésekor meglehetősen visszhangtalan maradt. James Joyce itteni tartózkodása idején, többek között a családja szerint nagyvállalkozó Svevónak is adott angol órákat, s a két író barátságot kötött. Elolvasták egymás műveit, Joyce itt fejezte be a Dublini emberek című novelláskötetét, melyben szülővárosáról ír, s itt írja meg az Ifjúkori önarckép végleges változatát, melyben éppen az ifjú főhős szülővárosából való elmenetelét, családjától, neveltetésétől való nehéz, de végleges elszakadását írja meg a szerző. S minden bizonnyal itt kezdi meg az Ulysses írását, amelyhez, egyesek szerint Svevo alakja is mintául szolgált Leopold Blum megformálásakor.

Több mint két évtizedes hallgatás után, 1923-ban immár az olasz Triesztben jelenteti meg ismét a saját költségén Svevo a Zeno tudata című művét. Újszerű regényszerkezete, stílusa, iróniája a kor olasz irodalmában ugyan meglehetősen visszhangtalan maradt. Joyce lelkes ajánlásával azonban Svevo művét lefordították franciára, s meghívást kapott Párizsba, ahol a francia szellemi élet krémje fogadta, a nagy írónak kijáró tisztelettel. A regény nem az akkori emelkedett olasz irodalmi nyelven íródott, hanem a trieszti beszélt nyelvhez közelebb álló, néhol német nyelvi tükörfordításokat is megengedő nyelvezetet használ. Annak idején ugyan ezt többen bírálták, mára azonban elfogadott vélemény, hogy egy akkor, Triesztben élő művelt ember, valóban ezen a nyelven szólalt meg. Az antihős Zeno, a regény humora, távolságtartó iróniája, komplex intertextuális olvasatai magukkal ragadják az olvasókat és az irodalmárokat egyaránt, a kor legjelentősebb modern olasz regényeként tartjuk számon.

Más szerzők, mint az első világháborúban hősi halált halt, szláv mivoltára is büszke Scipio Slataper vagy Giani Stuparich, Guido Voghera, az elsősorban költőként elismert, de írónak is rendkívül izgalmas Umberto Saba úgyszintén a nagy trieszti értelmiségi generáció, a város különleges multietnikus, multikulturális világának jelentős képviselői, többen zsidó származásúak. Trieszten keresztül kezdett a pszichoanalízis is az olasz kultúrához eljutni, Svevo is ismerte, fordította is Freudot.

A mai trieszti irodalomból Magyarországon a legismertebb Claudio Magris, aki Olaszországban, az utóbbi évtizedekben a trieszti mítosz egyik legfőbb előmozdítója volt. Első, magyarul is megjelent könyve A Habsburg mítosz, majd ezt követte a Duna című könyv, mely szintén a közép-európai régió kultúráját, kultúrpolitikáját mutatja be. Magris munkásságának köszönhetően meglehetősen nagy érdeklődés támadt az olasz közönség körében Közép-Európa iránt, jóllehet, a történészek közül többen vitatják azt a centrum elképzelést, amelyet Magris lényegében Trieszttel kapcsolatban megfogalmaz.

Etnikumok, kultúrák

A trieszti irodalom jelentős generációja még a Monarchia idején indult el, amikor a város virágzó gazdasági, kereskedelmi központ volt. Trieszt egy háttér-országhoz rendelve létezik.

A XIX. század második felére a meglehetősen periférikus kisváros Bécs, Budapest és Prága után már az Osztrák-Magyar Monarchia negyedik legnagyobb városa, Európa egyik legjelentősebb kikötője lett, 1880-ban már 144.844 lakost tartanak nyilván. Hála szabad törvényeinek, már több mint száz éve érkeztek falai közé a munkát, jobb megélhetést keresők, sokan olyanok is, akik otthonukban üldöztetést szenvedtek, de egyszerű kereskedők is, a mediterráneum különböző pontjairól. Trieszt gazdaságának és gazdagságának több fontos összetevője van: a XIX. sz. harmincas éveitől egyre virágzóbban működő biztosítótársaságok tevékenysége (Riunione adriatica di sicurtà, Assicurazioni generali) – ezek teljes pénzügyi autonómiát élveznek, s bár erősen kötődnek az osztrák tőkéhez, de helyi kézben vannak.

