Két testben egy lélek – Interjú a Karlovy Vary filmfesztivál nyertesével, Szász Jánossal

Szász János A nagy füzet című filmje nyerte a Karlovy Vary filmfesztivál fődíját. Ebből az alkalomból idézzük novemberi számunkban megjelent interjúnkat filmjéről, „hallgató szülőkről”, zsidó identitásról.

 

 

„Ülünk a konyhaasztalnál, előttünk kockás papír, ceruza és a nagy füzet. Magunk vagyunk… Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás »Jó« vagy »Nem jó«: igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk… ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához.”

Az idézet a tavaly elhunyt Kristóf Ágota A nagy füzet című regényéből való (Bognár Róbert fordítása), ennek alapján készítette Szász János legújabb filmjét. Kristóf Ágota részben saját élményen alapuló – Európa-díjas – regényét franciául írta, de a könyv magyarul is megjelent. A második világháborút gyerekként, testvéreivel együtt Kőszegen töltötte. Egy interjúban akkori emlékéről így nyilatkozott: „…volt egy zsidó tábor Kőszegen, láttuk őket elvonulni a ház előtt, a cselédlányunk meg odanyújtotta a kenyeret és aztán nevetve visszavette…” A regény főszereplői gyerekek, egy ikerpár. A filmstáb több hónapos keresés után találta meg egy távoli faluban a megfelelő szereplőket, Gyémánt Andrást és Gyémánt Lászlót. Róluk szól a történet, az ő szemükkel látjuk a világot, a film minden jelenetében feltűnnek.

Szász Jánossal akkor beszélgettem, amikor a filmet már leforgatta, de a vágás és az utómunkák még előtte álltak. Többek között a témaválasztásról, a film stílusáról és a személyes motivációkról beszélgettünk.

– Mi érdekelt legjobban Kristóf Ágota regényében? A történet, valamelyik szereplő, a stílus?

– Ami elsősorban megragadott, az a történet tömörsége, a nyelvezet egyszerűsége volt. Az egyszerűség mögött azonban húzódik egy másik réteg is. A nyelv alatti réteg. A szikár fogalmazás ellenére nem matematikai képletről van szó, hanem egy nagyon érzelmes regényről. Ez a kettősség keltette fel az érdeklődésemet. Az iszonyatos merészség, ahogyan a szerző megírta. A két gyerek sorsa, az ikerlét érzékeltetése, a két személyben egy lélek megértetése. Éreztem, ez olyan feladat, amit szinte lehetetlen megcsinálni. Ám a filmezés adaptáció, továbbgondolás. Kihívás volt, hogy megtaláljam azt a filmnyelvet, amit az írónő az irodalomban használt.

– De megtaláltad. Csakhogy az én számomra ez egy kemény, és meglehetősen kegyetlen történet. Milyen érzelmekről van szó?

– A történetben az érzelmek elfojtva, elbujtatva vannak jelen. Elsősorban a gyerekek nagymamához fűződő viszonyrendszerére gondolok. A nagymama látszólag állatiasan, embertelenül tartja a gyerekeket, de közben rengeteg mindenre megtanítja őket. És a gyerekek szeretik őt, hiszen nem mennek el még az anyjukkal sem, amikor az el akarja őket vinni magával. De a háború nem alkalmas az érzelmek felmutatására, nem ez van előtérben.

– Kristóf Ágotát, az írónőt személyesen ismerted, többször találkoztál vele otthonában, barátság alakult ki közöttetek. Szívesen vette, hogy Magyarországon forgatod majd a filmet…

– Ágota családja Kőszegen élt. Hárman voltak testvérek, két fiú és ő, Ágota. Mi a közelben, Sopronban forgattunk. Sopron megőrzött valamit a múltból, az 1944-es világból. Több várost is megnéztünk Kőszegtől Győrig, de végül is Sopron idézte legjobban azt a világot. A helyszínhez hozzá sem kellett nyúlni, mert természetesen létezik, úgy, ahogy elképzeltem.

