Hol volt, hol nem volt…

Gazdag Gyula filmrendezővel beszélget Surányi Vera

– A kilencvenes évek eleje óta Amerikában élsz. A rendszerváltás előtt készült játék- és dokumentumfilmjeid sorsa külön beszélgetés témája lehetne, voltak betiltott filmjeid, voltak csak szűkkörben látható filmjeid, és olyanok is, amelyek eljutottak fesztiválokra. Mégis az igazi áttörést a Hol volt, hol nem volt… című játékfilm hozta meg számodra. A filmet meghívták Cannes-ba, és nem sokkal később már Los Angelesben tanítottál… Hogyan is történt mindez?

– Nem tudom, hogy volt-e egyetlen olyan esemény, amit „igazi áttörés”-nek lehetne nevezni. Jó néhány ember hosszú éveken át tartó szervezőmunkájának eredményeként 1987 áprilisában a New York-i Museum of Modern Art-ban, majd több amerikai nagyvárosban retrospektív sorozatban bemutatták játék-, és dokumentumfilmjeimet. Néhány hónappal azelőtt készült el a Hol volt, hol nem volt…, amely a Magyar Játékfilmszemlén elnyerte a külföldi kritikusok díját és meghívták a Cannes-i filmfesztiválra. A vetítés-sorozattal utazva néhány helyre visszahívtak mesterkurzusokat tartani, vagy vendégtanárként tanítani.

– Talán érdemes megjegyezni, hogy a külföldi kritikusok díját Gene Moskowitzról, egy amerikai filmes hetilap, a Variety legendás kritikusáról nevezték el, aki kritikáival  évtizedeken át támogatta a  magyar filmeket. Halála előtt pár héttel – tolókocsiban – még eljött Budapestre. A róla elnevezett díjat a játékfilmszemléken osztották ki, ami belépő volt a külföldi ismertség felé, mivel a világ legnagyobb napilapjai írtak a nyertes produkciókról. De folytassuk ott, hogy nagyon megörültél a felkéréseknek?

– Igen, megörültem. De hadd tegyem hozzá, hogy bizonyos fokú külföldi ismertséghez addigra már korábbi filmjeim megváltották a belépőt, éppen azzal, hogy betiltották őket és a külföldi újságírók elől egy idő után hiába próbálta a Hungarofilm lehazudni a létezésüket. De hogy az előző kérdésedre adott választ folytassam, korábban, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán az akkori tanszékvezető, Szabó István kért fel először, hogy tanítsak, mégpedig dokumentumfilm-történetet. Szívesen vállaltam, mert miközben felkészültem a kurzusra, át kellett gondolnom és újrarendeznem mindazt, amit a dokumentumfilmről tudtam és gondoltam. A vetítés-sorozat során kapott meghívások mind különböző feladatokra szóltak, és különféle kihívásokat jelentettek. A retrospektívet megelőzően, a filmjeimet nem vetítették külföldön, jó néhányat politikai okokból nemcsak külföldön, otthon sem. A sorozat vetítései előtt az egyik fontos kérdés az volt számomra, vajon megszólalnak-e még a filmjeim, vagy elkészülésük óta veszítettek-e aktualitásukból. A közönség és a kritikák reakciói megnyugtattak, a filmeket jól fogadták. A felkérések nyomán 1988-ban először Minneapolisban tartottam mesterkurzust, aztán a többi meghívást követően, némi megszakítással 1991-ig maradtam Amerikában. Utána visszatértem a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára, akkor azt hittem, végleg, de két év múlva mégis visszamentem Los Angelesbe.

– Miközben ismerkedtél a nagyvilággal, itthon rendszerváltás volt…

– Valóban. Nem voltam itthon.

