Kő kövön – Törmelékek a zsidó népéletből

Írta: Szarka Zsuzsa - 2014-11-20 Rovat: Hagyomány, Kultúra-Művészetek

A Néprajzi Múzeum előhívja azt a képet, ami megismerhető a Holokauszt előtti vidéki zsidó kultúrából.

A zsidó tárgyi néprajz felfedezése – újrafelfedezése ritkán kap nyilvánosságot. Nem műkincsek, ötvösremekek villannak fel a múltból, hanem néprajzi kuriózumok és használati eszközök képviselik a mindennapok tárgykultúráját. A kiállítás szándékosan töredékes „lokális esettanulmányaival”, ahogy ez a letűnt világ is csupán töredékeiben értelmezhető. A néprajzi tárlat bemutatja a múzeum judaikáit, 72 műtárgyat (nem szerepeltek még kiállításon) 10 téma köré rendezve. Hétköznapokat, ünnepeket, közösség-és családtörténetet, társadalmi rétegeket ismerteti tematikusan. Kiemelkedően szép és gazdag archív fotóanyag erősíti a népélet jelleget: egy részük 1921-22-ben értékmentő néprajzkutatói expedíció során került a múzeumba. Mozaikdarabokból: kontextusba helyezett tárgyakból, fotókból, történetekből bontakozik ki az elmúlt idő és a vidéki zsidóság kultúrája. Egyes pontokban, pl. ikonográfiai utalásban, reflektál a zsidó és nem zsidó kultúra párhuzamaira.

Az adománykönyv digitális változata

Komoróczy Géza megnyitójában hangsúlyozta: „A kiállításnak nincs, a szó szorosabb értelmében gyűjteményi alapja: a Néprajzi Múzeumban soha nem állítottak fel zsidó gyűjteményt, és nem is folyt zsidó tárgyak tudatos, szervezett gyűjtése, a raktárakba minden esetlegesen került be. Bár a leltárkönyvek rendszerint feltüntetik, hogy zsidó tárgyról van szó, egybemosni őket, külön gyűjteménnyé minősíteni senkinek nem jutott eszébe – a mostani időszaki kiállítás virtuálisan ezt a néprajzi judaica- gyűjteményt hozza létre… A muzeológiai közömbösségnek mélyebb társadalomtörténeti okai vannak. Az emancipáció, nálunk 1867-ben, a zsidóknak, mint személyeknek megadta a polgárjogot, a teljes egyenjogúságot, s ettől fogva a jogrend nem számolt velük, mint külön etnikai csoporttal, és így persze a néprajz-kutatás sem. A néprajztudományban a XIX. században, német példára, elkülönült egymástól a Volkskunde és Völkerkunde, a saját nép(ünk) és az idegen népek kutatása…Nem volt az etnográfia, a múzeumi gyűjtőmunka számára az országban élő kisebbségeknek külön népi arculatuk, a zsidóknak sem. Mi több, a vallási közösségükhöz egyébként ragaszkodó zsidók így magukévá tették a reformkori magyar nemesi liberalizmus kívánságát: nem akartak külön nép lenni, csupán zsidók a magyar nemzeten belül… Éppen az Ethnographia programját az indulás után nem sokkal 1892-ben, Goldziher Ignác írta, de éppen ő volt határozottan ellene annak, hogy a Néprajzi Múzeumban a zsidó szertartási tárgyak számára külön osztályt állítsanak fel, kimondva is vallási megfontolásból…”

Chalicá szertartáshoz szükséges bocskor

Rácsodálkozás és gyűjtés

Újfent idézem Komoróczy professzort: ”A XIX. század végén, a XX. század elején a zsidó értelmiség felfedezte a kelet-európai zsidókat, a zsidó népi életet, az alternatív zsidó hagyományokat…Nálunk is volt a Zsidó Múzeum, volt a Múlt és Jövő.” És szerencsére néhány megszállott csodabogár. Ne feledjük őket! A múzeum a kollekcióját nekik köszönheti: a XX. század elején műkereskedők és értelmiségiek gazdagították a gyűjteményt. A kereskedők közül: Grünbaum Gyula, Lichtneckert József nevét említsük.

Hajnal (Holczmann) Ignác csacai (Trencsén m.) tanító a múzeum megbízásából gyűjtött zsidó emlékeket. Grünbaum Gyula a Dunántúlon 1909-1929 között 1044 tárggyal gyarapította a múzeum állományát, népi mesterségek és a pásztorművészet emlékeivel, textíliákkal, ám a tőle származó daraboknak csupán 3,5 %-a zsidó vonatkozású. Ő 1862-ben született a Sopron megyei Farádon, ahol tanítóként tevékenykedett, később a burgenlandi Sopronkeresztúrra költözött: a források mint ószerest és élelmiszerkereskedőt említik. 1909-1913 között vásárolta judaikáit szűkebb pátriájában, Sopronkeresztúron: ezek már a gyűjtés pillanatában is használatból kikopott tárgyak, régiségek voltak, egy archaikus zsidó tárgykultúra nyomai. Sopronkeresztúr, vagyis Deutschkreutz, melynek héber/jiddis neve is volt: Celem, ami héberül képet, bálványt jelent, jiddisül keresztet, ideális hely volt a gyűjtés számára. A községben a XIX. században a lakosság 38 %-a volt zsidó: 1244 fő. A kiállításon látható Grünbaum igazolása, hogy a múzeumnak gyűjt tárgyakat.