– A film és a regény is úgy szól a korról, hogy szinte csak sejtjük a háború jelenlétét. Tulajdonképpen a gyerekek tekintetén keresztül látjuk, hogy mi történik. Illetve, azt, amit az eseményekből ők felfognak. A regény egyik fejezetének címe „Embernyáj”. Az ikrek a ház előtt állnak, amikor egy csoport asszonyt, gyereket, öregembert hajtanak el előttük. Elmondtad, hogy ez az epizód benne van a filmben is. Mindenki hallgat, a szolgálólány később azt mondja a gyerekeknek, hogy nekik ehhez semmi közük, jobb, ha elfelejtik. Mást nem fűz hozzá. Ennyi.

– Igen, ez mozzanat rendkívül fontos a filmben. Ez a szűkszavúság, a tőmondatokkal történő fogalmazás. Ebben a szituációban különös jelentőségük van, de a többinél is. Azt gondolom, nyugodtan rá lehet bízni a néző képzeletére a dolgokat, csak el kell juttatni a „szakadék széléig”. Hogy aztán mit érez és mit lát meg a néző? Az az ő dolga.

– Nem túlságosan tartózkodó előadásmódja ez a történelemnek, a tényeknek?

– Ágota nem Magyarországról írt, a film nem Magyarországon játszódik. Idegen katonákat látunk, a nagymama oroszul beszél, a regény még csak nem is utal arra, hogy pontosan hol vagyunk. Amikor beszélgettünk, azt kérdeztem, miért nem írta le, hogy ez vele történt, Magyarország nyugati határvidékén? Azt válaszolta, ez szándékos volt. Amikor írni kezdett, még csak nem régen tanult franciául. Elmondta, hogy attól is olyan szikár, sallangmentes a fogalmazása, mert ő még nem beszélt olyan jól franciául. A lánya javította a szövegét. Ágota ugyan nem akart Magyarországról írni, de számomra nyilvánvaló volt, hogy a könyv saját életéről szól. Végül is boldog volt, hogy egy magyar rendezőhöz került a film. Úgy vélte, ez az igazi terep mondanivalója megértetéséhez.

– Térjünk vissza egy pillanatra a vajas kenyeres jelenethez. Sándor Pál filmjeiben, a Régi idők focijában és a Szerencsés Dánielben megosztják a vajas kenyeret. Nála mindkét alkalommal a szolidaritás, az együvé tartozás szimbóluma ez a gesztus.  A nagy füzetben is szerepel egy vajas kenyér, a cselédlány kínálja, majd gúnyt űz az „embernyáj”-ban gyalogló gyerekekből: amikor a kicsik érte nyúlnak kacagva visszaveszi a kenyeret és beleharap…

– Igen, itt a vajas kenyér a részvétlenségről, a gonoszságról szól. A cselédlány tettét az ikrek később kegyetlenül megbüntetik. Az igazságérzet mindent elsöprően működik ebben a két gyerekben. Sok mindent le lehet győzni, meg lehet tanulni az emberi élet során, de igazságérzet vagy van, vagy nincs.

– A gyerekek folyamatosan tanulnak. Hihetetlen önfegyelemmel, spártai módon edzik testüket, lelküket, akárcsak Ladislav Fuks Mundstock úr című regényében a prágai zsidó kistisztviselő a deportálásra készülve. Az ikrek is előre nem látható veszélyekre készülnek, miközben a háborút maguk személyesen még nem tapasztalták…

– Amikor anyjuk elbúcsúzik tőlük, figyelmezteti őket, hogy a tanulást nem hagyhatják abba. Magukkal viszik a lexikont, a növényhatározót, a Bibliát. A tanulás fontos része a történetnek. Mire betéve tudják a Bibliát, annyi bűn van feljegyezve, és annyi mindent kipróbáltak, hogy már csak az van hátra, hogy kipróbálják az egymástól való elválást is. Holott ők együvé tartoznak, két testben egy lélek. Súlyosan összetett helyzetekről, és érzelmekről van itt szó, ám ezeket csak nagyon egyszerűen szabad elmesélni. A regényhez hűen. Sem túlbonyolítva, sem túl filozofikusan. Szinte primitíven, tőmondatokban.