– Nem érezted úgy, hogy valamiből kimaradsz? Te is változást akartál…

– Sajnáltam, hogy nem vagyok közvetlen szemtanúja annak, ami történik, de nem vágytam arra, hogy az események közepében legyek. Minden látszat ellenére sem vagyok politikus alkat. Soha nem akartam politikai párthoz tartozni. A Balázs Béla Stúdió, ahol hat évig voltam vezetőségi tag, nagyon jó lecke volt, ott is sokat tanultam a politika természetéről. Olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek felhívták a figyelmemet azokra a dolgokra, amelyekről a többségtől eltérően gondolkodtam. Valószínűleg gyakran tűnt úgy, hogy sok mindent túl sötéten látok. Bár ne lett volna igazam…

– Tehát te már 1993-ban nem hittél abban, hogy a dolgok megváltoznak.

– Igen, így van. Két éves amerikai tanítás során sokat tanultam, mindazt megpróbáltam a Főiskolán alkalmazni, hasznosítani, de ez nem sikerült, emberi és egyéb tényezők miatt. Úgy láttam, nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy változtatni lehessen, és annyi időm nekem már nincs. Az elképzeléseimet itthon nem tudtam megvalósítani, Amerikában viszont nem ütközött akadályba.

– Közben elköltöztél egy másik országba, egy másik nyelvi-társadalmi közegbe. Hogy élted meg az elején, hogyan küzdöttél meg vele?

– Amikor először tanítottam Minneapolisban, még a nyelvtudás volt a fő problémám. Esténként tanítottam, délelőtt szappanoperákat néztem, mert nagyszerű nyelvleckének bizonyultak. A forgatókönyveket szótárral olvastam.

– Mit tapasztaltál, ismerték tanítványaid a kelet-európai történelmét és eseményeket?

– Nem tudnék általánosítani, minden diák más és más. Érdekesnek találtam például, hogy a jugoszláv háború kezdetén mennyire máshogy láttam, ami történik, mint ők. Azt hiszem, igaz, hogy saját történelmi tapasztalataink tükrében különbözőképpen látjuk az eseményeket.

 – A tanítás módszerét te találtad ki, vagy volt valamiféle bejáratott módszer?

– Az első öt évben a filmrendező fakultás vezetője voltam a UCLA-n.  Három év alatt átalakítottuk a tanrendet, mindmáig ez az oktatási program alapja. Nem követtünk bejáratott módszert, olyan oktatási szerkezetet próbáltunk létrehozni, amely rugalmas keretet biztosít minden tanárnak, hogy legjobb képességei szerint taníthasson. A reform megvalósítását követően rutinmunkává vált a vezetés. Ma már csak tanítok, mert sokkal jobban érdekel, mint az adminisztrációs munka. Az első év végén hívtak meg először a Sundance Filmmakers Lab-be, egy régi diákom ajánlatára. Tanácsadókat kerestek. Kíváncsi voltam, milyen munka folyik ott. Az egy hónapig tartó műhely második hetére szólt a meghívás. Megérkeztem Utah-ba, a hegyek közé, egy városoktól távoli, gyönyörű völgybe. Amikor az első reggeli megbeszélésre beültem, egyik oldalamon Robert Redford, a másikon Morgan Freeman ült. Mit keresek én világhírű hollywoodi sztárok között, gondoltam rémülten. Aztán hamar rájöttem, hogy mindenki azért hagyta hátra a munkáját, hogy az ott lévő fiatal filmesek filmterveit segítse, a filmkészítés bármelyik területéről jött is. Nagyon izgalmas párbeszédek alakultak ki. Különbözőképpen láttuk a megoldandó problémákat, akár forgatókönyvírásról, akár rendezésről volt szó, és ez mindenkit inspirált, a fiatal filmkészítőket éppúgy, mint a tanácsadókat. Olyan volt a légkör, hogy mindenkinek a szava számított és mindenkit érdekelt, hogy mit tanulhat a többiektől.

– Tudsz olyan példát említeni, aki innen röppent ki a nemzetközi pályára, innen tűnt fel?