A XIX. század 60-as éveitől kezdve egyre sürgetőbbé válik a szárazföldi szállítás vasúti alapjainak kifejlesztése, mely meg is történik. A hajóiparban a világ hetedik helyét foglalta el. A trieszti kereskedők jó időben felismerték az Amerikába árut és kivándorlókat szállító járatok jelentőségét is. A beérkező hajórakományok alapján a trieszti kikötő az Adria legnagyobb és Európa tizedik legnagyobb kikötője lett az I. világháború idejére. A három nagy európai kikötő egyike volt Bréma és Hamburg mellett, melyek együttesen az 1820-tól az első világháborúig terjedő időszak mintegy 41 millió kivándorlóját (közöttük mintegy 4 millió zsidót) szállítottak Amerikába. Az első világháború után Triesztből elsősorban fiatalok kezdtek Palesztinába hajózni, s 1933-ban ide érkeztek a náci Németországból menekülők, immár teljes családok, akik a Gerusalemme és a Galilea hajókra igyekeztek feljutni. Néhány évvel ezelőtt találkozhattam még egy úrral, akinek apja az egyik zsidómentő szervezet tagjaként később, a már megszállt Ausztriából próbált embereket kicsempészni, s Trieszten keresztül Palesztinába juttatni.

A XIX. századi emigráció kiemelkedő családjai a Frigyessy, valamint a Mayer család mellett több kávé-nagykereskedő is a trieszti gazdasági élet meghatározó személyiségei közé tartozott, hiszen Trieszt kikötője a XX. század elején a kávékereskedelem fontos határidős piaca lett. Ernesto Krausz (Ernő) kávé-nagykereskedő a Castelli nevet vette fel. Fia, Leo Castelli (1904-1999), a faji törvények idején az Egyesült Államokba emigrált, híres New York-i galériatulajdonos lett, Roy Lichtenstein és a pop art felfedezője. 1904. június 16-án avatták fel a kávébörzét, Scipio Slataper is megemlékezik róla, a Mio Carso (Az én Karsztom) című munkájában: “Óh, a brazil kávé, mely ezen a tavaszon rosszul virágzik!” – egy remélt spekulációra utal, mellyel az árakat fel lehetne hajtani. Magyar származású, többen egyben zsidó kávé-nagykereskedők voltak: Géza Pulitzer, Pasches dr. Leo, Samuele Oblath és fia Emilio, Julius Kugy, később Ernesto Illy.

Trieszt voltaképpen régiók határán áll: Közép-Európa, a Balkán és Itália, majd 1861-től az immár egyesített Olaszország találkozási pontján. A város kozmopolita jellege több, népes etnikai-vallási csoport: katolikus, protestáns, zsidó, görög-keleti együttéléséből adódott. Mindennek ellenére a város, akárcsak Fiume, végig megőrizte olasz voltát. Ebben döntő szerepe volt annak a ténynek, hogy a kikötőbe áramló adriai tengeri és levantei kereskedelem az olasz nyelvet használta, része lehetett benne az idegenek vonzódásának az olasz nyelvhez, ahhoz a városi kultúrához, amely bármennyire is másodlagos vagy provinciális volt, de mégiscsak az olasz kultúrához kapcsolódott. Másrészt az új társadalom több vezetője is olasz származású volt. A vallási élet már a XVI. századtól kezdve az olasz nyelvet részesítette előnyben a szlávhoz képest. Ez részben a reformokat képviselő szláv papság elszigeteléséből adódik, részben abból a tényből, hogy mind Trieszt, mind Fiume jezsuita kollégiumaiban olasz volt a tanítás nyelve. Így az a felemelkedő szláv réteg, amely tanulhatott, inkább asszimilálódott az olaszokhoz. Úgyszintén olaszok voltak a földek tulajdonosai. Kezdetben a szláv polgárság teljességgel hiányzott, az értelmiséget pedig kizárólag a papság képviselte. A Habsburg birodalom, majd a Monarchia még a centralizációs törekvések idején sem németesítette el a várost. A városban a mindennapi érintkezés nyelve, akárcsak az olasz városokban, általában a helyi dialektus volt.

Trieszt etnikumai között igen fontos gazdasági szerepet játszik a görög népesség, melynek nagy része még a függetlenségi háború (1821-29) idején települt le a városban. Házasságok révén integrálódtak a város társadalmába. A svájci népesség elsősorban a nehéziparban helyezkedett el.

A zsidó etnikai-vallási csoport összetétele és irányultsága bonyolult vizsgálatot igényel. 1782-től kezdve, amikor II. József kiadja türelmi rendeletét, főleg velenceiek települnek be, ott ugyanis 1775 után zsidóellenes törvényeket léptetnek életbe, aminek következtében a zsidók elhagyják a várost. 1785-ig, annak megszüntetéséig kényszerülnek a trieszti gettóba. A zsidó etnikum társadalmilag, vallásilag és származását tekintve is rendkívül sokféle. Szefárdok és askenáziak, egyesek osztrák állampolgárságúak, akik mind a birodalom központjából, mind a perifériákról érkeznek, mások például a pápai állam területéről települnek be, stb. Magyar szempontból a legjelentősebb a múlt század közepe tájának bevándorló hulláma (pl. a Frigyessy család,), a századfordulón nem ritka azonban, hogy Fiumén keresztül kerülnek Magyarországról különböző felekezetűek, így zsidók is, Triesztbe. A város megújuló társadalma, amelyben az új polgári vezető réteg éppen kialakulóban van, integrációs lehetőséget kínál a zsidóságnak ezen a rétegen belül is.

