Író, egyenruhában – Interjú Amir Gutfreunddal

„Ha egy mosógéphez írok használati utasítást, abban is van humor és van holokauszt” – így jellemezte  írói attitűdjét Amir Gutfreund (50), izraeli író, a légierő nyugalmazott alezredese, özvegy, három gyerek apja és három könyv szerzője. A mi holokausztunk című könyvét, mely a könyvfesztiválra jelenik meg magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában, tizenhárom éve írta, s 2003-ban megkapta érte a Izrael legrangosabb irodalmi díját, a Sapir-díjat.

 – Holokauszt témájú regényét olvasva kézenfekvőnek tűnik a következtetés: azért lett katona, hogy a zsidó népet megvédje a rátörő ellenségektől.

– Sok Holokauszt-túlélő gyereke más pályát választott. De talán van ebben valami, valami gyerekes: ha újra jönnek a németek, én majd megvédem a családomat. Nem vagyok biztos, hogy így volt, de talán a tudatalattim így működött. Ám az én döntésemben más tényezők is közrejátszottak.

– Ön pilóta volt a légierőnél?

– Nem, nem, ennyire nem voltam kiváló. Az egyetemen alkalmazott matematikából szereztem diplomát, és matematikusként dolgoztam a hadseregben is. De ennél többet nem mondhatok. Ma már nyugdíjas vagyok, Több, mint húszévnyi szolgálat után, 43 éves koromban nyugdíjaztak. Most a legidősebb gyerekem 11 és fél, a legkisebb öt és fél éves.

– Katonatiszt, családapa és író. Ez elég megterhelő lehetett egyszerre.

– Az írást tizenhét éves koromban kezdtem. Az első könyvem 36 éves koromban jelent meg, abban az évben, amikor megházasodtam. Ezután született az első gyerekem, aztán megint jött egy könyv és így tovább. Idővel aztán egyre nehezebb lett az írás. A gyerekek inspirálnak, csak épp időt nem hagynak. De mégiscsak sikerült három könyvet írnom azalatt, míg a hadseregben szolgáltam. Pedig alezredes voltam, elég komoly felelősséggel. De e három hivatás közül egyiket sem akartam föladni.

 

– Ami a könyvét illeti, végig azt hittem, hogy gyerekkori élményeken alapul, de a végén kiderül, hogy jórészt fikció. Hogyan lehet fikció például egy holokauszt-túlélő elbeszélése? Talán több túlélő történeteiből rakta össze?

– Pontosan. Mielőtt elkezdtem az írást, mintegy ezer Holokauszt-túlélő visszaemlékezését olvastam el. Szerettem volna mindegyik történetét elmondani, de nyilván nem lehet, így olyan szereplőket alkottam, akikben más túlélők történetei sűrűsödnek össze. 13 éve írtam a regényt, de azóta is hívnak előadásokra, és újra meg újra elmagyarázom ezt a különbséget valóság és fikció között. Ami viszont az apám és az anyám történetét illeti a könyvben, ez szóról szóra megfelel a valóságnak.

– Ön nem tanulta meg a szüleitől a lengyel és a jiddis nyelvet?

– Sajnos nem. A szüleim, amint Izraelbe érkeztek, megfogadták, hogy csakis héberül fognak beszélni, így otthon én csak ezt a nyelvet hallottam.

– Hány nyelvre fordították le a könyvét?

– Eddig angol, német, francia és cseh nyelven jelent meg. Szó van spanyol kiadásról is. Biztos vagyok benne, hogy a fontosabb európai nyelvekre le fogják fordítani.

– Ezek szerint még lengyelül sem adták ki a könyvet.

– Nem, bár majdnem sikerült szerződést kötni az egyik kiadóval. Én nem nyomulok, de egy nap biztos lefordítják. Nagyon szeretném, ha Lengyelországban elolvasnák a könyvemet.

–Hogyan fogadták a könyveit külföldön?

–Sok visszajelzést kaptam, többnyire pozitívat, de volt úgy, hogy nem igazán értették. Az én írásom a 60-as 70-es évek izraeli közegében játszódik, amikor gyerek voltam. Németországban azt mondják, ez fekete humor. Az én könyvemben a humor valóban fontos elem, de fekete humornak semmiképp nem mondanám. Más környezetben másképp értik az írásomat.

Az interjú teljes szövege a Szombat 2013 áprilisi, nyomtatott számában olvasható.