– Sokan vannak. Az egyik első film, ami a Filmmakers Lab-ből indult abban az évben, amikor művészeti vezető lettem, Kimberly Pierce filmje, a Boys Don’t Cry  (A fiúk nem sírnak) sikeres film lett. Egy másik, ma már sikeres hollywoodi rendező, James Mangold Cop Land című filmje. A későbbiek közül feltétlenül említeném John Cameron Mitchell Hedwig and the Angry Inch (Hedwig és a Mérges Csonk), Miranda July Me and You and Everyone We Know (Te meg én, és minden ismerősünk) című, Dito Montiel A Guide to Recognizing Your Saints (Őrangyallal, védtelenül) és az Új-Zealand-i Taika Waititi első játékfilmjét: Eagle vs. Shark (Sas a cápa ellen). Időben közelebbi példa Sean Durkin Martha Marcy May Marlene, vagy Benh Zeitlin Beasts of the Southern Wild (A messzi dél vadjai) című filmje, mindkettő sikeresen szerepelt rangos nemzetközi fesztiválokon. Folytathatnám a felsorolást, sok érdekes film rendezője indult a Sundance-ből. Kezdettől fogva úgy éreztem és ma is azt gondolom, hogy a Sundance lab-ek fantasztikus tanulási lehetőséget jelentenek nekem is, és kivételes szerencsémnek tartom, hogy nyaranta ott lehetek. 1994-ben, az első Sundance-hetem végén azt mondtam Michelle Satter-nek, a Sundance Feature Film Program vezetőjének, hogy szívesen visszamegyek akár takarítani is, ha úgy veszik hasznomat. Ezután elkezdtek tanácsadóként hívogatni az Intézet által szervezett különféle műhelyekbe. 1997 óta vagyok a Filmmakers Lab művészeti vezetője.

– Hogyan lehet ide bekerülni?

– Nem könnyen. Általában 3000-3500 jelentkező közül válogatnak, több szakaszban, a válogatás egy éven keresztül zajlik. Nagy valószínűséggel a májusig benyújtott filmtervek közül választják ki azt a nyolcat, amelynek rendezői következő év júniusában részt vehetnek az egy hónapos műhelyben.

– Ezt az amerikai állam fizeti?

– A Sundance Intézet magánalapítvány. Robert Redford alapította és ő az elnöke is, magánerejű támogatással működik. Az Intézet szervezi a Sundance filmfesztivált és a műhelyeket. A Lab programfüzetében minden alkalommal több oldalt tesz ki a támogatók neve. A Filmmakers Lab minden júniusban mintegy százhúsz embert foglalkoztat. Nagyon költséges vállalkozás.

– Húsz éve Los Angelesben laksz. Ez a te személyes közeged. Érdekelnek-e az amerikai társadalmi-politikai folyamatok, követed-e a magyar helyzetet?

– Igyekszem mindkettőt követni. Reggelente általában magyar internetes újságokat olvasok. Különös, hogy ami Amerikában történik, soha nem tud úgy kihozni a sodromból, mint az itthoni események.

– Ki jelenti a kapcsolatrendszeredet? A Sundance, a UCLA, az ott élő magyar vagy külföldi emigránsok?

– A szorosan vett tanítványok közül is sok barátom került ki, diplomázásuk óta is kapcsolatban maradtunk, néha összejárunk, máskor megnézem a filmjeiket. Ismeretségeim részben egyetemiek, közeli barátaim közül sokan ott tanítanak. Nem feltétlenül magyarok. Talán legközelebbi barátom született amerikai, cseh nyelvet és orosz irodalmat tanít, műfordító, tizenhat nyelvről fordít.

– Voltaképpen már otthon érzed magad, nem érzed, hogy igazából Magyarországon hagytad a gyökereidet?