Függőmécses

Késői kitekintés, de fontos: az 1990-es években Rékai Miklós néprajzkutató fotóstársaival Kárpátalján, főleg Munkácson folytatott néprajzi gyűjtést.

Kísérlet a valós és virtuális világ kombinálására

A régi tárgyak és archív fotók által felidéződő népéletet modern technikai eszközökkel kombinálták a kurátorok. A hagyomány és modernitás arányérzékkel egyensúlyoz, kikerülve az útvesztőket. A kiállításhoz a Néprajzi Múzeum és a MOME Techlab közös projektként, két új digitális múzeumpedagógiai alkalmazást fejlesztett: az egyik egy digitális vitrin a pápai betegsegélyező egylet adománykönyvével, a másik az interaktív szombati asztal, amelynél a vetítés csak akkor indul el, ha legalább hárman ülik körül. A közös asztalhoz ültetés szimbolikus gesztusa a fiatal korosztályt is szeretné megszólítani.

A tárlat tíz témát – alliterálva egy képzeletbeli minjennel – világít meg részekre bontott installációs mezőkben. Szöveg, fotók és elhelyezett műtárgyak törekszenek harmóniára, és direkt jól áll nekik egy kis kuszaság, hiszen a töredékességet jelenítik meg, és kimondatlanul is a hiányt.

A zsidó néprajz tíz témában

Nem könnyű feladat e nagy témakör arányos strukturálása. Ugorjunk a kiállítási egységekre!

Jót cselekedni vallási kötelezettség (micva, micve) volt, és a micva és adomány témája látványosan nyilvánul meg. Az adománygyűjtést a pápai zsidóság történetén keresztül rajzolja meg a tárlat, és dísze az 1770-ben alakult pápai betegsegélyező egylet (Bikur holim) adománygyűjtő könyve 1829-ből, Grünbaum gyűjtése 1913-ból. A könyv egyes oldalaira kis zsebeket helyeztek, ezeken olvashatóak héberül az adományozók nevei, belsejükben a pénzösszegekről szóló ígéretek. A digitális vitrinben kiállított adománykönyvet interaktív dokumentáció kíséri nevekkel, családfákkal, fényképekkel. A családtörténetek alapja a héber nevek átírása és az 1848-as pápai zsidó összeírással való összevetés, pl. a Karinthy család felmenői is az adományozók listáján vannak.

Adománykönyv

Férfi és női fejviselet, a rituális kellékek világa köszön vissza a Strájmli és főkötő egységből.

A handlé és nagykereskedő modellezi, hogy a falusi élet kulcsfigurái voltak a handlék: ószeresek, házalók, a zsidó boltosok és a kocsmatartással foglalkozó kereskedők. Nagykereskedők a nagyvárosokban működtek. A boltok és kocsmák egy-egy településen gyakran egy épületben voltak, s a kóser mészárszék is néha ide tartozott. Ki ne hallott volna „kóser hungarikumokról”, mint a herendi porcelán, Kotányi paprika, Pick szalámi, Zwack unikum, melyek megteremtője, terjesztője a zsidó vállalkozó réteg volt. Mezőkövesden a két világháború között zsidók menedzselték a kézimunka kereskedelmet: 20 %-uk foglalkozott matyó kézimunka-kereskedéssel. A nyomdát és könyvkereskedést működtető, ( holokauszt áldozat) Balázs Ferenc nevéhez könyv, folyóirat kötődött és egy képeslap-sorozat, amely matyó viseletet illusztrált. Tokaj borkereskedését a XIX. század kapitalizálódó zsidósága lendítette fel. Makón a két világháború között a hagymakereskedők 80-90 %-a zsidó volt.

A szombat szertartásrendjét idézi a barhesz és beszamim. Digitális installáció az interaktív szombati asztalra vetített animáció a szombat eljöveteléről.

Szédertál és macesz – és az ünnepek.

Szédertál

A kóser és tréfli a kóser konyhára és a rituális tisztaságra tekint.

A mizrah-tábla és házi áldás a zsidó otthon világába vezet el.

A Hanukia és örökmécs szól a fény szimbolikájáról. Az ünnepek kezdetét – végét rituális fény keretezi.

A halálhoz kötődő szertartásokról tájékoztat a gyász és kaddis.

Sulklopfer és zsinagóga hívó szó alatt a kurátori koncepció a zsidó terek, térhasználat kérdéseire fókuszál, példákat hozva, mint a Kárpátalján tipikussá vált házakkal körülvett Judenhof, az udvar mélyén álló zsinagógával. Ezt illusztrálja egy huszti utcarészletről egy régi fotó. A zsinagógát a férfiak többször felkeresték, nemcsak az ima helyszíne volt, hanem a tanulásé is (sul – tanház) és a közösség ügyeit is itt vitatták meg. A samesz fakalapáccsal (sulklopfer) kopogtatott a házak kapuján, ablakán – figyelmeztetve a közelgő imára. Sopronkeresztúrról származnak e különös tárgyak. A kiállítás legrégebbi darabja egy 1815-ös sárgaréz zsinagógai gyertyatartó: Hajnal Ignác gyűjtötte 1913-ban.

Bonyhád példája szemlélteti, hogy a városképbe hogyan illeszkedtek a zsidó épületek.

Az utolsó terem nem a gyűjteményi anyagé: középiskolás diákok és a kiállítás létrehozói által hozott tárgyakról szól. Ez a diák kurátorok által rendezett „Tantárgy és barkochba” szoba a párbeszéd, reflexió és feldolgozás helyszíne, mert mindenkinek van saját története.