A trieszti zsidó hitközség anyakönyveit lapozva, a Monarchia legkülönbözőbb pontjain születettek fordulnak elő a közösség tagjai között. Feltételezhetően az adott területen folyó üldözések is befolyásolják az elvándorlást. Mások feltehetően professzionális kapcsolataik révén kerülnek Triesztbe. 1867-től polgárjoggal rendelkeznek, 1895-től a keresztényekkel egyenlő jogokat élvezhetnek. A létszámuk 1857-ben már kb. 5%, később nem nő olyan mértékben, ahogy a város lakossága: 1910-ben létszámuk 4.578 fő, ami 3.23%-ot jelent. Olaszország városaival összehasonlítva, nagyságát tekintve csak Róma zsidósága előzi meg 8.000 lakossal. (Bécsben ekkoriban a lakosság 8%-át teszi ki a zsidó etnikum.)

A trieszti zsidóság nagyobb részének alacsony a társadalmi súlya (kevés a hitközség adófizetője). A század végén nagy német bevándorlási hullám indul a Monarchia területéről, ők az iparban és a kereskedelemben találnak munkát, s a közösségben egyre nagyobb szerephez jutnak. Ennek következtében az olasz vezetés meggyengül. 1907-től erős osztrák nyomás nehezedik a hitközségre, hogy ne olasz rabbit válasszanak, így egymást követően három lengyel származású rabbija van a közösségnek. A politikai irányultságok a közösségen belül megoszlanak; olaszbarátok és osztrákbarátok egyaránt vannak. A vezetők igen fontos pozíciókat töltenek be a trieszti gazdasági életben. Zsidó szervezetek is működnek, mint pl. az Alleanza israelitica di Vienna, mely a népoktatást, valamint a zsidók segítését tűzi ki célul azokban az országokban, ahol üldözik őket.

A zsidó lakosság között magas arányban vannak a nem vallásgyakorlók (1910-ben kb. 1000 fő). Többen töröltetik magukat a hitközségi tagok listájáról, így Giuseppe Besso, az Assicurazioni generali főtitkára, Felice Venezian, a trieszti irredentizmus egyik kiemelkedő képviselője, Theodor Mayer, az „Il Piccolo” című napilap tulajdonosa, szintén a liberál-nacionalizmus prominens képviselője. Némelyikük a szabadkőművességhez csatlakozik.

A zsidó irredentizmus, az olaszbarátság egyik oka, hogy jól tudják, Olaszországban a zsidók emancipáltak, többen közülük magas pozícióban vannak. Mások viszont úgy gondolják, hogy a liberál-nacionalizmus ellenkezik saját tradícióikkal. Így történhet, hogy a trieszti antiszemitizmus a XIX. sz. végén egyben olasz-ellenes. 1898-ban Karl Lueger, antiszemita bécsi polgármester látogatása alkalmából felbukkan a „halál a zsidókra” jelszó. Az antiszemitizmus az olasz-barátok között elszigetelt marad: erősebb a közös érdekekből származó közös identitás érzete s a közös ellenségkép, mely szerint a polgárság ellensége nem a zsidó, hanem a szlovén.

*

Évekkel ezelőtt egy konferenciára készültem, amelynek a címe: Kisebbségi asszonyok volt. Trieszti és fiumei írónőkről beszéltem. Kutatásaim során Triesztben felkerestem Enzio Volli ügyvédet, az egyik egykori történész-írónő, Gemma Volli unokaöccsét. „Kisebbség?”, kérdezte. „Mondja meg a konferencia szervezőinek, hogy rosszul választották meg a címet. Triesztben a zsidóság nem kisebbség volt, hanem a lakosság egyenrangú része. Változtassák meg a címet!” A történetet elmeséltem trieszti barátaimnak. „Ti is így látjátok?”, kérdeztem. „Igen, Volli doktornak igaza van”, válaszolták. Ilyen volt az – etnikai feszültségektől sem mentes – kozmopolita város légköre, ahova mindig szívesen térek vissza, ahová kicsit haza megyek. Remélem, hogy egyszer a róla szóló könyvem is be tudom fejezni.