– Mindig fontos volt, hogy kapcsolatban maradjak Magyarországgal, és nagyjából tudjam, mi történik otthon. Los Angeles speciális város. Közel tizenöt millióan lakják, többségük máshonnan költözött oda. Nem kell idegennek, jöttmentnek éreznem magam amiatt, hogy Budapestről érkeztem. Összeverődnek a hasonló életstílusú, hasonló gondolkodású emberek, a város senkire nem kényszerít életformát. Azt hiszem, nem sok ilyen hely van a világon…

Szeretek ott lenni. Az én életkoromban már nem feltétlenül egyértelmű, hogy hol érzi magát otthon az ember. Mert akad, ami hiányzik, akárhol vagyok is, ami eltűnt az elmúlt húsz év alatt, és akad még, ami szinte változatlan, mint az egykori Szamovár, ahol most ülünk.

–  Több éve dédelgetett terved Lengyel Péter Macskakő című regényének megfilmesítése. A történet átível egy korszakot 1896-tól, amikor lerakják a macskaköveket Budapesten, addig, amíg felszedik. Ez alapos tanulmányokat igényelt a régi Budapestről…

– Budapesten születtem, a város története mindig is érdekelt. Lengyel Péter regénye az izgalmas jellemeken, a nagyszerű történeten túl arra is lehetőséget kínált, hogy mélyebben beássam magam a város történetébe. Nagyon élveztem a forgatókönyvírást éppúgy, mint a vele járó kutatómunkát. Készen állok, hogy elkezdjem a film előkészítését.

– És mikor lesz belőle film?

– Nem tudom. A gazdasági válság és a magyar filmszakma szétzúzása tönkretette az elmúlt évek alatt létrehozott gazdasági konstrukciót, de én nem adtam fel, engem ez a történet továbbra is nagyon izgat és szeretném, ha megrendezhetném.

– Ha követed a magyar eseményeket, akkor tudod, hogy a dolgok rossz irány vettek, és nemcsak gazdaságilag. Eszembe jutott mit mondott Bartók Béla, mikor elment Amerikába 1940-ben. Azt mondta, hogy amíg az Oktogont Hitler térnek és a Köröndöt Mussolini térnek hívják, addig róla ne nevezzenek el semmit, és ne helyezzenek el emléktáblát róla Magyarországon… Horthyról már elneveztek teret a közelmúltban. Ezeket a dolgokat milyen érzésekkel hallgatod ott Los Angelesben?

– Tökéletesen abszurdnak látom. Ha nem lenne végtelenül szánalmas és szomorú, akár nevetséges is lehetne. Valószínűleg ez a gondolkodás, és mindaz, ami ennek következménye a fizetendő ár azért, hogy a kilencvenes évektől Magyarország szellemileg a bezárkózást választotta a hosszú idő óta először adott nyitás lehetősége helyett.

– Szerepelt-e ez a tendencia megfontolásaid között, amikor eldöntötted, hogy Amerikában vállalsz állást és valószínűleg hosszabb időre, vagy esetleg végleg áttelepülsz?

– A döntés elemei hosszan, éveken át rakódtak le. Amikor Csoóri Sándor cikke megjelent a Hitelben, akkor úgy éreztem, hogy ezzel nem tudok együtt élni. Pedig csak az azóta történtek óvatos, tapogatózó kezdete volt. Magyarországon ma mindennapos és elfogadott, a világról való gondolkodás része a rasszizmus és az antiszemitizmus. Ennek az erkölcstelenségét még vitaalapnak sem fogadom el. A huszadik század történelménél semmi nem demonstrálja érthetőbben, hogy hová vezet. Aki a történtek ismeretében visszatér ahhoz a gondolkodásmódhoz és vállalja azt, az nemcsak ostoba, hanem bűnös is. Ez ilyen egyszerű.

 

Gazdag Gyula fontosabb filmjei:

A Poet on the Lower East Side, 1997

Chroniques hongroises, 1991

Túsztörténet, 1988

Hol volt, hol nem volt…,1986

Társasutazás, 1984

Elveszett illúziók, 1982

A bankett, 1979

A kétfenekű dob, 1977

Bástyasétány hetvennégy, 1974

A határozat (Ember Judittal), 1972

A sípoló macskakő, 1971

A válogatás, 1970

Hosszú futásodra mindig számíthatunk …, 1968