– A háborút az epizódok képviselik, A pap, Az „embernyáj”, A cipész,  A szolgálólány epizódjai. Egy-egy fejezete a könyvnek. Ezt a szerkesztési elvet őriztük meg a filmben is. Szinte laboratóriumi munka, amelyben igyekszem nagyon hűségesen követni a leírt szöveget. Igyekszem megteremteni az adekvát filmes valóságot.
A fiúk naplója tulajdonképpen a történet háza. A napló a film eredete. A nagy füzetbe írnak bele mindent. Ott dől el, mi igaz, mi nem. A lényeg az írás stílusa: csak a puszta történést, jelzők használata nélkül.

– Ha visszagondolok a filmjeidre, akár a Woyzeckre, akár a Witman fiúkra, akár az Ópiumra, ezekben különböző okokból bűnöznek, gyilkolnak. A nagy füzetben szereplő gyerekek is bűnöznek: átvitt értelemben ugyan, de megölik a szüleiket. A különös az, hogy mégsem tudjuk igazán gyűlölni őket, mert lélektanilag olyan közel kerülünk hozzájuk. De ha őket megértjük, ki a felelős a tetteikért?

– A választ önmagában a történetben kell keresni. Woyzeck nem felelős a tettéért. Ő csak belekerült egy kétségbeejtő helyzetbe, amelyben egyedül maradt, a külvilág összezár. Megalázzák, kiszolgáltatott, és végtelenül magányos. Ebből nincs kiút. A Witman fiúk apa nélkül nőttek fel és az anyjukhoz sem érzik magukat közel. Csak egymással barátkoznak. Együtt tanulmányozzák a kín és a fájdalom természetrajzát. Zárt rendszert képeznek ők ketten, éppen úgy, amiként A nagy füzetben az ikrek. Mindkét szülő magukra hagyta őket és ezért saját törvényt alkotnak. Megbüntetik azt, aki megérdemli, igazságot osztanak.

– Úgy érzem, hogy filmjeid a lélek megedzéséről szólnak, vagyis arról, hogy milyen sérüléseket szenvedünk el, miközben megpróbáljuk kibírni a létezést. Ezek személyes élményeid, vagy egyfajta második generációs élményanyag és tapasztalat terel ebbe az irányba?

– Nehéz terepet megjárt szülők gyereke vagyok. Olyanoké, akik soha nem beszéltek velem részletesen az életükről, a sorsukról. Ők a „hallgató szülők” közé tartoztak. Amikor kiderült később, hogy pontosan mi történt velük, nem ők mondták el. És ez biztosan nyomaszt valamelyest, de próbálom higgadtan kezelni a zsidóságomat. Nagyon fontosnak tartom a zsidó identitást. Mint filmrendező azonban semmiképpen sem szeretnék egy szép „holokauszt szimfóniát” csinálni. Hozzám az áll közel, ahogy Ágota írja le az embernyájat. A filmben képileg és érzelmileg visszafogottan, inkább érzékeltetve, mint látványosan teszem tapinthatóvá az arctalan, kiszolgáltatott tömeg felé irányuló részvétlenséget.

– Identitásod tehát nem kizárólag családi, illetve szülői hagyaték…

– Apám azt mondta, hogy te zsidó vagy, és mindenkit vágj szájon, aki zsidózik. Az öntudatommal nincs is semmi probléma. De a hovatartozást lényeges dolognak tartom. Az én apám, aki járt Dachauban, teljesen jogosan mondta, hogy nem hisz istenben, ha a holokauszt megtörténhetett. Én nem így szeretnék élni. A zsidóság nem lehet folyamatosan áldozati szerep. Szeretném, ha inkább az erőről lenne szó és nem a gyengeségről. Ha az ember egy közösséghez tartozik, az felszabadító. Én így élem meg.

 

Szász János fontosabb filmjei:

Woyzeck, 1994

Witman fiúk, 1997

A Holocaust szemei, 2000

Ópium – Egy elmebeteg nő naplója, 2007